Trigger Warning: a fejezet vége felé explicit szexuális tartalom.

Loire azt hitte, nem fog már aludni aznap éjszaka. Annyira ideges volt és dühös. Úgy érezte, a Lény túl messzire ment azzal, hogy Wardot elrángatta a kikötőbe. Annyira szívesen vele tartott volna ő is. És a lány haragudott magára is, amiért annyira legyűrte a fáradtság. Próbált ébren maradni a beszélgetésük után a férfival, de erőtlennek bizonyult ehhez. Azt persze tudta, hogy ő a legkevésbé sem neheztel rá azért, hogy amint a feje a párnához ért, azonnal magába rántotta az álom.

Arra ébredt, hogy didereg. Kinyitotta a szemét, és arra kellett rádöbbennie, hogy a tűzrakás teljesen leégett. Az első gondolata az volt, hogy ha ő így vacog, akkor Aaden mennyire fázhat. Szerencsére még maradt a barlangban fa, amit még azelőtt készített be, mielőtt szinte összeesett a fáradságtól. Gyorsan gyújtott még egy tüzet, hogy legyen, ami melegen tartja a párját. Aztán levette a kabátját, és az orvosra terítette. Hideg volt így, de úgyis vadászni készült. Ha fogni akart valamit a szigeten, akkor pulóverben mégiscsak könnyebben mozog majd. Egyedül azt a zsákot vitte magával, amiben a dolgaikat hozták.

Kilesett a barlangból. Hajnalodott. Vörösen derengtek a sziklák. Valahol az erőtlenül nyújtózó bokrok közül madárcsicsergést hallott. Legalább madarak vannak ezen a kőkupacon, könnyebbült meg. Annyira még visszament a barlang belsejébe, hogy összeszedje a morzsákat, amiket Aaden meghagyott a kétszersültekből. Nem volt sok, de a madárfogásban csak a segítségére lesz.

Kilépett a barlangból. Egy pillanatra megállt a nyílásban, és beszívta a kellemes reggeli, hűvös-sós tengeri párát. Eszébe jutott Jeff. Valamivel több, mint egy hét telt el azóta, hogy magára hagyták. Még biztos a pincében bujkál, és várja, hogy visszatérjenek hozzá. Remélte, jól van. Akkor először gondolkodott el azon, mi vár rájuk ezután. Kiszabadítják a valamit. És utána? Ki kell jutniuk a szigetről. Nem kérdezte Aadent, de biztos volt benne, nincs terve. Sőt afelől támadtak voltak kétségei, hogy a valaminek sincs.

De ha csoda történik, és kijutnak innen élve… akkor vajon mi lesz? Visszamennek Jeffért, eddig tiszta sor… De hol tudnának az olyanok elrejtőzni, mint ők? A Mélybe nem mehetnek vissza, ráadásul két kontinens is holtan akarja őt és Jeffet. És ha itt sikerrel járnak, akkor még a mágusok is holtan akarják majd Aadent. Kecsegtető kilátások… Megrázta a fejét. Ezen a hídon átmennek akkor, ha odaértek. Most egyelőre ennivalóra van szükségük. Mennyivel póriasabb szükségletek…

A csivitelés irányába indult. Szerencsére nem kellett messzire mennie. Az egyik alacsony bokron verébszerű, azoknál valamivel nagyobb énekesmadarak ültek. Nem zavartatták magukat, ahogy közelebb óvakodott hozzájuk. Felé fordultak, de a zajos csipogást nem hagyták abba. Láthatólag nem tartottak tőle, nem féltek az emberektől. Kirik ennek ellenére nem tett egyetlen hirtelen mozdulatot sem. Közel magához kiszórt egy kis morzsát, majd a madarakhoz közel is.

Azok figyelték egy kicsit, majd ahogy nem mozdult, elkezdtek odaóvakodni az ételhez. Amit hozzájuk közelebb szórt ki, gyorsan felcsipkedték, így kénytelenek voltak közelebb jönni hozzá. Ahogy araszoltak, bizalmatlanul forgatták kis fejüket, majd mivel továbbra sem mozdult, veszélytelennek ítélték, és egész a lábáig ugráltak, hogy összecsipegethessék a morzsákat. Ő pedig türelmesen várt, hogy egészen sokan gyűljenek a lábai elé. Nagyjából huszan lehettek. Amint úgy ítélte, hogy nem gyanítanak veszélyt, rájuk hajította a zsákot. Tíz-tizenkét madarat tudott így fogni, a többi elrepült.

Sóhajtott egyet, nincs épp sok hús ezeken a verébnél valamivel nagyobb jószágokon, de egyelőre elég lesz. Majd Aadennek ad többet, nehogy éhes maradjon. A zsákra pillantott, amiben mocorogtak a madarak. Talán próbálhatna fogni még párat. Körülnézett, de akkor épp egyet sem látott maga körül. Inkább elmenekültek, minthogy a zsákban végezzék. Így nem maradt mit tennie, elindult vissza. Gyűjtött még fát, hogy meg tudja sütni a madarakat.

