Bastionnak és Harmadiknak nem kevés szentségeléssel telt beráncigálnia Espadát a villába. Az utóbbi pedig abban sem bolt biztos, hogy jó ötlet neki bejönni Luther birodalmába, úgy gondolta joggal tart a Magister haragjától. Mire megérkeztek a többszöri megállások után, a fiú legalább már teljesen békésen aludt, és Bastion indulatai is nyugvópontra jutottak. Mindenesetre a két férfinek nem kis megerőltetést jelentett, hogy amennyire lehet, hangtalanul elvonszolják Espadát a szobájáig.

Elfektették az ágyon úgy ruhástól, ahogy volt, majd Harmadik kényelmetlenül toporogni kezdett a szőnyegen. Nem tartotta jó ötletnek, hogy maradjon, de ilyen állapotban otthagyni sem akarta a párját. Ebből a kellemetlen döntésképtelenségből Bastion rántotta ki:

– Maradj nyugodtan – intett az öccse felé meglepően gyengéden. – Azt hiszem, neki is jobb, ha nem lesz egyedül, ha esetleg felébred az éjjel. – Látva Harmadik bizonytalanságát, annyit tett még hozzá: – Apát bízd rám. Lassan neki is meg kell tanulnia, milyen ha a gyerekei felnőnek és párkapcsolatuk van.

Simon ezen a kijelentésen akaratlanul is elmosolyodott. Kevesen tudtak ilyen gyermeki őszinteséggel és bizalommal rámutatni, hogy valahol minden hatalom alatt a Magister is csak egy ember, egy apa, aki szereti a gyerekeit.

– Rendben – bólintott végül beleegyezően. – Remélem, jobban fogja viselni a potyavendég hírét, mint amennyire én gondolom.

– Megígérem – kacsintott rá Bastion, majd az ágy felé intett, amikor Espada nyöszörögve mocorogni kezdett. – Ne várkoztasd az öcsköst. Arra viszont készülj fel, hogy nehéz éjszakátok lesz. – A szobaajtó előtt húzódó folyosó egyik irányába intett. – Ott balra van egy mosdó. Szerintem szükségetek lesz rá.

Azzal vigyorogva magára hagyta Hamradikot az öccsével. Nem tette szóvá, de egyáltalán nem bánta, hogy a kijózanítást, és ilyen mértékű alkoholfogyasztás következményeit nem neki kell enyhítenie. Ezerszer inkább szembenéz az apjával, minthogy meg kelljen küzdenie a fájó fejű, nyűgös Espadával. Saját szobájába ment, és ki sem mozdult onnan még órákig. Igyekezett a legutolsó pillanatig húzni a Lutherrel való találkoztást.

Próbált stratégiát kidolgozni arra, arra, hogy enyhíteni tudja az apjuk haragját, nem akarta, hogy legorombítsa az öccsét a fogadáson történtek miatt. Elég volt a kölyöknek a maga baja, semennyire sem hiányzott neki egy tajtékzó Luther féle szidás. Harmadik is valahogy így gondolkodhatott a kérdésről, hiszen máskülönben nem egyezett volna bele ilyen minimális ellenállással abba, hogy a fiú mellett maradjon.

Bastion órákat töltött a szobájában. Főképp ébren forgolódással. Vagy épp álmatlanságtól égő szemmel kibámult az ágya melletti ablakon. Ezt az egészet akkor unta el, amikor derengeni kezdett a hajnal. Eddigre már elviselhetetlenül éhes volt – a fogadáson annyira összeszűkült a gyomra az őt kínzó gyásztól, hogy pár illendőségből elfogyasztott falaton kívül semmi sem ment le a torkán –, a felháborodott korgás viszont semennyit sem segített abban, hogy el tudjon aludni. Sóhajtva ült fel az ágyán. Járkálást hallott. Ezek szerint az apja az ébren van.

