Espada idegesen állt a tükör előtt. Az övet még nem húzta meg a derekán, és az inge is kitűrve lógott rajta. Remegő kézzel küszködött a nyakkendőjével. Gyűlölte ezeket a fojtogató, díszes madzagokat. A keze is remegett, és a feje is fájt, amin nem segített a tudat, hogy tökéletes megjelenést várnak tőle. Félix temetésén egyébként sem adhatta ennél alább. Fogalma sem volt, hogy az apjuk hogy tudta ilyen gyorsan elintézni, hogy nem kötekedtek a vonatkozó hivatalok.

Luther kis temetést tervezett, lehetőleg a minimális média részvétellel. De mindannyian tudták, hogy nem fogják megúszni a figyelő szemeket és a fényképezőgépek villogó vakuit. Szenzáció volt egy „ilyen jól sikerült” merénylet. Különösen, hogy a Magister és a fiai voltak a célpontok.

Espada egyáltalán nem akart részt venni ezen az eseményen, azt sem gondolta, hogy Félix ragaszkodna hozzá. Sőt ha látná, mekkora megterhelést jelent ez neki, azonnal kimenőt kapna tőle. Az apjuk miatt persze szóba sem jöhetett, hogy opcionális lenne a részvétel, ő elvárta, hogy megjelenjenek.

Ötödjére, vagy hatodjára is nekifutott, hogy megkösse azt az átkozott nyakkendőt. Próbálkozása éppen akkora sikerrel zárult, mint az addigiak. Egyértelműen nem neki találták ki azt a vackot, nem remegő, csúszós fém ujjakra. Letépte a nyakából a fekete anyagot, a váratlan rántástól a textil reccsent egy nagyot, de legalább nem szakadt el. Összegyűrte a tenyerében, és épp földhöz vágni készült, amikor Bastion jelent meg mellette, és kivette a kezéből.

– Nyugi, öcsi. Segítek – átvetette a nyakkendőt Espada nyakán, és maga is ügyetlen mozdulatokkal, de egész szépen megkötötte.

Az apjuk végignézte ezt, majd elismerő pillantással nyugtázta a sikeres műveletet. Bastion megvárta, hogy Luther elmenjen mellőlük, annyival hagyta őket magukra, hogy valamit még ő is keresett az öltözetéhez, majd sokkal halkabban szólt ismét az öccséhez:

– Moss fogat, pia szagod van.

Espada döbbenten meredt rá. Nem gondolta volna, hogy Bastion észreveszi. Pedig nagyon óvatos volt. Éjjel későn surrant le, amikor már minden nyugodt és mozdulatlan volt a villában. Csak két pohárral ivott Luther valamelyik vacak, ajándékba kapott töményéből, hogy el tudjon aludni. Amióta Felix meghalt, még kevésbé talált nyugalmat. Ahányszor egyedül maradt, és aludnia kellett volna, remegni kezdett, a gondolatai száguldottak, rettegett. Nem tudta volna megmondani, mitől, ezek a félelmek sosem öltöttek testet.

Éjjelente, félálomban hallotta a komornyik hangját, a csoszogását és a lépései alatt nyikorgó lépcsőt az üresen kongó házban. Néha még látta is egy-egy sarkon befordulni. Ward halála és Loire eltűnése, meg a gyerekkori traumái után úgy érezte, képtelen még ezt is elviselni. Félre fordult, nem tudott mit mondani a bátyjának. Ha ennyire érezhető, nem nagyon hitte, hogy egy fogmosás sokat segít rajta.

– Megpróbállak fedezni – súgta neki Bastion. – De apa sem hülye. Valamit előbb-utóbb kénytelen leszel kezdeni magaddal – figyelmeztette az öccsét.

– Tudom. Összeszedem magam – próbálta elhárítani a rá irányuló figyelmet Espada, majd hangosabban folytatta: – Köszi a segítséget. Egyedül nem boldogultam volna.

– Kész vagytok végre? – hallatszott Luther hangja valahonnan az ajtó felől. Mielőtt mellé léphettek volna, kiviharzott azzal a kijelentéssel: – Előre megyek, kerítek egy sofőrt. Öt perc múlva a garázsnál akarlak látni titeket!

– Oké, ott leszünk – biztosította Bastion.

A nyugtázást Espada fájdalmas sóhaja kísérte. Egyáltalán nem érezte úgy, hogy elég neki öt perc. Mégis igyekezett a lehető legtökéletesebbé tenni a megjelenését. Betűrte az inglét, eligazította a haját, felvette a zakót, beleugrott abba a kényelmetlen, de állítólag elegáns cipőbe, és már el is telt az öt perc. A fogmosásig el sem jutott, amikor Bastion a csuklóján kopogtatva jelezte, hogy menniük kell. Kétségbeesetten nézett rá, a legkisebb lelkierőt sem érezte magában a temetéshez, majd utána a fogadáshoz.

Bátyja sem tudott mit tenni, pedig neki is épp annyira fűlött a foga az egészhez, mint Espadának. Elindult, és tudta, az öccse kénytelen lesz követni. A folyosón épp csak annyira ment lassan, hogy Espada felzárkózhasson mellé. A zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy megkezdett csomag rágót.

