A lény nem hagyta Loire-nak, hogy ébren maradjon. Hiába küzdött ellene a lány, hiába akart felülni az ágyban, és Wardhoz rohanni, hogy mindent elmeséljen neki, amiket addig látott – bár azt nem tudta, mit és hogyan mondana el pontosan –, az a hatalom erősebbnek bizonyult nála, és minden ellenállása ellenére visszahúzta a régen élt két férfi életébe.

Felriadva álmából, kint már teljesen besötétedett. Felemelte a fejét, és körülnézett. Aadent látta, ahogy a félig leégett tűz mellett ült még saját, kopott a kabátjába burkolózva. Kirik akkor vette észre, hogy az ő katonai holmija paplanként őt borítják. Az orvos arcán unott kifejezéssel piszkálta a parazsat, talán azért, hogy minél tovább életben tudja tartani a tüzet. Eddigre már minden fa, amit a barlangba gyűjtött, elfogyott, jelzésként arra, hogy ideje indulniuk.

Felült, és minden megfeszülő izmába egyszerre hasított bele az izomláz. Nem gondolta volna, hogy az az úszás, majd utána az éjjeli tevékenységeik – ami legalább tényleg élvezetes volt – ennyire megviselik majd. Reggel még nem is volt annyira szőrnyű, mint amilyen mostanra lett. Amikor kiment vadászni, épp csak érezte a húzódást a tagjaiban, de mostanra kifejezett szaggatássá erősödött. Felült és megrázta két karját. Nem érdekelte a fájdalom. Először kissé váratlanul érte, de innentől nem törődött vele.

– Tényleg nagyon fáradt lehettél – vigyorgott rá Aaden. – Épp most szólt a Fény, hogy ideje lenne elindulnunk.

– Nicsak ki beszél! – nyelt le egy ásítást. – Nem is tudom, ki volt az, aki még enni sem akart felkelni. De tőlem akár már most is indulhatunk.

– Tőlem is. – Aaden feltápászkodott, kissé szorosabbra fogta maga körül a kabátot. A bő anyag majdnem kétszer körbe érte, ezzel is kihangsúlyozva, hogy az orvos soványabban állt előtte, mint valaha.

Kiléptek a barlangból, és megindultak az éjszakában. Nyugodt volt a feketeség, semmi neszt nem lehetett hallani a szél miatt zörgő ágak zaján kívül. Annyira lehűlt a levegő, hogy a leheletük fehéren derengett a sötétségben. Kirik ment elől, igyekezett minden lépést kitapogatni cipője orrával, és mutatni Aadennek, hova lépjen, hogy minél kisebb zajt keltsenek a lopakodásukkal.

Erőltetnie kellett egy kicsit az emlékezetét, hogy a sötét tájat meg tudja feleltetni azoknak a helyszíneknek, amiket a valami mutatott neki. Szerencsére gyorsan belejött, és végül már elég határozottan tudta mutatni az utat. A várost hamar elérték, és ott mindent pontosan úgy találtak, ahogy a valami előre megmondta nekik.

Kihaltak voltak az utcák, egy-egy ablak redőnyökkel vagy zsalugáterkel fedett szegélyei alatt szűrődött csak ki pár bátortalan fénysugár. Nem merengett ezen, mégis csak éjszaka volt. Az számított csak, hogy akadálytalanul haladhattak a kis utcákban, ahol lámpák is alig akadtak. Azokat is a figyelmeztetést követve nagy ívben kikerülték.

Aztán elérték a szentély előtti teret. Döbbenten álltak meg a furcsa oszlopokkal határolt arany és lila kövezetű kör határán. Fényárban úszott a tér. Az oszlopok tetején lángocskák fénylettek, mintha örökmécsesek lettek volna. Előttük szürke kövekkel kirakva húzódott a fényárban úszó út egészen a szentély bejáratáig. Döbbenetesen szép látvány volt. És döbbenetesen veszélyes.

– Ennek nem ilyennek kéne lennie! – bukott ki Kirikből a kétségbeesés. – Azt mondta, nem lesznek fények.

– És akkor most mit csinálunk? – toporgott az árnyék határán Aaden.

