Espada egyedül ült az egyik kihalt kórházi folyosón. Ilyen késői órán sehol sem voltak várakozók. Luthert egy másik mentő hozta be, így apjáról csupán annyit tudott, hogy az orvosok még gyógyították a sebét. Ő és Bastion egy másik mentővel jöttek be a kórházba. Bátyja nagyon rosszul lett, nem sokkal a Félixszel történtek után fejfájásra kezdett panaszkodni. Nem sokkal később már hányt a fájdalomtól, és nem tudott lábra állni sem.

Az orvosok azt mondták, nagyan súlyos agyrázkódása van. Egyáltalán nem kellett volna megmozdulnia azután, hogy kiesett az autóból, nemhogy harcolni… Persze, könnyű ezt így utólag a szemére vetni, mintha lett volna választásuk… Ha életben akartak maradni, küzdeiük kellett érte… Amint beértek a kórházba, Bastiont elvitték valahova hordágyon, öccse semmit sem hallott róla azóta.

Mivel viszont Espada teljesen jól volt, vele nem foglakoztak pár gyors „biztos, ami biztos” vizsgálatot leszámítva. Ezek után ő csak várt türelmesen mást úgysem tehetett. Nézte véres, fém ujjait, az öreg komornyik és a támadóik vére sehogy sem jött le, hiába mosta, dörzsölte vagy húsz percen át a kezét. Az egyik ápoló, aki után jött a mosdóba, váltig állította, hogy nincs már semmi az ujjain. De akkor ő miért látta még mindig? Nem csak a vért, hanem azt is, hogy Félix meghalt értük. Erre a gondolatra ujjai minden egyes alkalommal ökölbe szorultak. Nem tudta, hova kerülhetett az öreg, de zavaros lelkiállapotában az is megfordult a fejében, hogy megkeresi, ne legyen egyedül. De nem volt ereje elindulni.

Fogalma sem volt, hogy mióta ücsöröghet a folyosón, de az ablakon át úgy látta, hogy világosodni kezdett. Felkelt, járkálni kezdett, nem bírt tovább ülni. Nem bírta az egyedüllétet. Többször előhúzta zsebéből berepedt üvegű telefonját, több alkalommal Harmadik számát is kikereste a névlistából. Ha idehívná, vele könnyebb lenne elviselni a várakozást. Mégis minden alkalommal visszacsúsztatta zsebébe a telefont. Nem tudná még Simonnak sem elmondani a történteket. Ettől a torkát fojtogató némaságtól üvölteni akart, sírni, összetörni valamit. Fel-alá járkálás közben majdnem belevágott a folyosóvégi üdítős automatába. Megkönnyebbült volna, ha darabokra törik. De egyik karja sem mozdult. Espada csak állt előtte, és remegő ujjait nézte. Akkor vette észre, hogy könnyek csöpögnek a tenyerére. Némán sírt.

Félix elvesztése iszonyatosan fájt. Mintha a nagyapját ölték volna meg. Az öreg azóta velük volt, hogy Luther örökbe fogadta, hozzá mindig fordulhattak, ha az apjuk épp nem tudott ott lenni. Vitte őket iskolába, hazahozta, vigyázott rájuk, ha betegek voltak. Sokszor huncutságokban is benne volt. Mindig meghallgatta a lelki bajaikat, amikor Luther gondjai épp nagyobbak voltak, és nem maradt kapacitása miattuk a gyerekekre.

A fiú eleinte szégyellte, hogy sír, próbálta lenyelni a könnyeit és a rusnya szipogásokat. De aztán sorban eszébe jutott Ward és Loire, szinte azt is hallotta, ahogy a lány egyszer azt mondta neki, nem kell mindig erősnek lennie. Hát akkor nem volt az, képtelen lett volna rá. Egy idő után már megállíthatatlanul zokogott.

Annyira elmerült a fájdalomban, hogy alig hallotta meg a lépéseket a folyosón, amik egyre közeledtek felé. Sőt, mintha még gyorsultak is volna. Mire megütötte fülét a cipőtalpak koppanása a járólapokon, az érkező szinte már mögötte is volt. Döbbenten fordult meg, miközben a könnyeket igyekezett kipislogni a szeméből, és megtörölni az orrát. Aztán ahogy lassan kitisztult a látása, Harmadikat vette észre.