– Nesze – nyomta a fiú kezébe –, csodákra képes szájszag ellen.

Espada egy szó nélkül elvette tőle, és rögtön három szemet tömött a szájába, alig tudta összerágni a kemény rágókat, és az a küszködő kifejezés mosolyt csalt Bastion arcára is. Mégis figyelmeztette öccsét csak a biztonság kedvéért, amire az csak kelletlenül vállat vont.

– Ne felejtsd majd el kiköpni valahol, nehogy megszóljanak, hogy kérődzöl egy ilyen fontos eseményen.

Próbált úgy viselkedni, ahogy az a Magister fiától elvárható, de bárki láthatta rajta, egyre fogy a türelme, és egyre rosszabbul van mentálisan. Amíg Bastion kezdett kilábalni a hazatérés utáni sokkból, addig Espada egyre mélyebbre süllyedt a traumákban. Egyáltalán nem találta a helyét. Luther is látta rajta, de még elnézte neki. Bár nem mutatta, az ő türelme is fogyott.

Espada a lehető leggyorsabban igyekezett összerágni a rágókat, és eloszlatni a szájában a mentolt. Az enyhe másnaposság savanyú ízére kifejezetten undorító volt. De nem panaszkodott, végül is magának köszönhette. Persze legszívesebben kiköpött volna a padlóra, hogy így szabadulhasson meg a szájában szétáradó rossz íztől. Na, az lett volna még a Magister fiához illő viselkedés!

Ahogy ez a gondolat felrémlett benne, Félixet látta meg maga előtt, ahogy lemondóan ingatta a fejét, mindig így tett, ha épp valami nem illendővel tesztelte a türelmét. Ez a pillanatnyi jelenés annyira valóságos volt, mielőtt tova tűnt volna lelki szemei elől, hogy a döbbenettől még a lába is földbe gyökerezett. Megtorpant egy pillanatra, és csak akkor indult tovább, amikor Bastion hátra lesett rá.

– Minden rendben, kölyök? – kérdezte tőle.

– Persze – felelte Espada, de nem nézett rá –, csak semmi kedvem ehhez az egészhez.

– Akkor már ketten vagyunk – sóhajtott egy nagyot a másik is.

Nem mondtak mást, csak követve Luther utasítását, engedelmesen lementek a garázsba. Apjuk és Pollock már várták őket. Az új biztonsági főnök nem volt hajlandó annál alább adni a védelmüket, minthogy ő maga vezesse az autót, amivel a temetőbe mennek. Espada beült a szokásos helyére hátra, szinte várta, hogy Félix hátra forduljon, és tegyen valami megjegyzést az „úrfi mindig kifogásolható modorára”. De semmi ilyen nem történt, Pollock úgy ült a volánnál, mintha karót nyelt volna, tökéltesen a testőr etikett szerint viselkedve.

Bastion is beült hátra Luther mögé, és amikor pillantása találkozott öccséével, grimaszba húzta a szája szélét és az orrát. Nem kedvelte különösebben Pollockot, a fagyos, kimért modorát, az állandó távolságtartó merevségét. Ha Félix nem maga választotta volna ki Robert helyére, aki döbbenetes hirtelenséggel mondott fel egészségi ártalmakra hivatkozva, biztos, hogy nem lett volna ilyen jólnevelt vele. Pollock jelenléte a legnagyobb jóindulattal is irritáló volt.

És Bastion tudta, hogy Espada sem kedveli semmivel sem jobban, mint ő. Sőt, amióta megpróbálta Félix feladatait is ellátni, és velük is barátkozni, még elviselhetetlenebb lett. A két fiú teljesen összezárt a testőrfőnök ellen, és miután az apjuk Harmadikot nevezte ki Félix helyére biztonságifőnöknek, remélték, hogy Simon majd helyre teszi a túlbuzgó testőrt.

Arról még nem beszéltek egymásközt, hogy mennyiben is fogja érinteni őket az, hogy Harmadik ennyire nyíltan fog ezentúl az apjuknak dolgozni. Espadának azt sem nyílt módja tisztázni vele, miben változtat ez majd a kapcsolatukon, mert hatása egészen biztosan lesz rá… Emellett azt a pálfordulatot is döbbenetesnek tartotta, hogy Luther ennyire váratlanul ennyire bízni kezdett benne. A Magister, aki talán még a saját anyjában sem bízott meg soha.

Ahogy haladtak, a fiú gondolataiba merülve bámult ki az ablakon. Nagyon messze, a horizont legszélén fekete felhők gyülekeztek, hatalmas viharral fenyegetve. Messze, a távolban mintha egy-egy villám villanását is látta volna. Ott ronda egy idő lehetett, de felettük ragyogóan sütött a késő nyári nap. Felháborítóan jó idő egy temetéshez. Espada sokkal jobban örült volna a szakadó esőnek. Félix megérdemelt volna annyit, hogy még az ég is megsirassa.

A fiú sosem volt vallásos, sosem hitt a néma istenekben, sem az óriásokban, de akkor az az ostoba gondolata támadt, az utóbbiak bizonyára ujjonganak, hogy egy olyan remek ember került közéjük, mint Félix. Bolondok lettek volna esőt küldeni egy számukra ilyen jeles napon.

