– És hogy tervezel hajót szerezni? – kérdezte Ward Loire-tól, miközben visszafele sétáltak a barlangból.

A lány még tompa volt a sírástól, még mindig úgy érezte, egy fal választja el mindentől, mégis félt, hogy összeroppan a terhek alatt. Kivörösödött szemét a férfira emelte, nem válaszolt rögtön, nem jöttek a szavak. Először csak vállat vont, aztán lassan, szaggatottan szólalt meg:

– Fogalmam sincs. Talán sétáljunk el a kikötő felé, hátha addig kitalálunk valamit.

– Szerintem nincs értelme. – Ward nem változtatott irányt, Loire-t sem hagyta letérni a Fő házához vezető ösvényről. – Nagyon messze van innen. Hatalmas ez a sziget. Feltűnően sokáig tartana gyalog odamenni, és biztosan kérdezősködni kezdenének, ha a Fő lánya váratlanul megjelenne ott.

– Igazad van – hagyta rá Wardra, és nem bánta, hogy nem fordultak arra végül.

Szótlanul lépdeltek egymás mellett, némám érkeztek meg a Fő palotájába. A nap hátralevő részét lézengéssel töltötték. Legalábbis Loire. Ward csak unatkozott. A Fő tartotta magát, ahhoz, amit ígért, nem zavarta meg őket semmivel. Valószínűleg elszólították a Szigetek ügyes-bajos dolgai.

Loire elfáradt az egész napos megpróbáltatásokban és sírásban, ezért viszonylag korán amellett döntött, hogy aludni tér. Ward pedig nem tartóztatta ebben. Észrevette, hogy a lány így menekül a valóság elől. Az utóbbi időben bármilyen körülmények közt tudott aludni. Talán a Lény tette ezt vele? A férfi abból gyanakodott erre, hogy Loire legtöbbször álmodott. Valami olyanról, ami talán rosszabb volt, mint a saját valósága.

Miután a lányt elnyomta az álom, Ward ott ült mellette, hallgatta, ahogy szuszog. Aztán egyszer csak megérezte maga körül a Lényt. Ott volt mindenhol, a szobában, a szigeten, mintha az egészet belengte volna. Érezte ahogy a fejébe tolakodik. Sosem tett még vele ilyet, korábban is irányítottá már, parancsolt is neki, de így még sosem foglalta el a testét. Akkor viszont hátralökte a saját tudatában. Fogalma sem volt, mire készül a Lény, ahogy a hall felé irányította a testét.

Ward próbált ellenállni, megakadályozni, hogy a Lény az akarta ellenére mozgassa, de képtelen volt rá. Az a valami minden hatalommal rendelkezett fölötte. A Lény elkerülte az animusokat, majd kisurrant a kastélyt övező kertbe. Ott végig a lámpák alatt, és az ösvényen ment, mintha semmi gondja nem lenne az őt körülvevő világra. Bárki megláthatta volna, aki akkor épp kinéz az ablakokon. Ward küszködött, hogy fedezékbe rángassa magukat, de bármit is tett, semmit sem ért.

– Mindkettőnknek könnyebb lenne, ha nem próbálnál ellenállni. Egyébként sem tehetsz semmit – szólalt meg a fejében a Lény.

– Te viszont veszélybe sodorsz mindannyiunkat! – Eddigre már annyira dühös volt, hogy legalább megállásra kényszerítette magukat. – Fogalmad sincs, mikor kell elrejtőzni, és hogyan. Ha meglátnak engem, egy halottat, idekint, kémkedéssel fogják gyanúsítani Loire-t. A Fő sem fog hinni neki! A terveid kútba esnek, nem fogja tudni elvégezni, akármire is kell neked… ha kivégzik

Ez hatott. Ward azonnal érezte, hogy enyhül rajta a Lény szorítása. Ő pedig nem kísértette a szerencséjüket, azonnal bevetődött az árnyékba a bokrok közé. A valami természetesen nem engedte el teljesen, a férfi tudta, hogy bármikor visszaveheti fölötte az uralmat. Ezt egyáltalán nem akarta, gyűlölte magát vendégnek érezni a saját testében. Szeretett volna kompromisszumra jutni a Lénnyel, tudta, addig úgysem hagyja békén, amíg el nem végzi, ami miatt felkereste.