Óvatosan kisurrant a szobájából, majd lelopakodott az alsó szintre, kifejezetten ügyelt, hogy a nyikorgó lépcsőfokot átlépje. Lent kísérteties csend fogadta. Nem hallatszott az öreg csoszogása és morgolódása. Annyi zaj hallatszott csak, amit Luther keltett a konyhában. Belesve a tágas helyiségbe, Bastion azt látta, hogy bizonytalan mozdulatokkal épp kávét főz. A mágus teljesen elcsodálkozott, az apja szinte sosem hagyta, hogy ennyi emberi esendőséget és elveszettséget árasszanak a mozdulatai.

Ezért is jutott arra az elhatározásra, hogy megmutatja magát. A konyhába lépve egy pillanatra szíven ütötte az az üresség. Az apját leszámítva a bejáró személyzetből sem tartózkodott bent senki. A faliórára pillantott. Persze, túl korán volt még ehhez. De Félix mindennél jobban hiányzott az elegáns bútorok és míves edények közül. Általában mire ők beléptek az egyik irányból a konyha felől, a másikból pedig a nappaliba nyíló étkezőbe, az öreg már ott volt, és a szokásos kimért mosolyával fogadta őket. Egy pillanatra sírhatnékja támadt, hiszen ismét tudatosult benne, hogy soha többé nem fogja megkérdezni tőle, „mit parancsol az úrfi”.

Luther azonnal felé fordult, és Bastion annyira nem tudta, hogyan kezelje a helyzetet, ezért egy félig elharapott köszönés után a hűtőhöz lépett, gépies mozdulattal nyitotta ki, és hosszú másodpercekig csak meredt a bő választékra. Fogalma sem volt, hogy mit akar enni, igazság szerint Félix hiánya miatt még az étvágya is elment. Aztán észrevette az előző estéről megmaradt pizzát. Úgy döntött, az tökéletes lesz. Kivette, bedobta a mikróba, majd gondolatok nélkül figyelte ahogy a kis kijelzőn visszafelé pörögtek a számok. Mikor a fülébe hasított az az éles csippanás, ijedtében összerezzent.

Aztán gyorsan összeszedte magát. Tányérral a kezében visszafordult az asztal felé, eddigre már Luther is helyet foglalt a szokásos helyén. Összerezzentett attól, ahogy apja éles koppanással az asztallapra tette kávésbögréjét. Majdnem a tányér is kifordult a kezéből.

– Óvatosan! – kapott utána a Magister. – Csak nem rossz a lelkiismereted?

– Nem dehogy… – Bizonytalansága mégis elárulta.

– Hol van Espada? – kérdezte Luther azonnal, rögtön tudta, hogy fia róla szeretne vele beszélni.

– Alszik – kurta válasz volt, a fiú nem is nézett a szemébe.

– Megint leitta magát, igaz? – Leplezni sem próbálta a rosszallását. – Ha felébredt, komolyan elbeszélgetek a fejével.

– Szerintem arra nem lesz szükség! – emelte fel azonnal békítőn a kezét Bastion. – Hidd el, éppen eléggé fogja gyötörni a másnap. Meg… – Egy pillanatra elhallgatott, próbált dűlőre jutni magával, hogyan is folytassa.

– Meg?

A mágus összerezzent. Túl hosszúra hagyta nyúlni a csendet, ha az apja sürgetni próbálja, hogy bökje ki végre. Vett egy hatalmas lélegzetet, egy szuszra készült eldarálni mindent:

– Harmadik itt aludt vele. Tudod, azért, hogy segítsen neki, meg úgy voltunk vele, hogy talán erre lesz szüksége… – Luther szemöldöke egyre magasabbra kúszott a homlokán, így Bastion még gyorsabban kezdett magyarázkodni. – És mielőtt kiakadsz, nem az ő ötlete volt… Mármint nem Harmadiké. Ő azonnal menni akart, amint lefektettük a kölyköt. Én kértem meg, hogy maradjon, mert nem gondoltam, hogy én tudnék a legjobban segíteni neki.

– Nyugodtan vegyél levegőt, fiam! – szólt rá Luther, amint a másik szavába tudott vágni. Az arcán szétterülő fáradt mosoly is meglepően őszintének tűnt. – Nem haragszom. Felnőtt emberek vagytok. Nincs beleszólásom, hogy kivel vagytok együtt. Azzal sincs bajom, ha itt alszik a párotok. Az istenek látják a lelkem, épp ideje, hogy kapcsolataitok legyen. Talán az kicsit jobban segít majd nektek visszatalálni a Régi-Kontinens borzalmaiból.