Dühösen megrázta a fejét. Ötéves gyerekkorában gondolkozott utoljára ilyen baromságokon, amikor még az isteneket okolta az őt ért szerencsétlenségekért az emberi kegyetlenség helyett. Nem az istenek akarták Félix halálát. Ők nem véletlenül némák. Nekik teljesen mindegy, hogy az emberek mit tesznek magukkal vagy egymással. Az egészről Lawrence tehet. Amiért tisztességesen megfizetnek majd neki.

A temetőben a ravatalozó előtt Harmadik várta őket. Rá sem lehetett ismerni. Megborotválkozott, magához képes egész minőségi öltönyt viselt. Luther nem különösebben vett róla tudomást, csak odabiccentett neki, és bement. Pollock követte, minden mozdulatát Harmadik gyanakvó pillantása kísérte. Espadát leszámítva senki sem vette észre ezt az óvatos nézést. Amint eltűntek az ajtó mögött, Simon megölelte Bastiont, majd Espadát is, akinek egy óvatos csókot is lopott az ajkáról. Közben figyelmesen mérte végig.

A fiú szeme sarkából mozgást vett észre, azonnal tudta, hogy megérkeztek a riporterek is. Harmadik figyelmét sem kerülte el, ahogy az sem, hogy Espada zavarában félre fordult tőle. Értve a jelzésből, azonnal professzionális távolságra lépett Luther két fiától. A kínosságot Bastion törte meg, kultúrált baráti beszélgetés illúzióját keltve:

– Nem gondoltam volna, hogy eljössz. Végül is te nem ismerted igazán Félixet.

– Mire valók a barátok, ha nem arra, hogy ott legyenek egymásnak a bajban? – mosolygott rá őszintén Harmadik.

Espada rájuk emelte a pillantását, majd egy szó nélkül elindult a ravatalozóba Luther után. Nem érdekelte, hogy a másik kettő mit gondol róla, legszívesebben őket is elhajtotta volna a fenébe ezért a semmit mondó, kötelező csevegés miatt.

– Ennyire rosszul viseli? – nézett utána egy hatalmas sóhaj kíséretében Harmadik.

– Egész reggel ilyen – bólintott lemonóan Bastion. – Azt hiszem jobb most hagyni. Mindkettőtök érdekében. Semmivel sem akar megbántani téged, de mindannyian tudjuk, mennyire nem ura most az indulatainak.

– Már el is felejtettem, hogy ilyen is tud lenni…

– Most minden joga megvan rá – próbálta védelmébe venni Bastion, de saját indulatai miatt nem igazán sikerült. – Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyenkor könnyű elviselni. Ezért is gondoltam, hogy figyelmeztetlek

– Köszi, de nem haragudnék rá… – rázta meg a fejét Simon. – Gyere, menjünk utána.

Espada az apja mellett állt, amikor a másik kettő csatlakozott hozzájuk. Luther már átvette az urnát. Épp a temető szolgákkal beszélt. Espada nem fogott fel semmit semmit az elhangzottakból, csak alaktalan, értelmetlen zsizsegés volt a fülében. Haragja kizárta a külvilág zajait, levegőt is alig kapott tőle.

Ami utána történt teljesen összefolyt az emlékezetében. Később csak villanások rémlettek belőle. Ahogy kivonultak egy széles, parkszerű térre, ahol virágok és koszorúk fogadták őket szökőkutak között. Itt szórták szét a hamvakat. Luther beszédet mondott, hogy ahonnan Félix származott, gyakran temettek így. Utána mindenki leróhatta a tiszteletét. De ő mozdulni sem tudott. Üvölteni szeretett volna, de nem tehette meg.

Bastion és Harmadik végig ott álltak mellette. Ez segített csak elviselni azokat a rettenetes órákat. Megértően félre fordultak, amikor épp a könnyeivel küszködött. Nem akart sírni, pedig annyi oka lett volna rá… Félix. Ward. Loire… Képtelen volt hinni benne, hogy él. Annál, hogy a mágusok fogja legyen, talán tényleg jobb lenne, ha meghalt volna.

Mikor a hamvak szétszórása után elhelyezték a márványtáblát a „Hősi halált haltak” hatalmas emlék obeliszkjének egyik szabad helyén, egy pillanatra majdnem elvesztette az önuralmát, épp csak ki nem robbant belőle minden fájdalom. Az a mozdulat, amivel Luther bepattintotta a táblát az egyik mélyedésbe, majd végigsimított rajta olyan szeretettel, amit nem sokszor mutatott, ismét sokkolta Espadát. Az sem lehetett volna szívszaggatóbb, ha azt nézi végig, ahogy záporozni kezd a föld a koporsójára.

De mivel hamvasztás volt, bízott benne, hogy megússza letaglózó érzések nélkül. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. A márványtábla elhelyezés éppen annyira volt szívet tépő, mint amilyen a betemetett sír mellett állva lett volna. Éppen úgy tudatosult benne akkor is, hogy végérvényesen elvesztették Félixet.