– Legutóbb, mikor Loire után küldtél, arra utasítottál, senki se lásson. Amit most csináltál pont az ellentéte ennek. Mondd meg, mit akarsz! Hova vigyelek el? Én tudom, hogy ne lássanak. Te ismered a szigetet.

– Elviszel oda, tudom – felelte neki a Lény –, olvasok benned. Te azt tudnod kell, hogy ha odaértél, irányítanom kell majd téged. Át kell adnod magad fölött a hatalmat. Nem lesz időm, amit arra pazarolhatnék, hogy legyőzzem az akaratodat.

– Rendben – egyezett bele Ward –, nálam csak annyi hatalmat hagyj, hogy elrejtsem magunkat.

– Meglesz. És most indulj a kikötőbe!

Ward engedelmeskedett. Tökéletesen emlékezett, milyen úton jöttek a kikötőből, amikor megérkeztek ide. Úgy saccolta, nagyjából két órás sétára számított oda, és ugyanannyira vissza. Ha nem figyelik az utakat, akkor talán valamivel gyorsabb. Szüksége lesz nahyjából az egész éjszakára, hogy megforduljon, és még azelőtt visszaérjen, hogy a palotában ébredezni kezdenének a szolgák. Talán Loire elég mélyen alszik ahhoz, hogy ne vegyen észre semmit az ő éjszakai kiruccanásából.

A Lény nem mondta el, mit akar, de mivel a lány korábban említette, hogy ki kell úszniuk a Szigetet nyugatról határoló zátonyokon túlra, ahonnan majd hajóval mennek tovább, feltételezte, ezt akarja elintéztetni vele. Ward óvatosan lopakodva haladt az épületek, csenevész fák fedezékében. Döbbenetes módon senki sem járt az utcákon.

Amikor a Lényt látogatták meg a ketrecében előző éjszaka, nem tartotta ezt különösen gyanúsnak, hiszen a szentély eleve a sziget félreeső részén feküdt. De az, hogy a város ennyire kihalt legyen, azt nem feltételezte volna. Mintha tilos volna éjjel az utcákon tartózkodni. Ennek ellenére, őröket sem látott.

Elég gyorsan haladt, de annyira megint nem, mint szeretett volna. Nem mert feltűnést kelteni, azzal, hogy a járdákon gyalogoljon. Ahogy elérte a város hátárában az autóutat, ami kacskaringósan a kikötőbe vitt, inkább az út mentén folytatta a sétát a fűben és növényzetben, mint a legóvatosabb lépései alatt is hangosan döngő aszfalton. A Lény nem szólt hozzá, hagyta úgy menni, ahogy jónak látta. De Ward végig ott érezte a fejében. Mindenről tudott, amire gondolt, ami csak az eszébe jutott.

– Fontos neked a lány – szólalt meg egyszer csak a Lény.

– Tudod, hogy igen. Ahogy azt is, hogy nem bízom benned – mordulta a választ Ward. Érdekes, amióta a valami megszállta, a férfi hangján beszélt, ha mondandója akadt. Talán azért, nehogy ő is olvashasson benne, ahogy a természetfeletti entitás tette az ő halandó elméjében.

– Nincs szükségem a bizalmadra. – Ez a kijelentés még jobban feldühítette a férfit. – Elég, hogy ő tartja magát ahhoz, amiben megállapodtunk. Te pedig semmit sem tehetsz, azon kívül, hogy segítesz neki.

– Tudom, hogy valamiben nem vagy őszinte – próbálkozott Ward, de a Lény a szavába vágott.

– Őszinte vagyok, pont annyit tudsz, amennyit tudnod kell. És pont annyit tud ő is. Csak a többi emberrel ellentétben ő így is megtartja a szavát.

Utána ismét hallgatásba burkolózott, és tovább zavarta a kikötő felé. Ward kelletlenül folytatta az útját, majd hamarosan megcsapta a sós, tenger illat. Innentől még óvatosabban lopakodott. Igyekezett észrevétlenül a dokkokhoz osonni. Nem horgonyzott mindben hajó. Sőt a többségük üresen állt. A Lény csodálkozására annyit felelt, hogy a Fő Szigetre szigorú szabályok szerint jöhetnek csak hajók, és meghatározott időn belül tovább is kell állniuk.