Aaden még mindig aludt, amikor visszaért a barlangba. Nem ébresztette fel. Inkább nyársakat faragott, és tett még a tűzre. Valóban nem maradt sok minden a madarakból, miután óvatosan megkopasztotta őket, és kivagdosta belőlük a nem oda való dolgokat. Nyársra tűzte az első adagot, és elhelyezte a tűz körül, majd nekikeállt a többivel foglalatoskodni.

Nemsokára kellemes illat töltötte be a barlangot, ennek ellenére Aaden továbbra sem moccant, ugyanolyan mélyen aludt, ahogy addig is.

– Hé, Aaden! Ébredj – rázta meg barátja vállát, amikor az első madarak megsültek.

Eddigre ő már olyan éhes volt, hogy legszívesebben nekiesett volna az ételnek. Udvarias önmegtartóztatásához semmi köze sem volt az esetleges jólneveltségének. A lelkiismerete nem hagyta. Előbb fel kellett ráznia Aadent, és neki adni az első adagot.

Viszont az orvost felébreszteni egyáltalán nem bizonyult egyszerűnek. Nyöszörgött, próbált elhúzódni a karok elől, próbálta lelökni magáról Kirik méretes tenyerét. Viszont a K-t sem olyan fából faragták, hogy hagyja magát eltéríteni.

– Hagyj békén! – tiltakozott Aaden, de nem tudott megszabadulni a másiktól.

Mivel az unszolás csak nem maradt abba, kínos lassúsággal kinyitotta a szemét. Felnézett Kirikre, de semmi jelét nem adta annak, hogy éberebb lenne. A K viszont eddigre már kellőképpen fázott és éhes is volt. Pont ekkorra ért a türelme végére. Megfogta a kabátját, és egyetlen határozott mozdulattal lerántotta Aadenről.

A hátára terítette a ruhadarabot, és egyből kezdte magát jobban érezni a hűvös barlangban. Az orvos persze remegni kezdett, tapogatózott az eltűnt meleg után, és Kirik vigyorogva nézte. Tudta, előbb-utóbb jobban fog fázni, minthogy továbbra is mozdulatlan maradjon. Addig is összehúzta magán a kabátot, és élvezte az őt körülőlelő meleget. Aztán csak igaza lett, mert Aaden kinyitotta szemét, és dideregve felült.

– Nem erősséged az emberekkel kapcsolatos bánásmód – kérte ki magának az ébresztést.

– Ó, dehogynem! – vigyorgott rá ő. – Ezer ötletem volt még, valamelyikkel csak magadhoz térítettelek volna.

– Most már ébren vagyok, és megfagyok – próbálta kidörzsölni az álmot a szeméből.

– Nézd el nekem, hogy visszavettem a kabátomat, de ilyen időben azért én is szoktam fázni.

Aaden erre inkább nem mondott semmit. Nem gondolta volna, hogy Kirik még a kabátjáról is lemond az ő kedvéért. A K viszont kifejezetten jól szórakozott a zavarán. Aztán fogott egy nyársat, és Aaden kezébe nyomta.

– Nesze, edd meg! Ha lesz valami a hasadban, kevésbé fogsz fázni.

Az orvos pislogott csak rá, meglepte, hogy ételről is gondoskodott. Azt hitte, előbb felébreszti, hogy segíthessen ebben. Döbbenten figyelte Kiriket, amint ő is megfogott egy madarat és marcangolni kezdte. A K annyira éhes volt, hogy a kisebb csontokkal nem is törődött, amit el tudott rágni a madár húsával együtt, azt megette. A többi csontot, ami az ő fogainak is túl kemény volt, beledobálta a tűzbe, mást úgysem tudott kezdeni vele.

Aaden is követte a példáját, ő is nekiesett a saját madarának. Kirik látta rajta, annyira mohón eszik, hogy valószínűleg az ízét sem érzi. Talán nem is volt baj, mert az ilyen tengerparti homokból ételt kapirgáló madaraknak leginkább só és moszat íze volt.

Egyébként próbálta úgy elosztani a húst, hogy Aadennek jusson a több, de az orvos ragaszkodott hozzá, hogy igazságosan felezzék meg azt, amilyük van. Így csak a madarak méretével tudott csalni, a számával nem, bár a méretbeli különbség egyáltalán nem volt számottevő.

– Mennyi az idő? – kérdezte váratlanul Aaden, miközben megfogott még egy nyársra szúrt madarat.

– Mikor bejöttem, dél múlt, most koradélután lehet. Tudod már, hogy innen hova megyünk tovább? – mérte végig barátját.

– Még nem – rázta meg a fejét –, de biztos időben szól majd a Fény.