Amikor igazán arcul csapta ez a felismerés, elhomályosult látása a könnyektől. Próbált úgy pislogni, hogy ne szökhessenek ki a szeme sarkából. Hallotta, hogy Bastion vagy Harmadik egyszer-egyszer szólnak hozzá, de nem értette, mit mondanak neki. Ezért nem is reagált, még csak feléjük sem nézett. Nem akarta, hogy lássák, mennyire összetört. Nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el, mire ismét rendesen fel tudta fogni maga körül a világot.

Addigra már továbbmentek az ilyenkor kötelező fogadásra. Ahol minden tökéletes volt, ahogy azt a Magistertől bárki elvárhatta. Espada itt is törni-zúzni tudott volna, annyira bosszantotta ez a nevetséges színjáték. Mintha az is csak egy jól szervezett esemény lenne, hogy Félix meghalt. Mintha eleve így vették volna fel a naptárba.

Szerencsére az újságírók őket nem zaklatták, eleinte csak Luthert pécézték ki maguknak. Látta, hogy az apjuk mennyire tökéletes modorral igyekszik válaszolni minden ostoba kérdésükre. Persze ő észrevette az álarc mögött az igaz Luthert, akinek épp annyira volt tele a hócipője ezzel az egész felhajtással, mint neki. Ugyanazokat az indulatokat olvasta le az apjáról, amiket ő maga is megélt, csak az idősebb férfi jobban toleráta az idiótákat, mint ő.

Órák teltek el, és a vendégek nem érezték úgy, hogy tolakodóak lennének. A legkisebb jelét sem adták, hogy elunták volna a műsort, és szeretnének a dolguk után nézni. Ez főleg a sajtósokra volt igaz. És Luthernek még mindig nem fogyott el a türelme. Ellentétben vele.

Úgy érezte, nem bírja tovább. Tett még egy kört a svédasztal felé, hogy töltsön magának egy italt. Aznap már a többediket. Akkor a whiskey mellett döntött. Épp a szájához emelte volna a poharat, amikor Harmadik megjelent a háta mögött, és kivette a kezéből. Espada lendületesen felé fordult, meg tudta volna ütni, amikor meglátta azt a szokásos gunyoros vigyort az arcán, talán egy pillanatra még azt is elfelejtette, hogy szereti, és megfogadta magának, hogy soha semmivel nem árt neki.

– Pont erre volt szükségem – csettintett a nyelvével, miután a pohár tartalmát magába döntötte.

– Te mi a frászt csinálsz? – sziszegte neki felháborodottan a fiú.

– Még hálás leszel érte – mosolygott rá elnézően Harmadik, ami csak még tovább tüzelte a fiú indulatait. – Épp megmentelek az apád dühétől.

– Ha nem lennének ennyien körülöttünk, behúznék egyet! – fenyegette Espada.

– Inkább megpróbálkoznál vele – javította ki.

– Mi lenne, ha úgy tennél, mintha nem léteznék? – Azzal dühösen faképnél hagyta.

Harmadik annyit sem tudott mondani neki, hogy soha többet nem lesz képes úgy tenni, sőt soha nem bocsátaná meg magának, eleget tenne ennek a kérésének. Sóhajtott egyet, és visszarakta a poharat az asztalra. Ez nem ment túl jól. Bár még mindig nem sült el olyan rosszul, amire eredetileg számított. Épp Espada után indult volna, hogy teljen az utasítással ellentétesen cselekedjen, csakhogy nem látta sehol. Hogy szívódott fel ilyen gyorsan?

Körbefuttatta pillantását a fogadótermen, hátha észreveszi. De nem járt sikerrel. Igaz, amennyien épp tolongtak körülötte és az asztal körül, ez talán nem is volt annyira meglepő. Ezek után megpróbált odacsatlakozni Bastion mellé, akit épp ezer érdeklődő vett körül, és rohamozott a kérdéseivel. Legalább őt kimentheti.

A mágus eddigre már cérnája végére ért. Kezdett elege lenni a rákényszerített udvariasságból és jólneveltségből és a rá záporozó kérdésekből. Talán neki is valami olyan ellenséges arckifejezést kellene felvennie, mint az öccsének, hátha az segítene távol tartani ezeket a kíváncsiskodókat.

Legalább egy ilyen eseményen szorulhatott volna némi részvét az emberekbe. Az egy dolog, hogy az apjáról és Félixről faggatták, meg arról is, milyen volt a viszonya az elhunyttal. Ezekre a kérdésekre fel volt készülve, bár nem szívesen válaszolt ki tudja hányadára is. És akadtak olyan arcátlanok is, akiknek még ahhoz is elég vastag bőr volt a képén, hogy a kocsmai verekedésről kérdezzék.

Az eltelt egy-két nap eseményeinek tükrében annyira távolinak tűnt az az incidens, mintha ezer évek választanák el attól az estétől. Amikor először szegezték neki ezt a kérdést, annyira váratlanul érte, hogy csak hatalmas szemeket mereszteni volt képes. Nem értette, hogy juthat eszébe bárkinek egy temetés utáni fogadáson erről faggatni. Először annyira felháborodott ezen, hogy legszívesebben a legmélyebb poklokra küldte volna el a botor kérdezőt. Szerencsére Harmadik épp akkor toppant mellé.