– Espada! – állt meg előtte a férfi.

– Harmadik? – meredt rá döbbenten a fiú is. – Hogy kerülsz te ide?

– Dolgoztam, és a háttérben ment a tévé. A rendkívüli hírekben hallottam… Kiderítettem, hova hoztak titeket, aztán iderohantam… Mi történt veletek? Hol van Bastion? Luther?

Simon a legrosszabbtól tartott, ahogy végignézett a teljesen összeomlott Espadán. Bár akkor épp maga sem nyújthatott szebb látványt. Kialvatlan volt, szeme alatt fekete árkok húzódtak, szakálla is kezdett külön életre kelni. De persze saját állapota nem érdekelte, most Espadát figyelte, ahogy remegve állt előtte, ahogy még mindig folytak a könnyei. Nem tudott parancsolni két karjának, és a mellkasára vonta a fiút. Óvón ölelte magához, Espada pedig úgy kapaszkodott meg a kabátjában, mintha az élete múlna rajta. Teljes testében remegett, ahogy hozzásimult.

– Félix… Félix meghalt… – préselte ki magából a szavakat nagy nehezen.

Minden más elhalt az ajkain, de Harmadik ebből azt is megértette, hogy jó eséllyel Luther és Bastion életben vannak. Csak megsérültek. És még Espada sem tudja, mi lett az ellátásuk vége. Egyik karjával elengedte a fiút, felemelte a kezét, bizonytalan mozdulat volt. Majd a fiatalabb álla alá nyúlt, és felfelé billentette a fejét. Ezután gyengéd érintésekkel kitörölte a könnyeket a szeméből. Espada volt az utolsó, akiről el tudta volna képzelni, hogy valaha hagyna bármi ilyesmit.

Akkor tudatosult benne, hogy a fiú őt is megajándékozta azzal a feltétlen bizalommal, amivel olyan keveseknek adott csak magából. Ez pedig, párosulva azzal a felismeréssel, hogy a szerelme is az övé, olyan intenzív érzésekkel töltötte el Harmadikot, hogy azt hitte a mellkasát is szétfeszíti. Abban a pillanatban a csillagokat is képes lett volna lehozni az égről, ha a fiú épp azt kéri tőle. De mivel nem szólt, így csak megingathatatlan, tántoríthatatlan támasza tudott lenni.

– Sajnálom… Félixet… – súgta a hajába, miközben nyugtatóan végigsimított a puha, barna tincseken. Az ő szíve is összeszorult a gyásztól, az öreget ő is nagyon megkedvelte. – De annak akkor is örülök, hogy te jól vagy.

Eltolta magától a fiút, még egyszer szemügyre kellett vennie, hogy tényleg nincs baja.

– Tudod – nézett rá Espada, hangja bizonytalanul csengett, de szorítása nem volt az, nem lazította meg fém karjait Harmadik dereka körül –, azt hittem… megőrülök egyedül… Köszi, hogy bejöttél. Elmondani sem tudom, mennyit jelent.

– Te most viccelsz velem? – Ő sem adta semmi jelét, hogy el akarna távolodni a másiktól. – Azt hiszem, értem, miért nem hívtál, de tudnod kell, hogy mindig… bármikor ott leszek melletted, amikor szükséged lesz rám. Igaz, még sosem mondtuk ki, mit jelentünk egymásnak, de remélem tudom, hogy az egyik… – vett egy hatalmas levegőt, majd bátrabban bökte ki – ha nem a legfontosabb személy vagy az életemben. Bastion pedig az egyik legjobb barátom. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy bármit megtennék érted… értetek. Ha tudsz róla beszélni, mondd el, mi történt. Hadd segítsek, amennyire tőlem telik…

Espada mélyet sóhajtott. Bólintott, majd belekezdett. Lassan beszélt, többször elcsuklott a hangja, és elakadt azért is, mert kitört belőle a sírás. Különösen, mikor Félixről beszélt. Közben észre sem vette, hogy Harmadik a székekhez vezette, és leültette. Miután a fiú befejezte az elbeszélést, elhallgatott, fejét Harmadik vállára ejtette, aki mozdulni sem mert, nehogy megzavarja. A hallottakhoz nem tett hozzá semmit, nem akart üres frázisokat puffogtatni. Nem akarta Félix emlékét semmivel sem kisebbíteni.