– Ha már eddig eljöttünk, nincs választásunk – vett egy ideges lélegzetet –, el kell érnünk a valamit. Óvatosan elindulunk. Látod? – mutatott előre. – Vannak sötétebb foltok. Meg kell próbálnunk a fénykörökön kívül maradni.

Kirik a pislákoló mécsesek adta gyért világosságban végigmérte Aadent. Egész testében remegett. Hogy a hidegtől-e vagy a félelemtől… nem kérdezett rá.

– Azt mondta, ha belépünk a fénybe, megrohannak minket az animusok – suttogta reszketeg hangon. – Itt lehetetlen átjutni…

– Nem az! – próbált lelket önteni párjába. – Csak jobban kell vigyáznunk. Megyek előre, neked csak követned kell. Mutatom majd, hova lépj.

Már épp elindult volna, de Aaden a karjába kapaszkodott, és visszarántotta.

– És ha elszúrom?

– Akkor futunk. El kell érnünk a valamit.

Az orvos bólintott, majd engedte Kiriknek, hogy vezesse egyik árnyékos foltról ugorva a másikba. Lassan, de legalább biztosan haladtak. A szentélybejárat előtt húzódott egy sötét sáv. Ott kifújhatták magukat, bár Kiriknek gyanús volt ez a sötétség annak ellenére is, hogy a kapu a bent cikázó lila villámokat leszámítva feketén ásított rájuk.

A K lépett át előbb a küszöbön, amire hatalmas fényesség támadt. Nem tudta, hány lámpában lobbant fel a láng, mert a fehér fény teljesen elvakította. Valahonnan a távolból zajt hallott, artikulálatlan hangokat sodort az éjszakai levegő. Talán kiáltások, parancsok voltak, de nem tudta kivenni a jelentésüket.

– Futás! – lendítette maga elé Aadent. – Le a lépcsőn, ne állj meg!

Az orvos szeme, mivel teljesen másfelé nézett, épp csak káprázott a lámpák fényétől, mint őt. Hallotta, hogy lefelé indul, ő pedig még mindig a könnyeket igyekezett kipislogni a szeméből, várva, hogy visszatérjen a látása. Valami megbűvölt fény lehetett, mert továbbra is tejszerű foltok fedték előle a világot. Megkapaszkodott a kapu kőszegélyében. Nem látott semmit, így nem tudott társa utána menni.

– Kirik! – hallotta meg Aaden kiáltását, amit csörtető léptei kísértek. – Merre vagy?

– Megyek én is mindjárt, ne várj rám! – Csak remélni merte, hogy most az egyszer hallgat rá.

Erősen dörzsölte a szemét, eddigre már égett a fénytől. Kezdte azt hinni, hogy megvakult, akkor viszont Aadennek nem marad sok esélye. Mocorgást hallott a kör alakú tér felől, kemény, vasalt talpú bakancstalpak csattogtak a köveken. Tudta, nem maradhat a kapuban állva, mert ott olyan jó célpont, hogy még egy félvak animusnak sem okozna problémát az, hogy megölje.

Rántást érzett az egyik karján, valaki húzni kezdte. Annyira meglepődött ezen, hogy egész teste megfeszült, nem mozdult.

– Gyere már! – hatolt el hozzá Aaden hangja, miközben próbálta maga után húzni a katonát. – Mi a francra vársz még?

– Te minek jöttél vissza? – rázta le magáról a karjait. – Nem látok, nem tudok lemenni a lépcsőn. Hagy itt!

– Nem! Sehova sem megyek nélküled!

Eddigre már egész közelről hallatszott a lábdobogás. Még pár pillanat, és elérik őket. Akkor pedig mindkettőjüknek végük.

– De igenis mész! – taszított egy hatalmasat Aadenen, és remélte, hogy nem borította fel a lendület.

– Nem! – érezte, hogy ismét megáll mellette.

Rá akart üvölteni, hogy ne kéresse magát, hanem tényleg menjen, hiszen semmi értelme mindkettőjüknek ennyire a cél közelében meghalniuk. De semmit sem tudott mondani, mert érezte, hogy a koponyája feszetíni kezd, ahogy a valami beletolakodott. Érezte, hogy valami történik a szemével, mert lila fénnyel derengeni kezdett előtte a szentély belseje.