– Nézzék – lépett egy lépést előre, hogy kiszorítsa a mágust a pillantások kereszttüzéből –, igazán figyelmes Önöktől, hogy ennyi mindent ilyen előzékenyen megjegyeztek a Magister fiairól. De ha javasolhatnám, fordítanak több figyelmet arra, ami miatt kénytelenek voltunk ma összegyűlni.

– Esetleg szabadna megtudnunk, hogy Ön kicsoda? – csapott le az egyik kotnyeles újságíró.

– Az elhunyt utóda – jelent meg akkor mellettük Luther is – igaz, nem így szerettem volna erről megtenni a bejelentést. De hát egy ilyen fontos pozíció pont ilyen súlyos időkben nem maradhat betöltetlenül. – Ennek a váratlan fordulatnak a hatására azonnal minden érdeklődés feléjük fordult. Luther nem esett kétségbe, kiválóan kezelte a helyzetet. – Természetesen meg fogom tenni a hivatalos bejelentést is. Viszont addig is szeretném, ha ennek megfelelően kezelnék a fiatalembert. Kérdezzék nyugodtan, biztos minden kérdésükre örömmel ad majd választ. És ha most megbocsátanak egy percre…

Azzal intett Bastionnak, hogy kövesse, Harmadikot pedig hátrahagyta az újságírók gyűrűjében, hogy lefoglalja őket. Nem tartott attól, hogy Lexington valami olyat mondd, amit nem lenne szabad. Bízott a szociális érzékében. Nem volt a legszebb dolog, hogy csak úgy odadobta a keselyűk közé, de másképp nem szabadulhatott volna a felesleges fülektől, hogy viszonylagos nyugalomban szót válthasson Bastionnal. Nem is vesztegette az időt, azonnal nekiszegezte a kérdést:

– Hol van Espada? Nem láttam már egy ideje.

– Pár perce beszéltem vele. Azt mondta, nem bírja ezt a tömeget, kiment levegőzni – hazudta a fia, és valamilyen csoda folytán Luther nem látott át rajta.

– Jó lenne, ha visszajönne, mert már nekem is elegem van. Lelépnék végre innen.

Bastion ekkor nézte csak meg jobban magának az apját. Fáradtnak tűnt, és nagyon öregnek. Félix hiánya a csak úgy sugárzott róla, mintha az öreg nélkül nem is lenne egész.

– Menj haza nyugodtan Pollockkal – javasolta neki megsajnálva őt. – Mi Harmadikkal előkerítjük Espadát.

– Végül is – vont vállat Luther –, Lexington megkapta a szolgálati kocsiját, haza tud hozni titeket.

– Én is erre gondoltam – helyeselt Bastion. – Neked meg jót tenne, ha előre mennél, és lepihennél.

– Nincs szükségem pihenésre, csak nyugalomra – legyintett türelmetlenül Luther elutasítva az együttérzést –, dolgoznom kell egész éjszaka. Már így is elment a teljes délutánom. Rendben, előre megyek, de előtte még berekesztem ezt a kabarét. Te meg szedd össze a kölyköt.

Ezzel elsietett az újságírók irányába. Talán egy negyed óra alatt sikerült megszabadítania Harmadikot, aki kissé nyúzottan lépett Bastion mellé, csakhogy még ő is lerohanja.

– Gáz van! – súgta neki ügyelve arra, hogy senki más ne hallhassa meg. – Espada felszívódott. Aggódom érte. Utoljára az italos pult körül láttam.

– Ott volt – erősítette meg a gyanúját Harmadik is. – Próbáltam beszélni vele, de berágott rám, és elhúzott valamerre.

– Remek! – sóhajtott a mágus. – Meg kell találnunk, mielőtt apa találja meg.

– Vagy rajta kívül bárki más – értett egyet Harmadik is. – Járjunk körbe, itt kell lennie valahol.

Persze tévedtek. Nem bukkantak rá sem az épületben, sem a kertben. Jó sok időt elvesztegettek azzal, mire minden zugot végig járták kint és bent is. De legalább Luther hazament, így nem kellett attól tartaniuk, hogy számonkéri őket.

– Van ötleted, hova mehetett? – kérdezte Harmadik, mikor tanácstalanul megálltak egymás mellett.

– Azt hiszem van. Van a közelben egy katonabár. Warddal szoktunk oda járni, Loire mindig utálta… Szóval, ha csak mi srácok akartuk lenni, azt választottuk…

– Mekkora esély lehet rá, hogy tényleg oda ment? – Bizonytalankodott Simon.

– Mivel csak az a hely van gyalogtávon belül, szerintem elég nagy. Meg mert… az utóbbi napokban alkohollal kúrálja magát… már ha érted, mire gondolok.

Harmadik tökéletesen értette, ő is észrevette ezt.

– Rendben, akkor lóduljunk. Nézzük meg azt a bárt.

Legfeljebb húsz perc sétára lehetett a hely. Harmadik autójával pár perc alatt odaértek. Bár parkoló helyet találni a környéken kifejezetten időigényesnek bizonyult. Ami miatt pont annyi időbe telt eljutniuk a bejáratig, mintha gyalog jöttek volna.