Bastion szótlanul, döbbenten pislogott apjára. Mindenre jobban számított, mint egy ilyen reakcióra. Úgy látszik a történtek nem csak őket változtatták meg majdnem felismerhetetlenségig, de Luthert is alaposan átformálták.

– Köszönöm, hogy meghoztad ezt a döntést. Talán már nekem is előbb fel kellett volna ajánlanom, és hagynom, hogy több időt töltsön a kölyökkel. Sajnálom, hogy nem láttam előbb, mekkora szüksége van erre. Hidd el, nekem is nehéz normális, vagy átlagos apaként viselkednem ennyi év után. – Bastion továbbra sem hitt a fülének, képtelenségnek tartotta, hogy ilyen megtörténjen, hogy Luther ne akarja semmibe belemanipulálni egyiküket sem. Korábban elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy egy ilyen beszélgetés megtörténjen ezzel a fél világot vezető férfivel. Elképedése egyre nőtt, ahogy a másik végül megérkezett a konklúzióhoz. – Éppen ezek miatt kiteszem a holnap esti csapatból.

Bastion szeme tágra feszült, szája is kinyílt a döbbenettől. Hiába értette az apja elhatározását – és hajlott egyetértésre vele –, mégis kétségek nélkül ki tudta jelenteni, hogy Espada árulásnak fogja ezt megélni.

– Nem teheted ki! – robbant ki belőle azonnal a tiltakozás. – Ha nem jöhet velünk, még hasznavehetetlenebbnek fogja érezni magát, mint amikor kijózanodik, és minden gyötörni fogja.

– Tökéletesen tisztában vagyok ezzel – sóhajtotta Luther, és fáradtan megdörzsölte a homlokát. – De ez már a többedik nap egyhuzamban, hogy nem józan. Egyrészt nem vihetek magunkkal veszélyforrást. Másrészt rég túl vagyok azon, hogy a céljaim érdekében odadobjalak titeket. Semmit sem bánok jobban, mint Loire és Ward elvesztését. Azt hittem, legyőzhetetlenek és elpusztíthatatlanok. Mindannyiótokat így kezeltem a tervben. Persze számoltam vele, hogy meghallhattok, csak magamnak sem ismertem be, hogy végig szentül hittem, hogy veletek semmi ilyen nem történik majd.

– Apa… – Bastion akkor először nézte meg igazán az apját. Akkor először vette észre, a jeleket. A Magister mintha legalább tíz évet öregedett volna azóta, hogy ők négyen felszálltak a vonatra Határparton. Most először látott rajta igazi, csontba maró fájdalmat és megbánást. Ez pedig az ő nyelvét is megoldotta. Elszántan nézett az apja szemébe. – Valami nagyon fontosról kell veled beszélnem.

Bastion vett egy hatalmas levegőt, és egyszerre eldarálta, amit Harmadik mondott neki Espada hallucinációiról és a felvételről, amit közösen is meghallgattak, beszélt a párhuzamról, amit a kettő közt véltek felfedezni. Luther összeszorított ajkakkal hallgatta, és fia később meg mert volna esküdni rá, hogy elsápadt, amikor az üzenetről beszélt. Aztán dühös lett, még a keze is ökölbe szorult. Kifejezetten megküzdött magával, hogy ne pattanjon fel, és ne törjön össze valamit indulatoktól fűtve.

– Én mondtam Harmadiknak, hogy sosem lennél képes ilyenre! – helyezkedett azonnal védekező pozícióba a mágus. Luther akkor kifehéredett ökleit nézte, és arra gondolt, hogy Lawrence ezért valami kifejezetten embertelen halált fog halni. – Sajnálom, apa – rázta fel a fia bizonytalan hangja –, de Espada teljes világa megremegett ettől. Én tényleg hiszek abban, amit Harmadiknak mondtam, de tőled is hallanom kell. És Espadának is, különben sosem áll talpra.