– Nincs vesztegetni való időnk, Aaden! – Most ő ragadta meg a karjánál fogva, és a lépcső felé húzta. – Most azonnal elindulsz lefelé! Jövök utánad, és fedezlek, ahogy tudlak. – Rohantak lefelé a lépcsőn. – Bemész a ketrecbe, és kihozod! Nem fogunk itt megdögleni!

Annyira gyorsan futottak, hogy bőven tettek szert előnyre az üldözőik előtt. Szükségük is volt rá, hogy Aaden elérje a kalitkát, és kihozza a valamit. Robogtak lefele a csigalépcsőn, de még azzal a tempóval is sok időbe telt, mire feltűnt előttük a szentély legmélye a kalitkával.

Kirik váratlanul megszédült, és a falnak tántorodott. A gyomrát éles fájdalom rántotta össze. Akaratlanul odakapott, hirtelen fogalma sem volt, mi okozhatta ezt a görcsöt. Legnagyobb döbbenetére nedvességet érzett, és valami puhát, ahogy az egyik karját a szétnyílt kabáton át a hasára szorította. A szeme előtt táncot járt a kalitka, és a lépcsőfokok, mintha levegőt is nehezebben vett volna.

Elemelte a kezét a hasától, lenézett a tenyére. A feje nehezen mozgott, szeme lassan fókuszált. De amint azt az élénk vöröset meglátta, azonnal megértette, mi történt. Hasba lőtték. Azt nem tudta, mivel, csak az számított, hogy mozdulni is képtelen volt. Remegő pillantásával Aadent kereste, eddigre már eléggé eltávolodott tőle. Majdnem a kalitkát is elérte. Ez megnyugtatta. Minden rendben van, annyira, amennyire lehet.

Megrogyott alatta a lába, lefordult a kőlépcsőkről. Talán két métert zuhant, és a bal vállán ért földet. Beverte a homlokát, feje lüktetett a becsapódás után. Talán még a válla is eltört, olyan érzés áradt szét a karjában, mintha az ezer fele robbant csont a közeli részeken a húsba fúródott volna. Nem tudta, felkiáltott-e. Azt tudta csak, hogy még lélegezni is fájt.

Az egyik lábával megpróbálta ellökni magát az oldaláról, sikerült a hasára fordulnia. Ez volt csak kín! Ahogy a súlya a sebre nehezedett, azt hitte elájul. Mégis figyelte, ahogy Aaden eléri a kalitkát. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Ha most sikerül neki, legalább ő kijut. Látta, ahogy megkapaszkodott a kalitka rácsait alkotó egyik csontban, és visszanézett rá.

A rémülettől elkerekedett a szeme. Még ködös tudatával is tudta, hogy Aaden meggondolta magát. Értette, hogy inkább odafut hozzá, hogy neki segítsen, hiába nincs már mit tenni érte, legalább is semmi olyan, amire az orvos képes lehet. Nem hagyhatja ott a valamit, akkor Aadent is megölik vele együtt, és minden szenvedésük hiába volt! Pillantásával könyörgött neki, hogy menjen, lépjen be a kalitkába, és tegye, amiért idáig jöttek. Rá akart kiáltani, hogy menjen végre, ne vesztegesse azt a kevés idejüket, ami még megmaradt. De egyetlen hangot sem tudott kiadni. Ráadásul a fülében olyan erővel dübörgött megmaradt vére, hogy azt hitte, megsüketül tőle.

Közben a mágusok és animusok egyre közelebb értek. Már egész közelről hallatszottak a lépteik a lépcsőn. Képtelen volt hátra fordulni, hogy megnézze hol járnak, továbbra is Aadenre meredt. Fektében is szédült a vérveszteségtől, ájulás környékezte. A lila fényeket még látta cikázni élete választottja körül, mintha villámok lettek volna. De nem a kalitkából jöttek, hanem amennyire meg tudta állapitani, a lépcső felől. A mágusok átkai voltak…

Ütést érzett a hátán. Aztán semmit.