Belépve, azonnal meglátták Espadát. Az egyik kisebb asztalnál ült teljesen egyedül. A fejét bizonytalanul támasztotta egyik fém tenyerén. Épp az egyik pincérlány próbálta megtudakolni tőle, hogy van-e nála pénz. Szerették volna kifizettetni vele a fogyasztását, mielőtt még eszméletlenre issza magát. Espada a hallva, hogy hozzá beszélnek, megemelte kissé a fejét, de ködös tekintetén látszott, hogy azt sem nagyon tudja, hol van.

– Menj oda, szedd össze, én meg rendezem a számláját – intett a fiú felé Harmadik.

– Fizetek én, szerintem rád nagyobb szüksége van – indult a pult felé Bastion.

– Rendben, akkor kint találkozunk – szólt utána Simon.

Odalépett a fiú mellé, és mielőtt a hóna alá nyúlva megpróbálta talpra állítani, elmagyarázta a pincérlánynak, hogy csak jött összeszedni a párját, majd a mágusra mutatva azt is hozzátette, hogy egy barátja a pultnál épp kifizeti a számláját. Miután a lány tudomásul vette, otthagyta őket.

– Jól felszívódtál, hallod? – ölelte magához gyengéden, és segített Espadának felkelni a székről. – Gyere, menjünk haza!

Espada esetlenül próbált megkapaszkodni Harmadik oldalában. Olyan részeg volt, hogy alig bírt megállni a lábán. Simon amennyire tudta, magára emelte a másik súlyát, és meg kellett állapítania, hogy Espada jóval nehezebb, mint amilyennek kinéz. Majdnem lefordult a válláról, mikor elindult vele. Igyekezett kicsiket lépni, hogy a fiú tudja követni.

Nagy nehezen sikerült kijutniuk a bárból. Nekitámasztotta a bejárat melletti falnak, amíg Bastion várták. Szerencsére hamarosan meg is érkezett melléjük, és ahogy végignézett az öccsén, elfutotta a méreg. Dühös volt rá, hogy ennyire elhagyta magát. Nem sokszor érzett így, általában ő volt a legbékésebb négyük közül, de akkor fel tudta volna képelni az öccsét. Erősen elgondolkozott azon, hogy kiosszon-e neki egy józanító pofont. De mielőtt ezt megtehette volna, Harmadik szavai lehűtötték az indulatait:

– Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem pocsékul néz ki a kölyök.

– Kifejezetten pocsékul – értett egyet Bastion akkor már higgadtabban. – Fogalmam nincs, hogy csempésszem úgy haza, hogy apa ne hasítson szíjat egyikünk hátából se, ha ezt észreveszi.

– Hát így biztos nem hagyom beülni az autóba. Garantáltan hányás lenne a vége – rázta a fejét Harmadik is. – Azt nem értem, hogy tudta ilyen rövid idő alatt ennyire szétcsapni magát…

– Nem evett semmit – adta meg a választ Bastion. – Talán tegnap este óta. Meg szerintem ellopott apa nyugtatóiból…

Ezt hallva Simon elsápadt. Egy dolog, ha valaki az italba menekül… de ha igaz, amit a mágus állított, akkor Espada a rossz traumakezelés egy új szintjére lépett.

– Máskor is volt már ilyen? – nézett Bastionra.

– Nem… Korábban figyeltünk rá… de amióta Félix… – elcsuklott a hangja. – Basszus… ez az egész az én hibám!

– Ne ostorozd magad – próbált feloldozást adni neki Harmadik. – Nem csak te nem figyeltél rá eléggé… Ha már itt tartunk, én sem.

– H-hagyjatok békén – nyögött fel mellettük Espada, fájt a feje a mellette zajló beszélgetéstől. – Jól vagyok. H-haza tud-dok m-menni…

– Persze, hogy haza tudsz – hagyta rá Simon, aztán ahogy jobban végignézett rajta, megenyhült. – Úgy látom, nincs más megoldás veled kapcsolatban, kénytelen leszek kockáztatni a kocsim belsejét.

Vezetni kezdte Espadát az autóig, Bastion pedig ott lépdelt a nyomukban. Viszonylag messze parkoltak. De amíg elsétálnak oádig, talán józanodik a fiú is valamennyit.

Espada engedelmesen hagyta, hogy irányítsa, lehorgasztott fejjel, botladozva haladt Harmadik mellett. Nem szólt semmit, fel sem nézett a cipője orráról. Ahogy mentek, Simon halk szipogásra lett figyelmes. Azonnal tudta, hogy Espada felől jön a hang. Épp olyan helyen mentek át, ahol nem nagyon tudtak volna megállni, ezért nem lassítottak, Harmadik továbbra is határozott lendülettel vezette Espadádát. Aztán ahogy a szipogás csak nem csillapodott, amennyire tudott, a fiú felé fordult.

– Rendben vagy? – kérdezte ostobám, pedig tudta a választ. Ha rendben lenne, nem nézne ki ilyen kutyául, és nem szipogna mellette sírva.

– Én… én… sajnálom – dadogta Espada –, d-de n-nem bírom…

– Mit nem bírsz? Álljunk meg? – Harmadik aggodalmasan lassított kissé a léptein. Attól tartott, hogy rosszullét tört a fiúra.