– Gondolom ő sem akarja, hogy verőfényes napsütésben járkáljunk a mágusok utcáin – vont vállat Kirik. – Ha van egy kis esze, és mivel eddig elhozott minket, gondolom, hogy van, akkor nyugtot hagy nekünk estig. Akárhova is kell mennünk, ostobaság lenne az éj beállta előtt elindulni.

– Én is erre jutottam.

– Akkor járok egyet, megpróbálom feltérképezni a környéket. Megtudni, a szigetről, amit lehet. Te maradj itt, és ha gondolod, aludj még egy kicsit, úgyis minden erődre szükség lesz.

– Ahogy neked is – emlékeztette Aaden, de ő csak a fejét rázta.

– Kettőnk közül én bírom jobban az igénybevételt. Neked pihenned kell, nekem pedig tudnom, mi vár ránk sötétedés után. Tessék – vette le a kabátját, és nyújtotta át Aadennek. – Nem venném a lelkemre, ha miattam fáznál meg megint.

Az orvos tiltakozni próbált, de ő leintette, figyelte, ahogy közelebb húzódott a tűzhöz, és amennyire tudott, összegömbölyödött. A K pedig menni készült, ha mozgásban marad, elég jól bírja majd a hideget. Mielőtt kilépett volna a barlangból, látta, ahogy Aaden igyekszik ügyetlenül eligazgatni magán a hozzá képest ormótlan méretű kabátot. Mosoly ült ki a katona szája szélére. Szerette azokat a dolgokat, amik sosem változtak.

Körbejárta a tengerpartot, a csenevész fákból álló erdőt, ellopakodott egészen a város határáig. De mivel itt nyüzsögtek az emberek, nem mert tovább menni. Félsikernek könyvelte el ezt, de az legalább kiderült számára, hogy sem akadályokra, sem csapdákra nem kell számítania az éjszakai kirándulásuk során. Ezután visszatért a rejtekhelyükre.

Aadent a tűz mellett ülve találta. Nyugtalanul nézett az orvosra, akinek lila fénnyel ragyogott a szeme, a valami nézett át rajtuk. Sosem jött ok nélkül, leült hát vele szemben. Ő pedig azonnal bele is kezdett a mondandójába, amint megbizonyosodott felőle, hogy Kirik rá figyel:

– Már közel vagytok. Ma éjszaka el kell jönnötök hozzám. Éjfél után megmutatom rajta keresztül az utat.

– Őt akarod ehhez használni? – Bökött Aaden mellkasa felé. Ahogy a valami igent intett barátja fejével, tovább beszélt. – Jobban örülnék, ha inkább nekem mutatnád az utat, hogy én vezethessem. Ő nem olyan ügyes lopakodásban, de én mindkettőnket észrevétlenül tudom tartani.

A valami figyelte Aaden szemén át, mintha csak mérlegelné a javaslatot. Kirik látta rajta, mennyire nem biztos felőle. Tudta, ha az a döntés, hogy melyiküket irányítsa, a valami sokkal szívesebben választja Aadent. Csakhogy a katona ezt egy ennyire kritikus pontján a küldetésüknek kifejezetten rossznak gondolta. Ezer katasztrófát el tudott képzelni, ami Aaden esetlenségéből és a valami szabadulni vágyásából kisülhetett.

– Nem szeretlek téged irányítani – szólalt meg végül hosszú hallgatás után. – Nehéz vagy, ami nagyon kifáraszt. Ha meg akarok szökni, minden megmaradt erőmre szükségem lesz.

– Akkor ne irányíts! – adta meg neki a megoldást egyszerűen Kirik. – Csak matasd, merre vigyem, és én eljuttatom hozzád.

– Ezen a szigeten jobban bízom a saját hatalmamban – állt ellen a valami.

– És mit érsz vele? Fogoly vagy, ki tudja mióta! Ismered a szigetet, de azt, hogyan tudunk észrevétlenek maradni, én tudom jobban. Ha bárhol kiszúrnak minket, akármire is legyél képes, kettőnknek veled sem lesz esélyünk egy seregnyi mágus ellen.

A valami nem mondott semmit. Lázasan gondolkodott. Törökülésbe húzta lábait, összefonta Aaden két karját mellkasa előtt. Kirik nem értette, mi ennyire nehéz ebben a döntésben. Aztán ahogy a valami csak tovább hallgatott, ő sem bírta tovább.

– Eljöttünk idáig, hogy a feketeség verje meg! Kevesen állták ki érted azt a sok szart, amit mi! Azt hiszem cserébe megérdemlünk egy kis bizalmat. Vagyis, egyértelműen én vagyok az, akiben nem bízol. Pedig én megérdemelném, hogy elhidd végre, tudom, mit csinálok!

– Fogalmad sincs! – szúrta közbe a valami, de Kirik a szavába vágott.

– Valóban, fogalmam sincs, pontosan mit akarsz, azt leszámítva, hogy Aadentől várod a szabadulást. De azt tudom, hogy bármit megteszek azért, hogy élve kivigyem innen. Ha ez viszont azt jelenti, hogy kénytelenek leszünk megmenteni a lilán fénylő seggedet, hogy végre örökre nyugta legyen tőled, hát legyen. Csak hagyd végre, hogy tegyem, amihez én értek jobban!