Loire szeme kipattant. Ugyanúgy a hasán feküdt, mint az imént Kirik. Felemelte a fejét, körülnézett a sötétségben, ami körülvette. Az álmok szokásos feketesége volt. Távolabb tőle lila derengésben látszott a kalitka. A Lény benne kavargott. Akkor nem vett fel emberi alakot, az volt, ami; alaktalan és testetlen fény.

Loire óvatosan felemelkedett a földről. Kirik törött válla még sajgott az övében, és ahogy felállt, önkéntelenül megtapogatta a hasát is. Nem volt rajta seb, hiába lüktetett. Megdörzsölte a szemét is, ő rendesen látott, nem lila fényen át, mint Kirik, minden megszokott színű volt, már amennyire ebben a sötétben az lehetett. A kalitka felé indult, amikor meghallotta a Lény hangját:

– A te szemed rendben van. Kirik megvakult az átoktól, attól a fény csapdától. Én csak… segítettem neki látni, mert Aaden nélküle nem jött volna le értem…

– Mi történt velük? – állt meg elszántan a kalitka előtt Loire.

– Tudod, mi történt – súgta halkan a Lény –, megmutattam. Kirik meghalt. Egy részem benne volt, amikor megölték… így mindent át tudtál élni, ami vele történt.

– Igen, de azt még nem tudom, mi lett Aadennel – rázta a fejét a lány. – Tudni akarom!

– Miért? Nem volt elég, amit láttál?

– De. Bőven elég volt. Ettől függetlenül tudnom kell…

– Meg tudom mutatni azt, amit én átéltem. De figyelmeztetlek, hogy emberként nem lesz könnyű élmény.

– Nem érdekel! Látni akarom – igyekezett olyan határozottnak tűnni, ami csak telt tőle, félt, hogy ha ebből lejjebb ad, a Lény lebeszéli.

– Rendben, legyen akkor.

Egy lila fénysugár megérintette a lány homlokát. Egy pillanatra elhomályosodott a látása. Pislognia kellett párat, aztán ahogy kitisztult előtte a szentély képe, a kalitkában találta magát. Körbenézett, de nem úgy látott, mint az emberek. Egyszerre látta a teljes szentélyt, minden irányból. Látta és hallotta, ahogy közelednek, látta, ahogy Kiriket elvakította a fénycsapda. Látta, hogy Aaden elindul a lépcső felé, majd mivel Kirik nem követette, visszafordult.

A szentély körül hatalmas mozgolódást érzékelt. Özönlöttek az animusok és a mágusok a kapu felé. A lény tudott a csapdákról, hiszen amikor utoljára beszélt velük, rájöttek a mágusok, hogy szökni készül. Meg nem találták a segítőit, de tudták, eljönnek majd érte. Akkor helyezték el a fénycsapdákat a szentély bejáratnál, és a rengeteg örökmécsest a sziklát határoló téren. Biztosak voltak benne, hogy előbb-utóbb megérkeznek érte, és akkor majd lecsaphatnak rájuk.

Miután utoljára kiszállt Aadenből, nem hagyták magára, nem hagyták, hogy még egyszer beszéljen velük. Amikor megpróbálta, megkínozták. A kínzást jól tűrte, és erőt adott neki a tudat, hogy nemsokára megszabadul. Bízott benne, ha Aaden eléri, és kiviszi a kalitkából, akkor végre elmenekülhet.

Aztán minden a visszájára fordult, amikor Kirik megvakult, és Aaden nem volt hajlandó nélküle tovább menni. Kénytelen volt úgy dönteni, hogy feláldoz még egy keveset az erejéből, olyan rövid idő alatt nem tudta volna visszaadni a szeme világát, de a saját hatalmával legalább segíthetett neki látni.

Végre elindultak a lépcsőn. Aaden ment elől, Kirik kissé lassabban haladt. Sokszor visszanézett, tudta, hogy követik őket. Lemaradt kissé, hogy ha utol is érik, vele legyenek elfoglalva, és Aadennek legyen ideje kiszabadítani a foglyot. Mindent tudott, hogy Kirik mit gondol, ott volt a fejében, hogy lásson, amíg végig nem csinálják, amit elterveztek.