– N-nem kell… – tiltakozott bizonytalanul. – Bastion… s-sajnálom…

– Ha az számít, én is – sóhajtott mögöttük a mágus. – Harmadik, elkérhetem a kulcsot? Előre megyek és elhozom a kocsit.

Simon bólintott, és szabad kezével kihalászta a nadrágzsebéből a kulcsot. Amint átnyújtotta, Bastion elviharzott mellőlük. Ők pedig lassan haladtak tovább. Ahogy fel kellett volna lépniük az egyik zebra után a járdára, Espada elbotlott a magas járdaszegélyben, és majdnem felbukott. Akkora lendülettel lódul előre, hogy Harmadikot is majdnem lerántotta a lábáról. Alig tudta megtartani magukat. Ahogy haladtak tovább, a fájdalmas szipogás egyre erősödött.

– Nem b-bírom – szólalt meg ismét nehezen forgó nyelvvel Espada, mielőtt a másik rákérdezhetett volna. – Látom őket…

– Kiket? – Harmadikból annak ellenére is kibukott a kérdés, hogy sejtette a választ.

– W-Wardot. Loire-t. F-Félixet… A sz-szüleimet… Az álmaimban. Nem hagynak aludni. De… de néha ébren is j-jönnek… R-régen csak a szüleim v-voltak…

Harmadik megtorpant. Most ő borította fel majdnem Espadát. Szinte sokkolta az, amit mondott. Pedig minden tökéletesen passzolt így. Azt tudta, hogy a családja elvesztése okozta trauma évekig gyötörte, mire úgy ahogy kilábalt belőle, és nem maradt más, mint a lobbanékonyság meg az indulatok. És a történtek most ismét előhozták a rémálmokat.

– Mióta látod őket? – Együttérzéstől remegett a hangja.

– M-mióta azt az üzenetet kaptam… Akkor k-kezdődött… D-de akkor még cs-csak Ward m-meg L-Loire volt…

– Milyen üzenetet? – Nem értett semmit az elhangzottakból, de határozottan rosszat sejtett.

Espada esetlenül a zsebébe nyúlt, előkotorta belőle a telefonját. Kissé küszködött, hogy fel tudja oldani a képernyőzárat, de végül csak sikerült neki. Ugyanolyan ügyetlenül kikeresett egy hangüzenetet, majd átadta Harmadiknak a telefont. Az időbélyeg szerint napokkal korábban kapta, úgy saccolta, pontosan akkor, amikor elkezdett furcsán viselkedni, és az ivásba menekülni. Még Félix halála előtt…

– Ezt…

Harmadik azonnal látta, hogy ügyesen manipulálva küldték az üzenetet, nem lehet sehogy visszakövetni, hogy honnan, vagy kitől jött. Megnyomta a lejátszás gombot, és összeszorult torokkal emelte a füléhez a telefont. A kagylóban egy felismerhetetlenségig torzított hangot hallott.

– Egy jóakaród vagyok. Van pár dolog, amiről feltétlenül tudnod kell. A merényletet, amiben elvesztetted a szüleidet, Luther rendelte meg. Az én dolgom volt, hogy leszállítsalak neki. Megtettem. És mivel féltem tőle, nem mondtam el eddig. De most már itt az ideje véget vetni az uralmának, ezért tudnod kellett, hogy tehess ellene.

Egy kattanással véget ért az üzenetet, nem volt benne semmi több. Harmadik elhűlten emelte el a fülétől a telefont. Még nem adta vissza Espadának, hanem mielőtt visszasüllyesztette volna a fiú zsebébe, továbbította magának. A szíve összeszorult már csak attól, hogy a vállán remegő, összetört kölyökre meredt. Tudta mennyire kételkedhet mindenben, amit igaznak hitt maga körül.

Harmadik is pontosan ugyanígy érzett volna a helyében. Nem voltak kétségei afelől, hogy Luther képes-e arra, amit az üzenetben hallott. Mégis, a saját szemével látta, mire képes a gyerekeiért. A napnál is világosabb volt bárki számára, mennyire fontosak neki. Mégsem tudta azt mondani Espadának, amit talán a leginkább hallani vágyott, miszerint hazugság ez az egész.

– Bastionnak sem beszéltél erről, igaz? – tudakolta inkább.

– N-nem… s-senkinek – rázta meg a fejét óvatosan Espada. – Sz-szerinted igaz?

Simon sóhajtott egy hatalmasat. Csak nem menekül a válaszadás elől.

– Figyelj kölyök… az én véleményem szerint az apád egy megalomán seggfej. De ez a megalomán seggfej bármit megtenne értetek…

– F-fel r-robbantana egy fél v-várost is?

– Nem egészen erre gondoltam, de a kérdés jogos. – Határozottan meglepte, hogy a Espada észjárása ennyire gyors ilyen részegen is. – De a moeniai merényletet bevallotta a Castitae. Egyébként is, szerintem egy ilyen húzás még egy olyan megalomán seggfejnek is túlzás, amilyen Luther.

– É-én nem tudom, m-mit higgyek… A te ujjaidat is eltörte… – Megrázta a fejét, majd gyorsan abba is hagyta, mert rátört a hányinger.

– Két ujjat azért jóval könnyebb eltörni, mint egy ilyen merényletet megszervezni. Ezt azért neked is be kell látnod.