– Tudom, ki áll a merénylet mögött, aki miatt elvesztettük Félixet – jelentette ki hirtelen, élesen Bastion szemébe nézve, aki értetlenül meredt rá, ezer kérdés készült az ajkára tolulni. Luther viszont nem hagyta közbe szólni. – Csak hallgass végig, és akkor mindent megértesz majd. Lawrence volt, bármennyire hihetetlen is. Nem mondtam, mert meg akartalak kímélni titeket. Sosem meséltem el nektek, mibe keveredett azután, hogy felmondott nálam.

Azzal elmesélte neki is ugyanazt a történetet, amit talán egy örökkévalósággal korábban Wardnak is hazudott. Bastion elhűlten hallgatta, a szeme egyre nagyobbra nyílt az elképedéstől, és szerencsére nem vette észre az őszintétlenséget. Luther pedig külön kihangsúlyozta Lawrence rögeszméjét, sőt bevallotta azt is, hogy Ward tudott róla, hogy ők beszéltek erről, mikor a négyes Dōrban volt. Azt sem hallgatta el, hogy abban egyeztek meg, nem terhelik ezzel a többieket.

– Azt hiszem, így már minden világos… – Bastiont teljességgel letaglózta a döbbenet. – Akkor Ward ezért nem akarta a fotót… nem akart találkozni Lawrence-szel, mert ő tudta… De… apa, ennek semmi értelme… Lawrence végig ugyanolyan volt, ahogy emlékeztem rá… Virrasztott velem a kórházban, tartotta bennem a lelket, amíg a többiek a küldetésen voltak… Nem tudom elhinni…

– Nézd, fiam… – Luther akkora levegőt vett, hogy Bastion egy pillanatra azt hitte, nem is marad konyhában oxigén –, Ward tudta, hogy igaz. Ha bennem kételkedni akarsz, legyen ő az, akinek hiszel. Lawrence-ről sok rosszat lehet mondani, de titeket nagyon szeretett. Sejtem, hogy a rögeszméi miatt csatlakozott a Castitae-hez, valószínűleg az után, hogy Espadát megmentette Moeniában. Az egészen biztos, hogy azok a borzalmak megöltek benne valamit, ezek miatt őrülhetett meg ennyire. Engem kellett elkísérnie Moeniába, a támadás után, én küldtem ki, hogy segítsen a mentésben. Én küldtem el annyi borzalmat végignézni. Egy beteg ember fejében ez lehet már egyenlő egy robbantás megszervezésével.

– Arról a korábbi robbantásról is ő tehet, amiben megsérültél? – gyúlt fény a szemében, ahogy megvilágosodott.

– Összesen négy támadás volt ellenem – vallotta be Luther –, és igen, mindegyik mögött ő állt.

– De hogyan? – Remegett a hangja a hitetlenkedéstől.

Luther szája óvatos mosolyra húzódott. Tudta, hogy innen már nyert ügye van, hogy Lawrence alattomos terve egyáltalán nem úgy sült el, ahogy az ellensége szerette volna. Bastion azt a mosolyt a megkönnyebbülés mosolyának értelmezte amiatt, hogy hajlandó végighallgatni az apját, és hisz neki.

– Nem véletlenül kezdtem el alkalmazni a ti Harmadikotokat – folytatta a megkomponált vallomást. – Amikor először hallottam felőle, utánajártam, ki is ő valójában. Tudtam, hogy köze van a Scientia Castitae-hez. A beépített embereim pedig ijesztő dolgokról suttogtak. Azt beszélték, hogy Lawrence lett a szervezet új vezetője.