– Olyat kell találnunk, ami engedélyt kapott a maradásra legalább egy-két napig – suttogta a valami.

– És ezt hogyan akarod kideríteni? – kérdezte óvatosan a férfi.

– Mondtam már. Szükségem lesz rád.

Azzal ismét átvette az uralmat Ward fejében. És már ki is lépett vele a kikötői kiszolgáló épületek takarásból. Nem törődött vele, hogy meglátják-e. A hajók felé tartott. És ahogy közeledett, lilás köd kezdte el belengeni a kikötőt. Ahogy a Lény haladt, a köd is egyre sűrűbb lett, elért mindenkit, és behatolt mindenhova. A kabinokba, a rakterekbe. Aki csak belélegezte, a Lény hatalma alá került. Tömött sorokban, kimért mozgással jöttek elé a tengerészek. Megálltak a dokkokon, a fedélzeten, és csak vártak.

– Tudni akarom, meddig van engedélyetek a Szigeten tartózkodni – hangzott Ward parancsoló hangján.

A kérdésre minden kapitány sorra elmondta, meddig maradhatnak. Mindnek el kellett hagynia a szigetet még másnap. Azelőtt, hogy megérkezett volna a következő hajó, amelyik váltotta őket a dokkban. Egyetlen egy kapitány válaszolt másképp:

– Nekem ma kellett volna elhagynom a dokkot. De idefele viharba kerültünk, és egy hatalmas hullám megroppantotta a főszerkezetet. Néhány matrózom meghalt a betörő víz miatt, páran megsebesültek. Időbe telik, mire a hajóorvosom mindenkit talpra állít, és mire megjavítjuk a hajót. Nagyjából holnap után tudunk csak kihajózni így.

– Ez remek hír – vigyorodott el Ward arcával a Lény, a férfi pedig leszívesebben megütötte volna, ha módja adódik rá. – Akkor te maradj! A többiek mehetnek a dolgukra. És nem történt semmi, ami megzavarta volna a készülődéseteket.

– Igenis! – nyugtázták a matrózok és kapitányok, csak az az egy nem mozdult a Lény előtt állva.

– Mikor kell elindulnod holnap után? – tudakolta tőle.

– Hajnalban akarok indulni, amint van valamennyi fény. Senki sem szeret sötétben áthajózni a kettévágott sziget alatt. Ott gonoszak az áramlások és erős a sodrás, jobb, ha úgy keveredünk arra, hogy már látni valamit, nem csak a villámlást a sötétségben.

– Tökéletes! És ha azt mondom, hogy tenned kell egy kitérőt, akkor hogyan hajóznál? Azt akarom, hogy menj a hajóddal a Fő Sziget nyugati részét határoló zátonyokon túlra, és vegyél fel két utast. A vízből kell majd kihúznod őket. Senki sem tudhatja meg, hogy hová tartasz.

– Az embereim követnek engem – jelentette ki a kapitány.

– Ó, igen. Engedelmeskedni fognak neked, mikor kiadod a parancsot, mert az én parancsom lesz. – Azzal Ward egy lépéssel közelebb lépett a férfihoz, és intett a kezével. Erre a lilás köd körülvette a kapitányt, és a bőre pórusain át a testébe folyt. Ahogy elült a kavargás, a férfin semmi sem látszott, csak egy nagyon halvány lila derengés a szemében. – Mikorra leszel a zátonyoknál?

– A Fősziget körüli hajózást figyelik – magyarázta a Lénynek engedelmesen. – Át kell kormányoznunk a ketté hasított sziget két fele közt. Ha nem teszem, a leggyorsabb hajókkal utánunk jönnek, és befognak minket. Ha átértünk és eléggé eltávolodtunk, utána merek majd elfordulni nyugat felé. Nagy ívben kell hajóznunk, hogy elkerüljük a Sziget-Feleket. Az időjárástól függően éjszaka érünk majd oda. Ha szerencsénk van, még hajnalhasadás előtt.

