– Szereznem kell egy mágust.

– Nem értem. A legutóbb még amellett kardoskodott, hogy nem bízik a mágusokban.

– Nem is bízom bennük… Egyszeri beruházás lenne. Persze nem könnyű felhajtani a fajtájukat. Az lenne a legjobb, ha itt lenne Loire. Megkönnyítené a dolgomat.

– Most összezavarodtam… Szóval egy animátorra van szüksége? Azt ne mondja, hogy fel akarja támasztatni…

– De igen. Fel akarom.

– Nézze… És nem fogja szeretni, amit most mondok, de el kell mondanom. Az Ön érdekében. Ha talál is animátort, aki megtenné, amit kér, nem kapná vissza Félixet. Nem tudok sokat az animálásról, de azt igen, hogy szikrákra van szükségük. Anélkül csak animust tudnának kelteni belőle.

– De Ward… Loire egy olyan animust keltett… a fiam él…

– Igen, párját ritkító csodát tett vele. És ha tudná, a fia mennyire gyűlölt úgy létezni! Loire és a többi testvére szerint is élt. De ő nem úgy állt magához. Tudta, hogy a személyiség és szabad akarat sem változtat azon, ami lett belőle. Félt attól, amire képes, félt attól, mi lesz, ha egyszer elszabadul. És nem kért ebből a létezésből. Én nem ismertem annyira Félixet, mint Ön, de ha csak egy kicsit is hasonlít ebben Wardra, ő is gyűlölni fogja, ha ezt megteszi vele. Szóval még ha találna is egy olyan különleges animátort, aki képes és hajlandó is erre, nem azt kapná, amit vár.

– Képtelen vagyok csak így beletörődni… Szükségem van rá… – megütötte a falat.

– Nézzem rám! Én is azt hittem, hogy képtelen leszek elengedni. De tudja, megígértette velem, hogy meggyőzöm a többieket, amikor eljött az idő, hogy hagyják elmenni. Ha végigcsináltuk… Azt hittem, belepusztulok, de megtettem. És utána végignéztem, hogy ők mennyire szenvednek a hiánya miatt. Nem tudnám még egyszer végignézni. És szerintem Ön sem bírná. Egyszer sem. Ha sikerülne is, előbb-utóbb elengedné, mert nem tudná, olyan létezésre kényszeríteni, amit nem akar… És van még egy dolog, ami miatt nem segítek ebben az őrültségben. Talán ez a fontosabb.

– Mi lenne az? De remélem, tudja, hogy nagyon kezdi feszegetni az arcátlanág határiait.

– Félixet is főleg azért tartotta, hogy értelmet beszéljen magába, mikor épp ész nélkül akart valamit csinálni. Ha már megtett logisztikai főnöknek, gondoltam, tovább viszem ezt a hagyományt is. Ha ezt arcátlanságnak fogja fel, hát legyen. De akkor sem fogom hagyni, hogy fejjel menjen a falnak. Épp ennyire a tervei megvalósulásának küszöbén…

– Nem szeretem, mikor mellébeszél.

– Nem beszélek mellé. Csak fel akartam kelteni az érdeklődését. Szóval, a gyerekei miatt nem hagyom, hogy ebbe az őrültségbe belekezdjen. Nem kényszerítheti rá őket arra, hogy újra átéljék azt, ami egyszer már megtörtént a Régi Kontinensen. Mi megtettük, de nem volt helyes. Csakhogy, amíg Önnek van választása, nekünk nem volt. Mi egyedül voltunk egy ellenséges kontinensen öten. És persze jöhet azzal, hogy a saját kontinensén is sokan akarják a halálát. Ami szintén igaz… Ettől függetlenül mindene megvan ahhoz, hogy jól döntsön. Dönthet úgy, hogy azzal tiszteleg Félix élete előtt, hogy most nyugtot hagy neki.

✨✨✨✨✨

– Mit csinálsz itt, apa?