A valami rá emelte Aaden lilán fénylő szemét.

– Rendben – egyezett bele végül –, megmutatom, hova kell mennetek. És te elhozod hozzám. Csak pár őrre kell számítanotok út közben, a szigeten a lakók nem járkálhatnak sötétedés után. A lámpák fényét viszont kerüljétek. Azokat megbűvölték, ha beléptek egy olyan fénykörbe, a szigetet őrző animusok tudni fognak róla, és utánatok mennek.

Kirik fejében pörögni kezdtek a képek a keskeny ösvényekről, amik felvezetnek a városig. A félreeső, szűk utcákról, ahol alig vannak lámpák, és amik elkerülik a fényben úszó sugárutakat és előkelőbb negyedeket. Látta, hogy egy kőfal mellett visz fel egy meredek út egy sziklaszentélyhez, mely körül a sík teret furcsa, emberalakúra faragott oszlopok határolják. A sziklacsúcsot lila fénybe vonta a villámlás, az eget sem lehetett látni tőle. Látta a szentélybejáratot, a felfelé és lefelé futó lépcsőket, a hegy gyomrában a lila fényben izzó csontkalitkát.

– Itt tartanak fogva – mondta neki a valami, majd Aaden mellkasára mutatott: –, ide kell elhoznod őt.

– És ha valami mégis balul sül el? – tudakolta Kirik. Az út, amit látott, nem tűnt veszélyesnek, de tapasztalatból tudta, az ilyenekkel kell a legjobban vigyázni.

– Ha kiszúrnak titeket, minél előbb el kell érnetek hozzám, addig nem segíthetek– jelentette ki egyszerűen a valami. – Ha nem költözhetek bele egy emberi testbe, hogy kijöjjek a ketrecemből, nekem sem lesz elég erőm az animus horda ellen.

– Remek – túrt idegesen a hajába –, megoldjuk valahogy. Voltunk már rosszabb helyzetben is.

– Most mennem kell – jelentette ki hirtelen a valami, majd kiszállt Aadenből.

Olyan gyorsan hagyta ott őket, hogy Kirik egészen biztos volt benne, nem így tervezte. Nem merenghetett ezen, mert azonnaé Aaden dőlni kezdett, alig tudta elkapni. Még mindig aludt. A valami csak megszállta, nem foglalkozott azzal, hogy fel is ébressze. Kirik épp visszafektette volna a sziklákra – sötétedésig bőven volt még idejük –, csakhogy a váratlan mozdulattól az orvos szeme kipattant, és értetlenül meredt rá.

– Mi a f…? – kérdezte döbbenten, miközben kilökte magát Kirik karjai közül.

A K is értetlenül meredt barátjára, aztán szerencsére gyorsan megtalálta a hangját:

– Semmi különös, csak elbeszélgettem a valamivel. Aztán úgy távozott, hogy nem ébresztett fel téged. Én meg gondoltam, még sem lenne jó, ha összezúznád a képedet a köveken.

– Ó, vagy úgy… akkor köszönöm… azt hiszem – dadogta Aaden zavarában.

– Nincs mit – vonta meg a vállát Kirik. – De ha ennyire kellemetlenül érint, legközelebb nem teszem.

– Ja nem… dehogy… sőt… szeretem, amikor… ennyire közel vagy – igyekezett szavakba önteni zavaros érzéseit. – Csak álmodtam valamit… azt hiszem, és megijedtem.

Kiriket kifejezetten szórakoztatta ez a zavar, és az is tetszett neki, ahogy Aaden elvörösödött. Ha másért nem, hát már ezért megérte. Szívesen kimondta volna, hogy ő is szereti Aaden közelségét, sőt olyan dolgokra is vágyik, amikre nem igazán ismerte a szavakat. Többször aludtak összebújva, és a katona sosem gondolta volna, hogy ennyire gyötrelmesek lehetnek ezek a megnevezetlen vágyak. Itt a barlangban éppen ezért inkább távolságot hagyott kettejük közt. Arra hivatkozott, hogy ha a nyílás közelében alszik, gyorsabban tud reagálni bármilyen fenyegetettségre, és hatásosabban védheti meg Aadent. Azt orvos pedig kimerültségében minden ellenvetése ellenére is tiltakozás nélkül egyezett bele.

– Nem kell magyarázkodnod – feküdt a hátára Kirik választottja mellett, akkor nem tudott ellenállni a kísértésnek és a másik férfi oldalához simult –, a rémálmokat én is ismerem. Mit szólsz ahhoz, ha pihenünk még egy kicsit? Bőven van még időnk indulásig.

Arcát Aaden nyakába fúrta, és egy megkönnyebbült sóhajjal hagyta izmainak, hogy kiengedjenek.