– Úgy igyekezz, hogy még sötétben érjétek el zátonyokat, nehogy valaki kiszúrja a hajót. Ne legyenek rajta fények, vonjátok le a zászlókat is. Engedjetek le kötélhágcsót a sziget felőli oldalon! – megérintette az ujjaival a kapitány homlokát. Amire ő és Ward is egy régi hajót láttak a zátonyok túloldalán. Az a hajó volt, ami Aadent és Kiriket hozta a szigetre. – Pontosan itt és így kell lennetek. Te is láttad, katona? – Ezt már Wardtól kérdezte. – Idáig kell elúsznotok a lánnyal. Ha ő nem bírja, neked kell elhoznod.

Elküldte a kapitányt, és Wardot is hagyta, hogy elinduljon a villa felé. A férfi egy darabig szótlanul lopakodott, de a gondolatai akörül jártak, ami a kikötőben történt. Nem hagyta szabadulni a gondolat, hogy a Lény úgy beszélt a szökésről, mintha neki nem lenne része benne. Annyira ezen kattogott az agya, hogy csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy majdnem belegyalogolt egy megbűvölt lámpa fényébe. A Lény épp csak vissza tudta rántani.

– Állj meg! – szólt rá éles hangon, amire Ward azonnal megtorpant. – Teljesen szétszórt vagy, katona. Pedig az előbb még te kérted számon rajtam a biztonságát.

– Ez így van – ismerte el a férfi –, nem kellene elkalandoznom. De tudnom kell, pontosan hogyan tervezel megszökni, hogy mindenre felkészülhessek.

Ward még maga is megdöbbent azon, hogy a Lény tiltakozás nélkül teljesítette a kérését. Elmondta neki, hogy a ketrecből csak egy ember testében jöhet ki. De hogy minél később vegyék észre, hogy eltűnt, ezért aludnia kell abban a testben. Így pedig ők ketten nem számíthatnak rá, nem segíthet majd nekik semmiben. Loire testét pedig csak akkor hagyja majd el, ha kikötöttek Határparton, és megfelelően messze jutottak a kikötővárostól. Akkor mutatott Wardnak egy pincét, ami a várost körülvevő mező alatt bújt meg. Biztosította arról, hogy senki sem tud róla. Elmondta azt is, hogy ott majd nyugodtan elhagyhatja Loire testét, és onnan könnyen el tud illanni a világukból is.

– Abban a pincében fognak elválni az útjaink – fejezte be a magyarázatot.

– Csak menjen minden úgy, ahogy eltervezted – felelte neki erre Ward, ő nem volt teljesen nyugodt.

– Ha segítesz, minden menni fog – erősítette meg a Lény. – Hallottad, mit mondott a kapitány. Holnap után éjszaka érnek majd a zátonyokhoz. Ez azt jelenti, hogy holnapután éjjel kell eljönnötök hozzám, és kihoznotok a ketrecből. Utána a barlanghoz mentek a tengerparton, amit a lány megmutatott neked. Onnan úsztok majd ki a megbeszélt helyre.

– Mennyi idő kiúszni oda? – Ward tartott tőle, hogy Loire nem fogja bírni.

– Nem tudom pontosan – felelte a fejében a Lény. – Aadennek és Kiriknek sokáig tartott. Órákig.

– Remek – mérgelődött Ward.

– De te nem fáradsz el – emlékeztette a Lény –, ha ő nem is bírja, te eljuttatod a hajóig.

– Igen, én eljuttatom.

Nem mondott mást, csak folytatta az utat a villa felé. Árnyékként osont át a kerten, majd be a kapun. Szerencsére időben ért még vissza ahhoz, hogy senki se legyen ébren. Az animusokat megint csak elkerülte, amikor visszasettenkedett Loire szobájába. A lány annyira nyugtalanul aludt, hogy arra az óvatos neszezésre felriadt, amikor Ward betette maga mögött a szoba ajtaját.

Ijedten ült fel az ágyban, karja hirtelen suhintásával az éjjeli lámpa felé intett, ami a mozdulatra azonnal felkapcsolt. Loire-t elvakította a hirtelen fény, de Ward még csak nem is pislogott. Ellépett az ajtótól, az ágyhoz lépett, és leült a szélére.