– Én is kérdezhetném ugyanezt…

– Hát… én csak láttam a folyóson, hogy ég itt a lámpa. Egyébként sejtettem, hogy csak te lehetsz. Espada irtózik a halottakhoz kötődő helyektől.

– Azt hiszem, ezen nincs mit csodálkozni…

– Nem… tényleg nincs. Odaát sem bírta… elmenekült Ward látványa elől. Most sem hajlandó erre jönni. Mindent megtesz azért, hogy elkerülje a háznak ezt a részét. Inkább a hátsó lépcsőn megy fel az emeletre… De még mindig nem válaszoltál. Mit csinálsz itt? Miért túrod szét Félix dolgait?

– Keresek valamit…

– Mit? Tudok segíteni?

– Mintha azt mondták volna neked az orvosok, hogy még pár napig ne emelj nehezet, és ne csinálj semmi olyat, amihez hajolgatnod kell. Sőt, ha jól emlékszem azt is mondták, hogy felkelned sem nagyon lenne szabad. Ez volt az egyik feltétele, hogy kiengedtek.

– Valóban ezt mondták. De azt hiszem, mosdóba járnom azért csak kell. Meg eljutni a nappaliba, ha tévét akarok nézni.

– Arra is azt mondták, hogy inkább ne. Pihentetned kéne az agyadat, nem hülye műsorokkal rombolni.

– Ne próbáld meg elterelni a szót! Mondd meg inkább, mit keresel, talán meg tudjuk úgy oldani, hogy az orvosi utasításokat is betartsam.

– Valami olyasmit keresek, amiből kiderül az öreg igazi neve… Szeretném a sírkövére ráíratni azt is. Ezer névvel élt, amit az eltelt évek alatt adtam neki, és szintén egy olyannal halt meg, amit tőlem kapott. De azt hiszem, megérdemelne annyit, hogy legalább a halálában nyoma maradjon a valódi nevének.

– Furcsa… Sosem mondta meg neked a nevét? Akkor sem, amikor a szolgálatodba lépett?

– Az igazság az, hogy sosem kérdeztem. Vagyis… csak egyszer… egy pár hete. De akkor azt mondta, nem emlékszik rá, csak arra, hogy K-val kezdődött. Nem hiszem, hogy elmeséltem valaha is, de börtönből hoztam ki, és hogy őszinte legyek, éppen emiatt nem is érdekelt a valódi neve.

– K-val kezdődött? – Pillanatnyi hallgatás. – Ward igazi nevét sem tudod, igaz?

– Nem. Én akartam neki nevet adni. Annyira új életet akartam adni neki, hogy egyáltalán eszembe sem jutott, hogy bármit is számítana a régi élete. Akkor nem érdekelt, honnan jönnek. Nem érdekelt, mik voltak korábban… Azt hiszem, ezt sosem fogom tudni megbocsátani magamnak…

– Kin. Ward neve Kin volt, mielőtt te magadhoz vetted.

– Kin… Furcsa név.

– Találkoztunk valakivel, akit ismert gyerekkorában. Segített nekünk. Ő mindig Kinnek szólította. Kidan, Ward azt mondta, olyanok voltak, mint a testvérek, mielőtt a táborba került volna, és elszakadtak egymástól.

– Sajnálom, hogy sosem kérdeztem ezekről, biztos fontos része volt az életének… És elkeserít a tudat, hogy Félixet sem ismertem jobban… Semmit sem tudok arról, milyen volt az élete, mielőtt az Új-Kontinensre jött volna.

– A Régi-Kontinensről származik? És K-val kezdődött a neve? Apa… mondd meg, ő is K volt?

– Igen, az volt.