Aaden már majdnem elérte a ketrecét. Már ott állt előtte. És akkor Kiriket eltalálta egy átok, és mint bármelyik egyszerű emberen, keresztülment rajta. A lénynek is rettenetesen fájt. Amikor így bennük volt, érzett mindent, amit ők. Nem volt az ő kínjaihoz fogható, amit a mágusok okoztak neki általában, de attól még gyötrelem volt.

Aztán Kirik lezuhant. Haldoklott, tudták jól mind a ketten. Aaden is megérezhetett valamit, mert visszafordult a lépcső felé. Pedig akkor már a kalitka egyik rácsába kapaszkodott lihegve. Kirik nevét kiáltotta, amint észrevette, hogy a másik a földön fekszik. Kirik ránézett és erőtlenül meglendítette a kezét, azt akarta, hogy Aaden menjen tovább. Csakhogy az orvos nem mozdult.

Azt a mágust figyelte, aki egy díszes lila kövekkel kirakott botot tartott a kezében. Loire látott már ilyet, amikor a Lény őt is meggyógyította. A mágus megállt Kirik mellett. Arcán leplezetlen undorral meredt le rá. Ahogy a férfi vére elérte a cipője orrát, grimaszolva lépett arrébb. Fehér, kifejezéstelen szobor arcával Aaden felé fordult, és végigmérte. Kegyetlen vigyor ült ki a nő szája szélére. Felemelte a botot, amit a kezében tartott. Egyetlen erős és határozott mozdulattal Kirik hátába szúrta.

A férfi teste egy pillanatra megfeszült, aztán elernyedt. Aaden elszörnyedve nézte végig, ahogy borostyán szemében kihunyt a fény. Arca a kövekre borult, és nem mozdult többet. A Lény tökéletesen tudta, mit érez Aaden, látnia sem kellett a vonásait, csak úgy áradt belőle a fájdalom.

Aaden torkából megzabolázhatatlanul szakadt fel az őszinte szenvedés és hitetlenkedés kiáltása. Minden kétségbeesése, szenvedése és gyűlölete benne volt. Ellökte magát a ketrectől, oda akart rohanni Kirikhez, megölelni, a karjába emelni legalább addig, amíg őt is meg nem ölik. Alig tett egy lépést, a Lény megállította, körülfogta a lila a fénye, nem engedte tovább.

– Megmentem – kiáltotta egyenesen a fejébe –, csak vigyél ki innen!

Aaden azonnal visszafordult felé, könnyek ültek a szemében. Tett egy lépést a cella felé, szédelgett a sokktól, mégis látszott rajta a lemény, hogy így még lehet esélye Kiriknek. Ha most ez nem sikerül… Már majdnem átsiklott a rácsok között, amikor erős karok rántották vissza. Próbált ellenállni, megkapaszkodni a csontokban, de olyan erősen húzták, hogy még az ujjai is kificamodtak az erőlködéstől.

Elrángatták a ketrectől, közben az egyik mágus egy olyan díszes bottal úgy megütötte, hogy a füle is csengeni kezdett tőle. Érezte, hogy felrepedt a szája, és az orra is vérzik. Alig volt magánál, de az az egy érzés tökéletesen átjárta minden érzékét: elbuktak.

Loire a Lény testében érezte, hogy Aaden kétségbeesetten mered rá, hogy segítségért könyörög. Eddigre a mágusok már körülvették a ketrecet. Ugyanolyan míves botok voltak náluk, mint amilyet a kegyetlen arcú nő is tartott a kezében. A Lény is tudta, mi vár rá. És nem tudta, mit tehetne, hogy megszabadítsa.

– Engedd el! – könyörgött a nőnek.

– Miért tenném? – mérte végig kegyetlen arccal a mágus.

– Nem mágus, nem jelent rátok veszélyt.