– Nyugi, csak én vagyok. Ne aggódj, senki sem jött be hozzád.

– De te kimentél valahova… – nézett végig rajta gyanakodva Loire, egy pillanatra elidőzött a pillantása a férfi mellkasán, a fekete egyenruhán fénylő ezüst csillagon. – Miért nem vetted le ezt a borzalmat? Én miért nem szoltam rád előbb, hogy öltözz vissza…?

– Vegyük sorra – kezdett számolni az ujjain Ward. – Igen, voltam kint. És valóban nem vettem le az animus egyenruhát. Mert a sötétben határozottan jók az ilyen fekete göncök. És mert nekem tök mindegy, hogy mi van rajtam.

– De nekem nem. Gyűlölöm az ő szolgáinak cuccait látni rajtad! – Loire-ból ingerültebben bukott ki az indulat, mint ahogy eredetileg szerette volna.

Ward erre viszont nem mondott semmit, csak felkelt az ágyról, ledobta magáról a fekete egyenruhát, majd felvette sajátjait, amiket még korábban az egyik szék karfáján hagyott.

– Így most jobb? – fordult vissza a lány felé, és mikor bólintott, tovább beszélt. – Akkor most már érdekel, miért voltam kint?

– Eddig is érdekelt – nézett végig rajta Loire. – Csak gyűlölöm a tudatot, hogy magának akar.

– Más körülmények közt szórakoztatna, hogy féltékeny vagy – csóválta a fejét a férfi.

– Nem vagyok féltékeny! Ez csak egy újabb ok arra, hogy megöljem. – Arcán sötétlett a gyűlölet.

Ismét visszaült a lánnyal szembe, és mélyen a szemébe nézett.

– Nézd, kicsi lány! Én is tudom, hogy egy szörnyeteg. De mégiscsak az anyád. Lehet, hogy el kellene gondolkoznod egy olyan opción, hogy nem ölöd meg. A saját lelked védelme érdekében.

– Chealsey is a húgom volt. És őt is megöltem – vont vállat a másik. – Akkor ez mitől lenne más?

– Chealsey-t sokkal inkább a Lény ölte meg, mint te – emlékeztette Ward.

– Ez nem teljesen igaz… – megragadta a férfi kezét. – Nem mondtam el… mert nem tudtam… Nem voltam rá büszke. A te késeddel ugyanúgy átvágtam a gerincét, ahogy ő a tiédet. Ha a Lény nem szabdalja darabokra, akkor is meghalt volna. Éppen ugyanúgy, ahogy te is meghaltál… – Könnybe lábadt a szeme az emlékektől, de nem Chealsey miatt. – Bosszút álltam érted, Ward! És az anyám semmivel sem érdemel kedvesebbet, mint az a szörnyeteg.

– Ettől függetlenül, csak gondold végig, mi a helyes – figyelmeztette a párja.

– Ez rég nem a helyes dolgokról szól – rázta meg a fejét Loire, majd élesen témát váltott, mert nem bírt tovább a vér szerinti családjáról beszélni. – Miért voltál kint?

Ward erre elmesélte neki az éjszakai kalandot. Kicsit persze megmásította az eseményeket. Azt képtelen lett volna elmondani, hogy a Lény a kedve szerint úgy tudja irányítani, mint egy bábut. Ezért úgy adta elő a történteket, mintha egyeszerű kooperáció lett volna.

– Szóval kicsit több, mint egy hét, és ismét szabad leszel! – fejezte be lelkesen az elbeszélést.

– Igen, szabad leszek…

Ward nem értette a keserű mosolyt, amik vidáman csengő szavait kísérték.

„Hagyd végre aludni!” – hallotta meg a fejében a Lényt akkor. – „Még mutatnom kell neki valamit.”

– Szerintem meg kéne próbálnod aludni még egy kicsit – csókolta meg gyengéden lányt. – A holnapi nap sem lesz könnyebb, mint a mai. Jobb, ha kipihenten mész neki.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Pedro Miguel Aires)