– Miért nem mondtad soha? Wardról tudtuk… emlékszem, sokáig nem hagyhatta el a villát kíséret nélkül, amíg meg nem lettek a papírjai. Féltél, hogy valami baja esik, vagy kellemetlensége származik abból, hogy K… És ő néha szörnyszülöttnek érezte magát emiatt. De Félix ott volt, ő mindig kinevette, hogy ez ostobaság, semmivel sem szörnyszülöttebb, mint bármelyik másik gyerek. Azt hiszem ezt szokta neki mondani, hogy jobb kedvre derítse. De soha egy szót sem szólt a származásáról, pedig mondhatott volna neki valamit… Hogy jobban érezze magát…

– Mondhatott volna. Én nem akartam, hogy mondjon. Gyerekek voltatok. Én pedig tiszta lapot ígértem Félixnek. Nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg valamelyikőtök elszólja magát, és kiderül a titka. A felnőtt módosítottakat a mai napig kivégzik, ha fogságba esnek. Onnan talán én sem tudtam volna kimenteni. A gyerekekkel elnézőbbek, gondos nevelés mellett kiérdemelhetik, hogy életben hagyják őket. Warddal is nagy kockázatot vállaltam, ezerszer kellett bizonyítanom, hogy nem jelent veszélyt. Félix esetében nem lett volna módom erre. Lehetőséget sem adtak volna neki, hogy bebizonyítsa, mennyire tévesen ítélik meg őt és a hozzá hasonlókat.

– Szóval kénytelen voltál titokban tartani? De Wardról miért nem?

– Wardon sokkal jobban látszott, mi is ő. A vörös haján, a szemén, a termetén. A régi kontinensi akcentus, amit beszélt, elárulta. Letagadni sem tudta volna. De Félix már elég ősz volt akkor, mikor hozzám került. És tudott úgy beszélni, hogy bárkit megtévesszen. Határozottan komornyiknak nézett ki már akkor is. Amikor a szolgálatomba állt, megállapodtunk, hogy titokban tartom… Azért cserébe, hogy egy unalmas komornyik bőrébe bújt, rendes életet kapott. Én pedig a legjobb komornyikot nyertem meg, akit csak kívánhattam. Akkor még fiatal voltam, és képtelen értékelni az embereket. Nem tartottam őket sokra, barátaim sem voltak. Igaz ez nem nagyon változott azóta sem. Sokáig Félix volt az egyetlen kivétel ez alól… Mindig is tudtam, hogy hálás a második esélyért, amit kapott. Tudtam, hogy meghalna értem, de bíztam benne, hogy egy lépéssel mindenki előtt járok, és sosem kerülhet erre sor… Az etriai merényletnek már épp elég figyelmeztetésnek kellett volna lennie, hogy ne legyek ennyire elbizakodott…

– Apa… arra, ami történt, nem tudtál volna felkészülni… Még én sem gondoltam volna, hogy így áttörhetik a védelmemet… Sajnálom, hogy nem voltam erősebb…

– Ha valaki ebben egyáltalán nem hibás, az te vagy, fiam… Megmentetted Espadát és engem is… Ami Félixszel történt, arról nem tehettél. És hidd el, megfizetnek majd. Egytől egyig.

– Szóval tudod, kik tették? Akkor… akkor használj engem is! Adj feladatot, hadd legyen hasznom! Bármit megteszek, csak hadd segítsek megbosszulni!

– Lehet, hogy szükségem lesz a segítségedre… Ha eldöntöttem, mit teszek, szólok. Megígérem. De előtte még abban segíts, mit írjunk a sírkövére? Ha nem tudjuk a valódi nevét…

– Stabon Félix. Mi mást? Nekem egyszer azt mondta, hogy kifejezetten szereti ezt a nevet. Örült neki, hogy emellett döntöttél. Bár, ahogy ismerem, bármilyen néven szívesen elélt volna.

– Igen tudom… Bár volt néhány, amit ki nem állhatott.

– Volt bizony – kuncogni kezdett. – Hidd el, azokat én is utáltam volna.

– Gondolom. A Bastiont elég határozottan választottad ki magadnak.

– Igen. Azóta is igyekszem bástya lenni.

– Ha segíteni akarsz, tényleg annak kell majd lenned. A legerősebb bástyának valaha.

– Nem fogsz csalódni bennem, apa.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com