– Valóban nem, de elhoztad őket eddig. Okos ötlet volt, hogy nem mágust választottál, ezeket nehezebb volt megtalálni. Igaz, a Mélybe nem értünk el a mágusod után, de a Félúti Horizonton készséges volt az a csőcselék. Persze lett volna bajuk vele, ha nem teszed meg nekünk azt a szívességet, hogy megbetegíted. Ó, hogy ezt még soha nem mondtam? Alig volt magánál, amikor az a csürhe rátalált. Elég volt egy vacakabb mágussal fizetnünk nekik, hogy megszabaduljanak tőle.

Loire érezte, hogy forr a Lényben az indulat. Ő maga sem érzett másképp. Ha módja nyílt volna, a Fény eltörölte volna ezeket a hálátlan teremtményeit a föld színéről. És a lány biz istenek, minden erejével segítette volna ebben. De nem tehetett semmit. Ő csak megfigyelő volt a lila kavargás közepén. Érezte, hogy közelebb úsznak a rácsokhoz, de továbbra is annyira távol maradnak, hogy az ne okozhasson fájdalmat nekik.

Közben a kegyetlen arcú nő minden figyelmét Aadennek szentelte. Csapzott hajánál fogva hátrahúzta az orvos fejét, persze úgy, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzon neki. Eközben a férfit két másik varázsló még mindig lefogva, hátra feszített karokkal tartotta. A fő mágus Aaden könnyektől csatakos arcába nézett. Továbbra is ült szép vonásain az undor.

– Tudok rólad mindent, amit csak lehet – súgta neki borzongató hangon –, tudom, hogy egy áruló megtanított a titkainkra. A létezésed is sértés ránk nézve. Hogy hihetted, te szánalmas kis ember, hogy lehetsz olyan orvos, mint mi? Hogy lehettél annyira elbizakodott, hogy elhitted, elviheted innen a vihart? Ő a miénk. Az Első örökre nekünk adta.

– Mire vársz még? – nyögte Aaden, így hátra feszített nyakkal nem lehetett könnyű beszélni. – Ölj meg végre!

– Ne! – Loire hirtelen nem tudta, hogy az a kétségbeesés az ő hangja-e vagy a Lényé.

Ezer dologgal próbált érvelni, miért ne ártsanak neki, de a fő mágus csak ráemelete fagyos pillantását, és már ennyiből tudták, akármit mondana is, nem kegyelmez.

– Tudod – nézett egyenesen a lila fénybe –, ez a fricska annyit sem érdemel meg, hogy a hatalmunk végezzen vele. De ha most végignézed, hogy mi történik vele, az talán elveszi a kedved a jövőbeli árulásoktól.

Intett a mágusoknak, akik Aadent tartották. A két nő földre lökte az orvost. Még hozzájuk képest is vékony és erőtlen termet volt, így nem okozott nekik különösebben nagy megerőltetést. Ahogy a földre került – fektében egyenesen Kirik félig nyitott halott szeme meredt rá –, az a kettő a hátára lépett, hogy mozdulni se tudjon. Ennek ellenére ő megpróbált elkúszni a párja testéig. Tett pár erőtlen mozdulatot, de akkor két kezét egy-egy mágus azokkal a lila kövekkel kirakott botokkal a földre tűzte. Felkiáltott fájdalmában, felnézett a sziget mágusaira, de csak annyit látott rajtuk, hogy egy féregre néznek le.

Aztán a fő mágus közelebb lépett hozzá, és lesújtott a fejére a bot díszes végével. Aztán megint. Újra és újra. Loire elszörnyedve nézte, hogy a sokadik ütés után még mindig élt. A mágus eddigre elunta a játszadozást. Belerúgott Aadenbe, és azok, akik eddig lefogva tartották néhány rúgással átfordították a hátára a véres férfit. A fő mágus pedig a torkára lépett. Az arcán látszott, hogy minden pillanatát élvezni a kegyetlenkedésnek. Lassan, kimérten, egyre lejjebb nyomta a lábát Aaden nyakán. Egészen addig, míg a légcsöve el nem roppant.

Loire addig is érezte a fékezhetetlen dühöt a Lényből. Kicsapott a ketrecből, még egyszer utoljára megérintette Aadent. A bocsánatáért esedezett azzal az értintéssel. Az orvos még utoljára, kihunyó tudattal ránézett. És Loire tudta, hogy mindent megbocsátott neki, semmiért sem neheztelt, még a halála pillanatában is erősebb volt benne a hála, hogy akkor egyszer visszakapta tőle Kiriket.