Pár percre hallgatásba merültek, majd Espada váratlanul felemelkedett Simonról, és előbb óvatos, majd egyre határozottabb mozdulatokkal megropogtatta elgémberedett nyakát. Harmadik látta rajta, hogy épp vesztésre áll az őt ostromló fáradtsággal szemben, ezért felkelt a kölyök mellől, és egy halvány mosollyal annyit mondott neki:

– Hozok neked egy kávét. Ne menj sehova, mindjárt jövök.

Espada erre csak bólintott, fejét a hűvös falnak vetette. Simon pedig elindult a kissé távolabbi automaták felé. Sejtette, hogy a fiúnak épp semmire sincs szüksége az együttérző társaságot leszámítva, de csak így tudott feltűnés nélkül eltávolodni tőle egy kis időre. Zsebében megrezzent a telefonja, már ennyiből tudta, akárki is keresi, az valami olyan dolog miatt lesz, amit jobb, ha a kölyök nem hall.

Amint Espada már nem láthatta, előhúzta a telefonját, és feltűnésmentesen felvette a hívást. Pascal kereste. Harmadiknak bele sem kellett szólnia a telefonba, elég volt csak a füléhez tartania, a másik bele is fogott.

– A vezér látni akar. Tudja, mi történt. Azt is tudja, hogy ott vagy a kórházban velük.

Harmadik érezte, hogy elönti a vér az agyát. Nem értette, mit képzelnek ezek ketten. Az már meg sem lepte, hogy ennyire figyelik. Egy percig sem kételkedett benne, hogy Lawrence állított rá valakit, aki nagyon jó volt a követésében, mert Simon eddig még nem szúrta ki.

Mielőtt válaszolt volna Pascalnak, gondosan kiválasztotta a kávét, amit Espadának akart vinni. Ez arra is jó volt legalább, hogy lehiggadjon valamennyire. És ne első indulatától fűtve válaszoljon.

– És mikor szeretne látni a vezér? – kevergette a kávét nyugalmat erőltetve magára.

– Azonnal. – A válasz színtelen volt és követelőző érvényű. Harmadik azonnal elfelejtette tőle, hogy eredetileg nyugodtan szerette volna kezelni a helyzetet.

– Na ide figyelj, te szarházi! – sziszegte a telefonba. – Nyugodtan megmondhatod annak a szemétládának, hogy ugráltassa a jó édes anyját! A belemet kidolgozom azért, hogy teljesítsem minden igényét a kis bosszúhadjáratához, és még ahhoz is van pofája, hogy ilyenkor rám uszítson téged!

– Tudja, hogy a Magister gyerekeivel vagy – próbálkozott újra Pascal.

– Nem. A párommal és egy barátommal vagyok – fojtotta bele a szót Harmadik. – Majd bemegyek hozzá, amikor jónak látom.

Lecsapta a telefont, és zsebre vágta. Nem érdekelte a lavina sem, ami később rázúdul majd, de Lawrence arcátlansága igazán kihozta a béketűrésből. Jó eséllyel sikerült most még egy ellenséget kreálnia magának, de ez sem érdekelte. Kinyomta a hívást, és visszaballagott a kávéval Espadához, aki ugyanúgy ült, ahogy pár perce hagyta. Megrázta kicsit a fiú vállát, majd amikor felé fordult, a kezébe nyomta a kávét.

– Idd meg, jót fog tenni! – mondta neki.

– Kösz. De nem hiszem… – Mégis engedelmesen szorongatta a papírpoharat. – Kéne bele valami tömény…

– Feljavíthatnám – vont vállat Harmadik –, de te is tudod, hogy józanon van szükségük rád.

– Tudom – sóhajtott egy hatalmasat Espada.

Beleszagolt a kávéba. Annak ellenére, hogy Harmadik automatából vette, meglepően jó illata volt. Ennek ellenére összerándult tőle a gyomra. Úgy érezte, semmit sem tudta magába erőszakolni. Csak forgatta a poharat a tenyerei közt, miközben csak vártak. Várták, hogy történjen végre valami, hogy odajöjjön végre hozzájuk valaki mondani valamit. Akármit.