– Mi lett azzal, hogy őrzöd a bejáratot? – Kérdése ellenére úgy fordult Kirik karjában, hogy a lehető legkényelmesebben fekhessen.

– Üres a szigetnek ez a része, így nincs rá szükség – ölelte még szorosabban a katona.

Nem mondta ki, de abban az egyben megingathatatlanul biztos volt, hogy soha senkihez nem ragaszkodott még úgy, mint hozzá. Ha bárki megkérdezte volna, vajon a régi parancsa miatt van-e ez, vagy a saját emberi érzései keltek-e önálló életre, nem tudott volna válaszolni rá. A régi embereihez, ahhoz a héthez mindennél jobban ragaszkodott, és arról úgy gondolta, programozott ragaszkodás volt. Akkor viszont az, amit Aaden iránt érez lehetett más?

Az embereit képtelen volt kivégezni a parancsa ellenére is. Aadenért elárulta a második esélyt, amit kapott, elhagyta az otthonát, magára hagyta Jeffet is, megmérgezte a J-t, akiket szintén a barátainak tartott. Erre talán nem képes egy program. Akkor viszont…? Inkább abbahagyta a megválaszolhatatlan kérdéseken merengést.

– Mi van, Kirik? – rázta fel egy idő után Aaden hangja. – Úgy bámulsz magad elé, mintha szörnyeket látnál.

– Még nem – felelte neki, és visszabújt a nyakába. – Csak gondolkodom. Próbálom megtervezni az éjszakát – füllentette. – Láttam az utat, amin mennünk kell majd, tudom, mire kell ügyelnünk. Mégsem vagyok biztos…

Elhallgatott. Ismét nyugtalanság tört rá, és nem ezen nem segített Aaden általában nyugtató közelsége sem. Próbálta azzal lecsillapítani a gondolatait, hogy nemes egyszerűséggel idióta lenne, ha nem félne, és nem lennének kétségei. De akkor is! Behatolni a szentélybe, ahol a mágusok hatalmának forrását tartják fogva, többnek tűnt egyszerű botor vagy öngyilkos vállalkozásnál. De mivel nem akarta a saját kételyeivel terhelni Aadent, inkább továbbra is csöndben maradt.

Az orvos próbált a későbbi terveiről, vágyairól beszélgetni vele, de ő egy-egy morduláson kívül nem nagyon reagált mással. Kissé talán irritálta is ez a monoton fecsegés, jobban örült volna, ha békét hagy neki, de ezt sem tette szóvá.

– Totál feleslegesen magyarázok neked, nem figyelsz! – rántotta ki végül gondolatai közül Aaden felháborodott hangja.

– Nem – fordult felé Kirik, és akarata ellenére ismét mosolyra görbült az ajka –, valóban nem. Most épp aludni próbáltam – jött tőle a következő füllentés.

– Amennyiben úgy szoktál aludni, hogy szinte hallani lehet a gondolataidat, akkor igazat mondasz – vigyorgott rá az orvos. – Amennyiben így csak idegesíted magad, abban az esetben nem hiszek neked.

Kirik ezen felnevetett. Maga sem tudta volna megmondani, mikor nevetett utoljára, de Aadennek a legnagyobb reménytelenségbe is sikerült könnyedséget hoznia. És ezzel leemelni a terheket a válláról, még ha csak egy rövid időre is. Nem tudta, mi ez a mágia, amire csak ő volt képes, de az a nyugalom, ami akkor megszállta Kiriket, szinte földöntúlinak érződött. El is álmosodott kettejük testének hőjében.

– Baromi hosszú éjszakánk és utána még hosszabb nappalunk lesz – szólalt meg álomtól kásás hangon, jobban ölelve a másikat, amikor mocorogni kezdett mellette –, szóval te is megpróbálhatnál aludni még egy kicsit. Mindkettőnknek csupa jót tennél vele.

– Egy mázsás zsák vagy, tudod? – bújt szorosabban Kirikhez, amikor rájött, hogy nem szabadulhat az erős karok közül. Hallatszott a hangján, hogy mosolyog.

– Az lehet – fordult a hátára, mellkasára vonva Aadent. Eddigre teljesen elzsibbadt a karja –, de ez a mázsás súly hozott el idáig.

– Ezzel tudnék azért vitatkozni…

– Nem vitatkoznál azután, hogy aludtunk egy kicsit? De ha ennyire nem vagy fáradt, rakj egy kicsit a tűzre, mert még veled együtt nincs melegem.

Figyelte, ahogy Aaden kihámozta magát az ő hatalmas kabátja alól, majd a rőzsékből tisztes mennyiséget szórt a tűzre. Ügyetlenül csinálta, majdnem kioltotta a lángokat, de egy hosszabb gallyal még épp időben sikerült megpiszkálnia, hogy felszítsa. Kirik szótlanul figyelte, elnyomott egy mosolyt a rá törő ásítással, aztán lassan megint átcsúszott félálomba.