Loire a fény közepében lebegett, folytak a könnyei, miközben a Lényben túlcsordult a düh. Nekifeszült a rácsoknak, nem érdekelte, a fájdalom. Nekitámadt a mágusoknak. Hármat, akik Aaden körül álltak, azonnal megölt, a negyedik épp hogy el tudta lökni a fő mágust a fény útjából, mielőtt őt is porrá zúzta volna a hatalma.

Csakhogy a mágusok a ketrec körül nem nézték tétlenül, varázs botjaikat beleszúrták az alaktalan fény-testbe, és igyekeztek akkora fájdalmat okozni neki, amire csak képesek voltak. Loire összerándult a lénnyel együtt, üvöltöttek fájdalmában. A lány az ő testében akkor látta majdnem az egész világot egészen a Félúti Horizontig. Látta a fekete óceánt, a benne úszó szigeteket. Majd ez a látás elhomályosult a fájdalomtól.

– Elég! Nem bírom tovább!

Kiáltását követően fénycsóvák csaptak ki belőle, minden irányban felszántották a vizet, felforralták az óceánt, az egyik útjába eső szigetet még ketté is vágták. Aztán amikor kimerült benne a fájdalom üvöltése, a kemény kőpadlóra hullt, és csak derengett a sziklák fölött lebegve. Ezután abbamaradt a kín, az őrök utasítást kaptak, hogy ne gyötörjék tovább.

– Hozzátok ezt itt! – biccentett a fő mágus Aaden holtteste felé. – Belőle lesz az elrettentő példa a varázstalanoknak.

Loire körül kihunyt a jelenés. Amikor legközelebb kinyitotta a szemét a ketrecben ült Fény-Aadennel szemben. Az arca könnyekben úszott, ezer gondolat futkosott a fejében, ezer kérdés, ami mind válaszra várt.

– Mondd! – nézett rá Fény-Aaden. – Látom rajtad, hogy van még, amit tudni akarsz.

– Hagytad, hogy csapdába sétáljanak! – emelte rá haragos pillantását Loire. – Tudtad, hogy várják őket, mégis hagytad, hogy idáig jöjjenek…

– Nem tudtam szólni nekik… Megkínoztak… – védekezett a Lény.

– Megkínoztak? – vonta fel a szemöldökét a lány hitetlenledve, indulatosan kitörölte az akaratos könnycseppeket a szeméből. – Kettévágtál egy teljes szigetet, elpárologtattad az óceánt! Akkor is kínoztak, és van képed azt mondani, hogy nem tudtál mit tenni? Mindenkit megölhetnél ezen a rohadt szigeten! Megölhetted volna a mágusokat, és utána kényelmesen kisétálhattak volna veled!

– Nem így működik – rázta meg a fejét lemondóan Fény-Aaden. – Könnyű azt hinnetek, hogy a hozzánk hasonlók nem követnek szabályokat. Pedig de. A legfőbb pedig az, hogy nem árthatunk. Általában nem is vagyunk rá képesek, csak ha annyira dühösek vagyunk.

– Szóval több olyan is van, mint te?

– Sokan vagyunk. De a többi hozzám hasonlónak több esze van, minthogy a közeletekbe jöjjön.

– A többiek miért nem jönnek el érted? – tette fel a következő kérdést némiképp higgadtabban Loire.

– Mert ők nem tartoznak ide. A világegyetem fel van osztva köztünk. Nem zavarjuk egymást, nem avatkozunk közbe. Ha valaki elbukik, lesz a helyére más. Talán már az enyémre is megvan. Már csak azt várják, hogy semmivé legyek.

– Nem azt mondtad korábban, hogy ti nem tudtok meghalni? – meredt most rá döbbenten a lány.

– Nem tudunk. De ha elgyengülünk, szertefoszlunk.

– Mi történik akkor?

– Mit gondolsz, mitől fejlődik a világ? Ha valamelyikünk szétfoszlik, okoz valamilyen változást ott, ahol éppen van.