Espada érezte, hogy ismét egyre idegesebb lesz, legszívesebben a kávét is földhöz vágta volna. Talán tényleg megteszi, ha nem tart tőle, hogy megbántja Harmadikot. Ránézett a pohárban remegő fekete folyadékra, szájához emelte a poharat, és magába kényszerített egy kortyot. Nem esett jól, nem is kívánt belőle többet.

– Nem kell meginnod – vigyorgott rá Harmadik a küszködését látva. – Igazság szerint azért vettem, hátha szívesen földhöz vágnál valamit.

– Hihetetlen vagy! – eresztett meg egy bágyatag mosolyt Espada is. – De hogy őszinte legyek, pont azon gondolkoztam, hogy úgy elhajítom, hogy csak csattanjon. Tudod, ha Loire itt lenne, ő igazán elegánsan meg tudná reptetni.

– Szerintem neked is menne – bíztatta Simon.

– Áh, inkább mégiscsak megiszom. Magamhoz kell térnem. – Azzal magába döntötte az épp ihatóra hűlt kávét. – Egyébként is Loire volt ebben az igazi művész.

– Tényleg, mindig meg akartam kérdezni, honnan jött az, hogy ő dühöngött helyetted? Többször észrevettem…

– Hát… – Szomorúan elmosolyodott a az emlékek hatására, aztán vett egy nagy levegőt, hogy elmesélje. – A moeniai merénylet után, mikor megkaptam a fém karokat, sokáig nem tudtam használni őket. És ez nagyon frusztrált. Annyira, hogy törni, zúzni akartam, de képtelen voltam rá, mert nem mozogtak… És akkor Loire mindig segített. Ő törte össze azokat a dolgokat, amiket én nem tudtam. Legalábbis ezt hitte mindenki. De az igazság az, hogy én voltam. Nem tudom, hogy csinálta, de valahogy én dühöngtem az ő hatalmával. Addig csináltam, míg ki nem fáradtam. Nem tudom, milyen kapcsolat volt ez, de soha senkinek nem beszéltünk róla. Talán még Bastion sem tudja. A mágia olyan volt, mintha a saját részem lenne, minta a saját karjaim lennének. Loire azt tanította meg, hogy ebbe az érzésbe kapaszkodjak, ez segített, hogy végül mozgásra bírjam a fémet – lenézett az ujjaira, még mindig véresnek látta őket.

Harmadik figyelte a mozdulatot, majd döbbenten szólalt meg.

– Sosem hallottam még ilyet. És ezek szerint én vagyok az egyetlen rajtatok kívül, aki ezt még tudja – rávigyorgott Espadára –, most meghatódtam.

– Biztos csak pillanatnyi elmebaj volt, hogy épp neked mondtam el – viszonozta a vigyort a fiú is. – Ne szokj hozzá, többet nem fog előfordulni.

Simon erre épp felelni akart valamit, de akkor észrevették, hogy egy orvos tart feléjük. Aprócska nő volt, talán Loire-nál sem lehetett magasabb. Megállt előttük, először Espadára pillantott, majd Harmadikra. Az utóbbira határozottan rosszallóan nézett. Egy pillanatig mérlegelte, mivel is kezdje a mondandóját, majd a nem kívánatos tényező mellett döntött.

– Elnézést, uram, de nincs látogatási idő – nézett egyenesen Harmadik szemébe –, nem lehetne most itt. Az információim pedig egyébként is csak a szűk családra tartoznak. Megtenné, hogy távozik?

Espada megfogta a másik férfi kezét, összefűzte az ujjaikat, és ahogy felemelkedett a székről, Harmadikat is maga után húzta. Megállt a doktornővel szemben, magára vonva a nő figyelmét.

– Ő a párom – jelentette ki megingathatatlan elszántsággal. – Éppen ezért teljes joggal van mellettem. Akármilyen hírei is vannak, azt nyugodtan mondhatja előtte is.

Az orvos gyanakodva ismét végignézett rajtuk, majd úgy döntött, hogy tudomásul veszi a helyzetet, és nem foglalkozik tovább a plusz személlyel.