Ki tudja mennyi idő elteltével mocorgásra ébredt. Már egy ideje hallotta a motozást, de a kimerültségtől tagjai ólom súllyal húzták, egy sem volt hajlandó engedelmeskedni neki. Pedig máskor ennél kevesebbért is azonnal talpra ugrott, de most minden porcikája könyörgött még egy kis pihenésért. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, elnézett a barlang bejárata felé. Nem onnan jött a hang. És már alig szűrődtek be fények. Lassan ismét rájuk borul a késő-téli este.

A következő felismerése az volt, hogy fázik. Visszafordult a tűz felé, már majdnem leégett. Aadent látta ott, tőle jött a hang is, próbálta ismét meggyújtani. Szívesen elnézte volna még ezt az ügyetlenkedést, de miután megnyugodott, hogy minden rendben van, a szemei visszacsukódtak, és ő visszacsúszott a korábbi félálomba. Lassan melegebb lett, ami még jobban elringatta. 

Utána még jó darabig lebegett félálomban, de végül arra ébredt, hogy figyelik. Riadtan kipattant a szeme, de azonnal meg is könnyebbült, amikor tudatosult benne, hogy csak Aaden ül mellette. Azt persze nem értette, hogy miért nézi úgy, mégis magára erőltetett egy halvány mosolyt.

Eddigre már teljesen besötétedett, csak a vak-feketeség ásított rájuk a barlang nyílásából. Felült, a lábát törökülésbe húzta, borostyán szín szemét Aadenre emelte. Az orvos mélyen tekintetébe fúrta az övét. Szerette azt az élénk színű szempárt. Szerette a régen rövidre nyírt, rőt tincseket. Igaz mostanában már jóval hosszabbra nőttek, és ezer fele álltak, de ő így is szerette. Még a borostát is arcán. Egyszer beszélt csak ezekről a gondolatairól, és a K most is felismerte ugyanazt az nézést.

– Mi van, Aaden? – bukott ki belőle álmos hangon. – Miért nézel rám így?

– Mert… én csak… – elvörösödött, ahogy rádöbbent, Kirik remekül szórakozik az esetlenségén.

Ezért inkább lesütötte a szemét. Úgy tett, mintha valami nagyon érdekeset talált volna a barlang kövein. Aztán mintha elszánta volna magát valamire, határozottan a katonára nézett. Őt meglepte az a komoly kifejezés Aaden arcán. Épp rá akart kérdezni, mi zavarja, amikor az orvos óvatosan, kimért mozdulattal közel hajolt hozzá és váratlanul megcsókolta. Rövid és bizonytalan csók volt, és Kiriket annyira felkészületlenül érte – hiába voltak szívesen látottak és vártak ezek a csókok –, hogy minden izma reflexszerűen megfeszült.

Aaden pedig elutasításnak értelmezte ez, és megpróbált elhúzódni tőle. Kirik ekkora ébredt fel teljesen, és már a macska-sebességével kapott utána. Egy kezével megragadta a karját, a másik a tarkójára siklott, és határozottan húzta vissza egy „tisztességes” csókra. Azt az egyet számtalan újabb, egyre hevesebb követte, és mire észbe kaptak, Aaden már Kirik ölében ült, és lelökte a válláról a vastag kabátot. Másik kezével meglepő erővel rántotta ki a betűrt pulóvert a másik öve alól. Majd ugyanez a keze besiklott az anyag alá, és végigsimított a felhevült bőrén.

Ez még jobban felszította Kirik vágyait. Fogalma nem volt mit tesz, hagyta, hogy az ösztön irányítsa a testét. A halk nyögések, amiket Aaden hallatott közben, arról győzték meg, hogy valószínűleg épp azt teszi, amit a másik elvár tőle.

Karja ösztönösen párja köré záródtak, szorosan magához húzta az orvost. Döbbenetes érzés volt számára, sosem tapasztalt még ilyet, azt a kellemes borzongást, azt a bizsergést a tagjaiban. Fogalma sem volt, mit történik vele, azt tudta csak, hogy többet akar, de fogalma sem volt, hogyan kell. Erre a gondolatra ismét megfeszültek az izmai, elfordult Aadentől.

– Valami baj van? – kérdezte tőle, amint ismét levegőhöz jutott.

– Nem… azt hiszem nem… – gyűlölte zavarban érezni magát. – Csak, én sosem voltam kiválasztva szaporodásra.

– Romantikus vagy, mint mindig – nézett rá mosolyogva, a legkevesebb élcelődés sem csendült a hangjában. Két karját Kirik vállán nyugtatta, és próbált a szemébe nézni, miután megértette, mit is mondott neki. – Szóval ez azt jelenti, hogy te még soha, senkivel?

– Úgy neveltek, és úgy tréningeltek, hogy ne érdekeljenek az ilyenek…

– És tényleg nem érdekel?

– De igen… veled igen… sosem éreztem még ilyet…

– Szeretnéd, ha megpróbálnánk?