– Tehát mondjuk mindenki mágus lesz? – Még mindig csodálkozva figyelte, a dühe nem csillapodott, de győzött benne a kíváncság.

– Akár. Nem tudom, én mit okoznék. Senki sem tudja. Lehet, hogy csak megjelenne egy új növény vagy állatfaj. Lehet, hogy megváltozna az időjárás. Lehet, hogy valami sokkal rosszabb történne. Azt hiszem, emiatt te is megérted, miért nem szeretünk eltűnni. Szeretjük az életet, és nem szeretünk beleavatkozni a gyengeségünkkel. Akárhogy is, mi tovább élünk, ha máshogy nem, abban mi belőlünk születik.

– Szóval azt mondod, hogy a te eltűnéseddel az egész világ, amit ismerek, teljesen megváltozhat? Lehet, hogy minden elpusztul?

– Lehet. Viszont, ha elmegyek, akkor csak a mágia tűnik el idővel.

– Értem. Kiviszlek innen. De még egy kérdésre válaszolnod kell.

– Mi lenne az?

– Ha Aaden ki tudott volna vinni, megmentetted volna Kiriket? Ahogy megígérted neki?

– Igen. Tartoztam neki ennyivel. Ő Kirik életét kérte cserébe a segítségért, épp ahogy te a katonádét. Az olyanok miatt szeretem az embereket, mint amilyen ő volt – nézett végig magán Fény-Aaden –, ők képesek megváltoztatni a világot.

– Csak egyedül hatalmuk nincs rá – szúrta közbe majdnem suttogva Loire. – Végignézted, hogy mi történt velük… egyedül esélyük sem volt.

– De lett volna… Igazad van abban, hogy én rontottam el. Nem tudok szabadulni tőlük azóta sem. Szerettem őket. Kiriket is, pedig ő semmit sem értem tett, mindent csak Aadenért. Aaden volt az, akit igazán a barátomnak tartottam. Azt hiszem, ti így nevezitek. Hiányoznak, nem tudom megbocsátani magamnak a velük történteket.

– És mi van Bárddal? Ő is miattad halt meg…

– Igen, én tehetek arról is. De Bárd más volt. Ő Szigetek mágusa volt, aki önkéntesként lépett be a varázstalanok seregébe, mert nem értett egyet a sajátjaival. Az én fogvatartásommal sem. Segítettem neki elmenekülni azok elől, akik üldözték. De rá mindig is vadásztak a Szigetek bérgyilkosai, akármit tettem, állandóan a nyomára akadtak.

– A Hegyek közt nyugta lett volna, onnan is te hoztad el – mutatott rá Loire.

– Mert nem bírtam tovább a fogságot… ha erősebb lettem volna, hidd el, hagyom, hogy ott éljen. Aadent és Kiriket is hagytam volna. Ahogy téged is. De utánuk te voltál az egyetlen, akiben megláttam azt, ami bennük is ott volt. Ki kellett nyúlnom érted…

– Igen, ki kellett. Nem tehetik tovább ezt veled – állt fel Loire a kőpadlóról –, már nem sokáig leszel fogoly. Megígérem. De most hagyj felébredni, fel kell készülnöm.

Fény-Aaden csak bólintott erre. Loire körül szertefoszlott a szentély és a feketeség. Pislogni kezdett, miközben átfordult vele a világ. Kinyitotta a szemét, és a szobája látványa tisztult ki előtte. Az ágyában feküdt, az oldalán. Ward az ablak mellett ült, és kibámult rajta a kinti lámpafénybe. Kint még csak hajnalodott. Felült, megtörölte az arcát, még mindig könnyektől volt maszatos.

– Megint rosszat álmodtál? – kérdezte tőle Ward, eddigre már felé fordult.

– Mint minden éjszaka. – Nem próbált mosolyogni. – De most már tudom, mi történt velük.

Ward kérdő pillantására csak megrázta a fejét, nem érezte úgy, hogy el tudná mondani. Hogy valaha is tudna róla beszélni. Abban volt csak biztos, hogy ők nem fogják úgy végezni. Már csak miattuk is sikerrel kellett járniuk. Nem hagyhatták kárba veszni azokat az áldozatokat.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com