– Azt apja ellátása még mindig tart – kezdett bele végül. – Szétrobbant a golyó a testében, pár darabja beleékelődött a lapockájába, néhány viszont szétszóródott a seb környékén. Ezeket eltávolítani időigényes, de ha megvan, teljesen fel fog gyógyulni. – Megállt egy pillanatra, míg Espada egy hatalmasat sóhajtott megkönnyebbülésében. – A bátyjának viszont súlyos agyrázkódása van, de gondolom, ezt már mondták korábban. Amennyire tudjuk, próbáljuk enyhíteni a kellemetlen tüneteket, de többet nem tehetünk. Illetve megfigyelés alatt tartjuk, hogy nem lép-e fel vérzés. Bemehet hozzá, de készüljön fel rá, hogy egy darabig még zavart lehet.

Az a hír, hogy bemehet Bastionhoz, már elég volt ahhoz, hogy Espada alatt megrogyjon a lába a megkönnyebüléstől. Harmadik ösztönösen lépett mellé, átfogta a derekát és megtámasztotta. Így indultak az orvos után, aki mutatta nekik az utat. A kórteremben, ahova az apró termetű nő bevezette őket, félhomály uralkodott, biztosan azért, hogy Bastiont ne bánthassa a fény. Bent nem égett egyetlen lámpa sem, csak a falakba szerelt mágikus vészfények derengtek halványan.

Bastion egyedül volt a kórteremben, a Magister fiát nem merték más betegekkel egy helyiségben elhelyezni. Az ágyban feküdt, a fejét körberakták párnákkal, hogy ne tudja mozgatni. Bár valószínűleg magától sem nagyon tette volna. A halántékán már kezdtek elszíneződni, bekékülni a zúzódások. Espada önkéntelenül a saját homlokához nyúlt, és megtapogatta a púpokat a fején. Azoknak is szép színe lesz nemsokára.

Ahogy Bastion észrevette, hogy beléptek, óvatosan feléjük fordult, de persze igyekezett inkább csak a szemével követni a mozgásukat. Harmadik két széket húzott az ágya mellé, hogy leülhessenek. Egy darabig csak nézték egymást, majd Espada szólalt meg előbb.

– Vacakul nézel ki, öregem.

– Majd máskor igyekszem nem nekiszánkázni egy fának. – Bastion próbált elvigyorodni, de jobban fájt az arca annál, mint hogy meg tudja tenni.

– Hogy vagy, haver? – mérte végig Harmadik is.

– Most, hogy lehánytam az egyik ellenszenves betegszállítót, már jobban – figyelte, ahogy erre a kijelentésre a másik kettőnek mosoly szalad szét az arcán, majd tovább beszélt: –, köszi, hogy figyeltél a kölyökre.

Espada más körülmények között tiltakozásba fogott volna, de most, hogy az orvos előtt is színt vallott, nem egész öt perccel korábban, nem látta értelmét. Közelebb húzódott Harmadikhoz, és erősebben fogta a kezét. Bastion nem láthatta fektéből, de sejthette, hogy ez történik, mert rájuk mosolygott a körülményekhez képest legőszintébb mosolyával. A fiatalabb is viszonozta ezt, majd elmondta bátyjának, amit az apjukról megtudott a doktornőtől. Aztán amikor Bastion Félixről kérdezte, összerándult az arca.

– Nem hallhatott meg! – bukott ki a tiltakozás az idősebből. – Láttam, hogy felkelt, és rendet tett a kiérkező testőrök közt. Leüvöltötte őket, hogy mennyire hasznavehetetlenek… Alig volt rajta egy karcolás…

Espada lesütött szemmel megrázta a fejét. Erőt gyűjtött, hogy felvilágosítsa a másikat, hogy az, akit a komornyiknak nézett, Pollock volt.

– Csak hallucináltál – préselte ki magából a szavakat –, az agyrázkódástól… Ott voltam, amikor letakarták… Azt nem bírtam végignézni, mikor zsákba rakták… – szipogott, a ruhaujjába törölte az orrát.