– Igen – jött az elszánt válasz, de fogalma sem volt, hogy pontosan mit is szeretett volna. Nem tudott mit kezdeni azokkal a helyzetekkel, amikben nem ő irányított.

Akkor és ott, halvány fogalma sem volt, mit és hogyan kellene csinálnia. Átadta Aadennek az irányítást. Annyit tett csak, hogy a másik csontos háta mögé csúsztatta az egyik kezét, és közelebb húzta magához. A másik ellentétben vele, tökéletesen tisztában volt vele, hogy működnek ezek a dolgok. Sőt, Kirik azt is leolvasta, hogy rettenetesen régóta várt már erre.

Aaden átemelte a lábát az ő combján, hogy még szorosabban tudjon hozzá simulni, két kezével megkapaszkodott Kirik tarkójában, vékony karjával egészen közel húzta a felsőtestüket, hogy a mellkasuk összeérjen. Ismét egymást csókolták, hevesen, mohón, Kirik tenyere lecsúszott Aaden hátáról a csípőjére, akaratosan húzta közelebb magához.

Ahogy az ágyékuk összeért, megérezte, hogy Aaden mennyire kemény odalent. Mindig is csontos volt, és inas, de ezt a keménységet soha nem tapasztalta még hozzábújva. Ennek az érzésnek a hatására az ő testében is olyan változások mentek végbe, amilyeneket még sosem tapasztalt. Ő maga is megkeményedett odalent. Ez annyira megdöbbentette, hogy hevesen lihegve, zaklatottan kalapáló szívvel esett ki a csókból. Aaden visszafordította maga felé az arcát, mélyen a szemébe nézett, a maga felemás szemeivel, majd annyit súgott az ajkaira:

– Minden rendben van. Pontosan úgy ahogy lennie kell.

– De… mi…? – Nem értett semmit, a bőre égett a vágytól, hevesen szedte a levegőt, a szíve ki akart szakadni a helyéről.

– Azt történik, aminek ilyenkor történnie kell veled.

Kicsit távolabb hajolt, lefejtette Kirikről a pulóvert és pólót, és hagyta, hogy másik is ugyanezt tegye vele. Majd Aaden gyakorlott mozdulatokkal másik a nadrágját kezdte kioldani. Kirik elképedt azon a határozottságon. Azon, hogy milyen biztos kézzel szabadította meg mindkettejüket minden ruháiktól.

Aaden Kirik háta mögé dobta a levett ruhadarabokat, majd a másik mellkasára gyakorolt nyomással a földre nyomta a K-t. Kirik eleinte kissé ellenállt, de bizonytalanul mégis engedelmeskedett.

– Bízol bennem? – súgta ajkára az orvos.

– Aaden… – Vágyaktól volt ködös a tekintete, amikor rá nézett. – Te vagy az egyetlen ezen a rohadt világon, akiben megbízom.

Aaden arca kivörösödött ettől a vallomástól. Kirik tökéletesen értette, hogy az a pár szó a világot jelentette neki. Biztosan régóta szerette volna hallani tőle a szeretet kifejeződését valamilyen módon. Másra sem vágyott. Végre véget érhetett a gyötrődés, hogy vajon a katona hányadán is áll vele. Azt tudnia kellett, hogy szereti, csak mivel Kirik semmi jelét nem adta, eddig talán ezért nem mert megpróbálkozni a testiséggel.

Ettől a felismeréstől fűtve a K is megkönnyebbültem adta át az uralmat a saját teste felett. Az őket körüllengő felhevült forróságban egyikük sem érezte a barlang hűvösét. Kirik várakozóan tekintett fel rá, Aaden pedig nem váratta. Átemelte vékony lábait fölötte, végig simított rajta odalent. Kirik vágyakozva felsóhajtott, akaratlanul felfelé döfött, és kétségbeesetten nyögött fel, amikor Aaden megállította.

– Mindenre sor kerül majd, de előbb még segítened kell nekem – hajolt előre, hogy megcsókolhassa.

Kirik úgy kapaszkodott meg benne, mintha az élete múlna rajta. Majd amikor a másik visszahúzódott tőle, ziháló lélegzetekkel kísérve bólintott, hogy bármit megtesz, amire csak kéri, ha az beteljesüléshez vezet. Aaden türelmesen, óvatos gonddal mutatta meg neki, hogyan készítse elő a testét arra, hogy teljes mértékben magába fogadhassa a katonát. Ő pedig már ettől azt hitte, az eszét veszti. Soha semmire sem vágyott még annyira, mint Aadenre, és a gyönyörökre, amiket minden mozdulatával ígért.

Amikor a kisebb termetű férfi, már nem tudott parancsolni az ajkára toluló nyögéseknek, amikor már rázta a testét a vágyak remegése, lassan, óvatosan Kirikre ereeszkedett. Felnyögött, kissé előrebukott, a katona izmos mellkasán támaszkodott meg. Óvatosan mozogni kezdett rajta, Kirik pedig azt hitte, a szíve is kirobban a helyéről. Soha sem érzett még ilyet. Soha semmi nem volt még ilyen elmondhatatlanul jó.