Bastion ekkor ért melléjük a kocsival. Harmadik azonnal kinyitotta az ajtót, és beültette Espadát a hátsó ülésre. Visszafordult a kormányba kapaszkodó Bastion felé, alaposan szemügyre vette a lehúzott ablakon át. Látszott, hogy őt is rettenetesen megviselte az a nap. Simon egy pillanatra elmerengett azon, van-e joga Espada titkáról beszámolni neki. Aztán arra jutott, hogy teljességgel minden joga megvan hozzá, már csak azért is, mert a kölyöknek szüksége van az egyetlen megmaradt testvérére támogatására.

– Vezetsz te? Én meg hátul maradok vele – mérte végig a fiút, ezzel is húzva az időt, ahogy kereste a szavakat.

– Persze, eleve úgy terveztem. De minden rendben? Történt valami, amíg vártatok rám?

Már meg sem kellett volna lepnie, hogy a mágus olvas a vonásairól. Végül bólintott, és bemászott Espada mellé. Átkarolta, az oldalába húzta, hogy stabilan és szorosan foghassa magához. Végigsimított az arcán, csak ezután felelt a bátyjának:

– Ami azt illeti igen. Van valami, amiről beszélnünk kell.

– Ez nem kezdődik jól – kerekedett el Bastion szeme, ahogy ismét elindította az autót.

– És nem fog jól folytatódni sem. Ezt meg kell hallgatnod – tartotta oda telefonját Espada üzenetével Bastion füle mellé.

A mágus meghallgatta, és egyszerre sápadt el és torzult el arca a haragtól.

– Ez meg mi a franc? – Szinte kikelts magából.

– A kölyök kapta – magyarázta Harmadik. – Gondoltam, talán te is hallani akarod.

– Nem akartam hallani. Ezt a baromságot! – tiltakozott dühösen Bastion. -–Apa nem egy szent, távolról sem, de nem képes ilyenre. Ha valakinek, hát nekem mindig is megvoltak a magam fenntartásai az irányába… de abban egészen biztos vagyok, hogy semmi ilyet nem tett volna soha.

– Én is nagyjából ezt mondtam neki. – Azt meg a mágusnak nem kellett tudnia, hogy szerinte nem állt távol Luthertől egy ilyen elborzasztó cselekedet.

Bastion sóhajtott egy hatalmasat, majd rájuk nézett a középső visszapillantó tükörben. Espada fejét Harmadik vállán nyugtatta, úgy tűnt, elaludt. A mágus ismét szilárd elhatározásra jutott magában. Ha Luther számon is kéri őket, a védelmébe veszi majd, kiáll az öccse mellett, ahogy az egy nagytesótól elvárható.

– Mondott még neked mást is? – kérdezte rövid hallgatás után Harmadikot.

Mielőtt válaszolt volna, megfordult a fejében, milyen szívesen rágyújtana az idegességre. De mivel a fiút tartotta átölelve esélye sem lehetett rá. De eszébe jutottak azok a jelentek, amikor Warddal együtt dohányoztak ugyanazzal a szertartásossággal.

– Ami azt illeti, mondott – szólalt meg végül, majd mindent elmesélt.

– Ha Ward itt lenne, annyival könnyebb lenne – sóhajtott egy hatalmasat Bastion, miután figyelmesen végighallgatta – ő tudná, hogyan szedje össze…

Harmadik a tükörbe nézett, hogy elcsíphesse a mágus pillantását, amikor válaszol.

– Tudom, hogy egyszerűbb Ward emléke mögé bújni, amikor a problémák megoldásáról van szó. De a helyzet az, hogy ő már nem tud helyettetek megoldani semmit. Tudom, hogy fáj ezt hallani, de meg kell találnotok magatokat nélküle is. Viszont egy bocsánatkéréssel is tartozom. – Bastion felszaladó szemöldökét látva kissé bizonytalanabbul folytatta: – Sajnálom, hogy nem vettem korábban észre, hogy Espada ennyire rosszul van lelkileg. Sajnálom, hogy nem tudtam mellette lenni, amikor szüksége volt rám. És azért is bocsánatot kell kérnem, hogy nem tudtam neked sem az a barátod lenni, akire szükséged volt. De ígérem, hogy ezentúl ti lesztek az elsők.

– Nekem már az is elég, ha az öcskös lesz neked az első – mosolyodott el őszinte megkönnyebbültséggel Bastion –, ha csak utána jönnek apa tervei, már azzal rengeteged teszel majd érte.

– Igazad van – jelentette ki elszántan –, pontosan így lesz ezentúl.

– R-remélem emlékezni f-fogok erre holnap, hogy a szavadon f-foghassalak – szólalt meg szaggatottan a fiú.

Harmadik lepillantott rá, pillantása találkozott Espada alkoholtól zavaros tekintetével. Már épp megemelte volna a fiú fejét, hogy megcsókolja az ígéret megpecsételéseként, amikor a másik váratlanul felemelkedett a válláról, és az ablak mellé csúszott.

– Azt hiszem, rosszul leszek… – nyögte.

Bastionnak még időben sikerült félreállnia az úton. Akkor még nem sejtették, hogy nem először és utoljára teszik ezt aznap éjjel…

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Jesse Collins)