– Apa ki lesz borulva… – súgta furcsa hanghordozással Bastion, és mindketten látták rajta, hogy nem fogta fel, amit hallott.

Espada nem világosította fel, hogy az apjuk teljesen kikelt magából, amikor megtudta, hogy Félixet nem hozták be a kórházba. Azt sem akarta engedi, hogy letakarják, Pollock vezette el majdhogynem erőszakkal. Az orvosok kénytelenek voltak kiütni, mert annyira nem hagyta őket a munkájukat végezni. Talán így volt a legjobb mindenkinek. Az öreg nemcsak egyszerűen a komornyikja volt, hanem a legjobb barátja is. Arról, amire Espada vele kapcsolatban rájött nem ejtett egy szót sem, képtelen lett volna. Ha Félix eddig titkolta, nem érezte volna tisztességesnek, ha ő kezdi el kifecsegni.

Abban a pillanatban kivágódott a kórterem ajtaja, és a küszöbön Pollock állt, arcán olyan kifejezéssel, mintha egy hordányi démonnal készülne megküzdeni. Jobb kezét a pisztolya fölött tartotta, hogy egyetlen pillanat alatt kiránthassa a tokból, és bármilyen veszélyforrástól megszabadulhasson. Biztos kézzel Harmadikra célzott.

– Hello, Pollock! – köszöntötte Bastion bágyadtan.

Espadából viszont egyáltalán nem ilyen reakciót váltott ki. A fiú szinte felcsattant felháborodásában, és azonnal úgy helyezkedett, hogy amennyire tudja, a testével takarja Simont.

– Mi az istenek haragjáért rontott így ránk? – esett neki a testőrnek. – Mit képzel magáról? Tegye el azt a szart!

– Beszéltem az egyik orvossal, azt mondta, nem volt egyedül, mikor bevezette ide.

– És erre hősiesen iderohant, hogy megmentsen? – Espada maga sem értette, miért gúnyolódik, hiszen inkább megköszönnie kellett volna Pollocknak, hogy az aznapi bolondokháza után ennyire alapos volt.

– A Magister biztos, hogy sajátkezüleg végezne ki, ha hagynám, hogy valamelyik fiával is történjen valami – A férfi kezében továbbra sem rezzent a pisztoly.

– Ebben igaza van – szólalt meg most Harmadik is, felkelt a székről, a testőr elé lépett, és kezet nyújtott neki. – Pollock, ugye? Megnyugodhat én is a Magisternek dolgozom. Simon Lexington. Félix volt a közvetlen felettesem.

Erre a döbbenettől elkerekedett a testőr szeme. Végre eltette a fegyverét, és elfogadta a felé nyújtott kezet, kimérten megrázta.

– Akkor a legbelső körhöz tartozik – nyugtázta.

– Valami olyasmi. Viszont jó, hogy jött, nekem úgyis mennem kell.

Azzal elköszönt Espadától, és elindult kilépett a kórteremből. Még sem csukódhatott mögötte az ajtó, Espada is felpattant, és kiviharzott. Egy pillanatra torpant csak meg a küszöbön.

– Maradjon itt Bastionnal! – szólt oda Pollocknak. – Mindjárt jövök vissza.

A testőr semmit sem tudott felelni, tiltakozni sem, Espada már el is tűnt, és hogy semmiképp se menekülhessen a betegfelvigyázás elől, még az ajtót is bevágta maga mögött.

– Hé, Harmadik! – kiáltott a másik után, miközben pár gyors lépéssel utolérte. – Mit képzelsz, hova mész? Nem hagyhatsz itt minket!

– Sajnálom – rázta a meg a fejét –, tényleg mennem kell.

– Minek? Miért nem maradhatsz? – követelt magyarázatot Espada.

– Nem mondhatom el… – Lázasan kattogott az agya, milyen hazugsággal állhatna elő, de a fiú belé fojtotta a szót.

– Apa tiltotta meg, hogy beszélj róla, igaz? Ahogy nem mondtál semmit arról sem, hogy Loire-t jó eséllyel a mágusok tartják fogva… – remegett a hangja a dühtől, elérte a robbanáspontot, pedig nem Harmadikra akarta zúdítani az indulatait. – Azt hittem, velem vagy, és nem lettél a Magister kiskutyája!