Hangos sóhajok szakadtak fel az ő torkából is, önkéntelenül megkapaszkodott Aaden csípőjében, és gyengéden, mégis határozottan nyomta le magára. A fölötte vonagló test vékony volt és kecses, bőre a régi verések és bántalmazások hegei ellenére is fehér és puha. Kirik nem akkor először látta szépnek Aadent, de egészen addig a pontig nem gondolt rá szinte isteni jelenésként.

– Gyere hozzám közelebb! – könyörgött neki.

A másik pedig engedelmesen közelebb hajolt hozzá, annyira, hogy Kirik elkaphassa a tarkóját. Nem nem húzta oda magához, ő emelkedett fel hozzá, és ismét elvesztek egymás csókjaiban. Közben Aaden végig mozgott rajta, amit Kirik a saját tökéletesen időzített lökéseivel tett teljessé. Olvastak egymás rezdülésében. Ha valamelyiküknek arra volt szüksége, gyorsítottak, ha érzékibbre vágytak, úgy lassabb iramot diktáltak. Kirik pedig újra és újra felnyögött a rajta áthullámzó érzések hatására, amiket Aaden saját, édes, megbabonázó hangjai kísértek.

Aztán a K teste váratlanul megfeszült, nem bírta tovább. Hangosan felkiáltott, ahogy egy addig teljesen ismeretlen érzés elmosott minden határt közte és Aaden között. A világ forgott vele, a bőre vibrált, levegőt sem kapott pár pillanatig, ahogy a beteljesülés teljes hatalmasságában átcsapott rajta. És abban a pillanatban Aaden is elérte a csúcsot, lihegve hanyatlott rá, egyenesen a karjai közé.

Kirik átölelte, Aaden pedig kitapogatta ajkát a sajátjával – érezte mennyire csatakos a másik arca az izzadtságtól –, és csókot lehelt rá. Majd a következő pillanatban egy sós csepp hullott a szájába, aztán egy az arcára, ezeket pedig egyre újabbak követték.

Aaden óvatosan lefordult Kirikről, és szorosan az oldalához simult, arcát a másik nyakába temette, hogy ne láthassa, hogy sír. Kirik a gyönyörök után bódult tudatában hiába keresett a megfelelő szavak után, egyet sem talált. Jobb ötlete nem lévén, kitapogatta tőlük nem messze az ormótlan kabátját, betakarta vele magukat, ha mással nem is, ezzel igyekezett elrejteni mindkettejüket a másnaptól és a rájuk váró kötelességektől. Ő is oldalra fordult, közelebb húzta magához Aadent.

– Mi történt? – kényszerítette végül ki magából a kérdést.

– Semmi – rázta meg a fejét Aaden még mindig a másik nyakába bújva. – Csak… ostobaság igazából…

– Nem lehet az, ha most történtek után ennyire elkeseredtél – erősködött a K.

– Nem… nem erről van szó. Csak… – vett pár nagy levegőt, amíg bátorságot gyűjtött. – Elkeserít, hogy így, egy barlang padlóján, életünk legveszélyesebb napját megelőző éjszakán történt ez meg velünk… Nem most kellett volna… Hanem jobb… boldogabb körülmények között. Látod? Én mondtam, hogy ostobaság.

– Nem az! – tiltakozott hevesen Kirik. Úgy mozdult, hogy egyik kezével megemelhesse Aaden fejét, közelebb hajolt hozzá, és őszinte csókot nyomott ajkára. – Azzal nem tudok vitatkozni, hogy történhetett volna teljesen más körülmények között. Viszont annyiból nem bánom, hogy most történt, mert így felismertem azt, hogy senki nem adott még akkora ajándékot nekem, mint te. Senki nem tett még egésszé. Erre csak te voltál képes, Aaden. Emiatt pedig semmire sem cserélném el ezt az éjszakát.

A mosolytól, amitől a másik arca felragyogott, Kirik mellkasát is a szerelem egészen új érzéseivel töltötték meg. Olyan szorosan simultak össze, hogy az összes szívdobbanásában érezte Aaden életének a lüktetését is, ahogy egy ritmusra keringett a vér az ereikben szívük minden közös ütésére.

Úgy aludt el, hogy jobb karjával a kabát alatt átfogta Aaden mellkasát, míg ő a bal karján nyugtatta a fejét. Annyira megnyugtató volt a szuszogása, hogy ha akart volna sem tudott volna tovább ébren maradni.                

Loire szeme kipattant egyidőben azzal, ahogy Kiriké lecsukódott. Még az ő mellkasában is ott vibrált az a szerelem, amit az orvos és a katona éreztek egymás iránt. Ward és ő is éppen ilyen szerelemmel égtek egymás iránt, a saját érzéseik tükörképét ismerte fel a másik két két férfiéban.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com