Harmadik keze ökölbe szorult. Ezt a sértést ő sem tudta elengedni a füle mellett. Hiába szerette mindennél jobban ezt az irritáló modorú ostobát, azért voltak sértések, amiket ő sem tűrhetett el. Hiába próbálta azzal nyugtatni magát, hogy Espadából az aznapi felszültség beszél csak.

– Az életemnél is jobban szeretlek, hogy az istenek verjék meg! – Az ő szeme is szikrákat szórt. – Meghalnék érted. Meghalnék Bastionért is! Épp ahogy Ward helyett is meghaltam volna, vagy ahogy Loire után is le akartam ugrani arról az átkozott vonatról! – vett egy nyugtató lélegzetet, gondolatban elszámolt háromig, és legnagyobb meglepetésére sikerült higgadtabban folytatnia: – Ezért kérlek, hagyd annyiban, hogy Lutherrel kapcsolatban nem volt választásom.

Ezt hallva azonnal elszállt Espada minden indulata. Elszégyellte magát. Mindent megértett, amit addig csak sejtett.

– Ő törte el az ujjaidat, igaz? – Nem igazán volt kérdés, tudta a választ. Ahogy Harmadikot figyelte, az a kép, amit Lutherről mindig is őrzött magában, még tovább repedt.

– Tulajdonképpen egész jól megúsztam, hogy bajba kevertelek titeket – nézett félre Harmadik. – Még meg sem köszöntem, azt a hívást – lépett egy lépést közelebb az elképedt fiúhoz. – Te és Félix térítettétek jobb belátásra.

– Te ott voltál akkor? – Köpni-nyelni nem tudott.

– Ott. Nagyából hallottam, amiket mondtál. Meghatódtam. És nemcsak azért dolgozom neki, mert kényszerített rá. Hidd el, hogy legalább annyira miattatok is teszem.

– De nem beszélhetsz róla…

– Nem. Még nem. Luthernek sok titka van, de a nagyrészükkel azokat védi, akik fontosak neki; titeket.

– Kicsit nehéz ezt lenyelnem, de rendben, elfogadom… – sütötte le a szemét Espada. – Csak… Ígérd meg, hogy vigyázol magadra. Félix után nem viselném el, hogy te is…

– Nyugi, én is mázlista vagyok, mint te! – Próbált bíztatóan rámosolyogni. De amikor nem sikerült, inkább a meggyőzés más módját választotta.

Közelebb lépett a fiúhoz, nyakánál foga magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta. Minden érzése, minden titka, amiket nem mondhatott el, benne égett abban a csókban. A legőszintébb ígéretet igyekezett átadni a másiknak ajka érintéseivel. Espada nem állt ellen, szinte elolvadt a testét átjáró forróságtól. Meg kellett kapaszkodnia Simon vállában és hátában. Abban a pillanatban nem érdekelte, hogy ki láthatja őket, csak azok az érzések léteztek, amiket mohón, követelőzve fogadott. Ha tehette volna, el sem engedi Harmadikot, legszívesebben összeforrt volna vele. De a csókjuknak végül könyörtelenül véget vetett az, hogy kifogyott a levegő a tüdejükből.

Harmadik végül elengedte, és elhúzódott tőle. Espadának minden erejére szüksége volt, hogy ne kapjon utána, és hagyja ellépni. Ha nem ereszti maguk közé ezt a távolságot, sosem engedi el még egyszer.

– Érted mindig visszajövök – súgta Simon, mintha esküt tenne. Számára talán az is volt, a fiú pedig hagyta, hogy új reményt töltsön szívébe az a három szó. Ő maga nem mondott rá semmit, csak bólintott beleegyezése jeléül. – Amint végeztem, az első utam ide vezet majd – tette még hozzá a nyomaték kedvéért. – De te is ígérd meg, hogy itt leszel!

– Megígérem – fogadta meg a fiú is. – Te is szólj, ha bármiben segítség kell.

Ennyiben maradtak, majd Harmadik hátat fordított, és magára hagyta Espadát a folyosón. Úgy volt vele, éppen ideje már felkeresni Lawrence-t, és vele is rendezni pár fontos apróságot.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Marek Piwnicki)