– Neked pedig kellett valaki, aki elég okos ahhoz, hogy a közelébe férkőzzön, ha tényleg Lawrence-ről van szó – fejezte be helyette a gondolatot a mágus. – Ő pedig megerősítette a gyanúdat, és információkat szerzett neked a korábbi támadásokról. De Lawrence annyira nem bízott benne, hogy a mostani tervébe beavassa…

– Pontosan – helyeselt egy bólintás kíséretében Luther. – Tudtam, hogy magadtól is összerakod. És így ugye, hogy már minden összeáll? A sérülésed Dōrban, Ward halála, és hogy Lawrence agya teljesen elborult…

– Igen, így minden klappol – bólintott határozottan Bastion. – Köszönöm, hogy beavattál. De azt hiszem, enélkül is hittem volna neked. Túl sokat tettél értünk, hogy ilyen vádak igazak lehessenek ellened. Beszélned kell majd Espadával. Tőled kell hallania ezeket. Még mindig a példaképe vagy, mindig is azt tartotta rólad, hogy a legmenőbb apa vagy a világon. Szerintem most is ezt gondolja, csak a sok borzalom elhomályosítja ezt a meggyőződését.

– Köszönöm, fiam – szorította meg a csuklóját atyaian Luther, szerencsére nem látszott rajta, ahogy mellkasát összerántotta a bűntudat. Az adott erőt ehhez a színjátékhoz, hogy ha másnap este minden jól sül el, akkor többet nem kell hazudnia a gyerekeinek. – Azt hiszem, erre nekem is szükségem volt. Be kell vallanom, megleptél. Én mindig úgy éreztem, nem felhőtlen a viszonyunk. Sokszor éreztem, hogy ezt az egészet csak Loire kedvéért csinálod, azért, nehogy meggondoljam magam. Sosem hittem, hogy tudsz majd valaha ennyire őszinte és nyílt lenni velem.

– Sokáig tényleg így volt – lesütötte a szemét. – Sajnálom. De tudod, bármit gondoltam is korábban, az még azelőtt volt, hogy megjártuk volna Dōrt és az összes többi szarságot, és te az eredeti terveidet ennyire félretéve mindent megtettél azért, hogy hazahozz minket. Nekem is be kell vallanom, hogy azokat csak jólét burkában gondoltam… Aztán láttam, mennyire megviselt Ward halála, Loire eltűnése. Azt is láttam, mit álltál ki akkor, mikor megvertek engem… Mi tesz valakit apává, ha nem ezek a dolgok? És hidd el, Espada is tudja ezt, sőt szerintem ő már jóval előttem is tudta.

– Na jó, elég legyen ebből! – pattant fel hirtelen az asztal mellől Luther. Elfordult, félt, hogy nem tudná palástolni egyrészt azt, hogy a szíve majd meg szakad ilyen őszinteség hallatán, másrészt az elégedettséget az arcán, amiatt, hogy nyert. – Ha így folytatod, még elsírom magam… – Bár ezt legalább tényleg így érezte.

– Ne légy hülye, apa! – nevetett fel kissé könnyes hangon Bastion.

Luther még maga is megdöbbent azon, hogy egy könnycsepp csak odaült a szeme sarkába. Azért legalább magának beismerte, mennyire megkönnyebbült. Bastiont nem vesztette el, akkor talán Espadát sem fogja, hiszen a kölyök tényleg mindig apjaként szerette. Visszafordult a fiához. Kitörölte a könnycseppet a szeméből, és a megkönnyebbültségtől együtt nevetett vele.

– Basszus teljesen kihűlt a pizzám! – horkant fel Bastion, amikor lenézett a tányérjára.

Luther megfogta a pizzát, és kiborította a kukába, a tányért pedig elegánsan a mosogatóba helyezte.

– Ne idegesíts, hogy másnapos pizzát ennél. Együnk valami normálisat. Aztán dolgoznom kell.

– Mire gondoltál? – vonta fel a szemöldökét a fiatalabb.

– Fogalmam sincs. Mondd meg te, aztán én megrendelem. Szóval mit szeretnél enni?

– Van az a hamburgeres, tudod… Ahova mindig elvittél minket, mikor jól teljesítettünk kölyök korunkban. Espada is nagyon szereti. Rendelhetnénk onnan. Ő is tuti éhes lesz, ha magához tér.

– Rendben, legyen onnan. A kedvenceitek még mindig azok, amikre emlékszem?

– Szerintem igen.

– Akkor megrendelem. Azt tudod, hogy Harmadik mit enne?

– Persze – húzódott fülig érő vigyorra a szája, ahogy lediktálta az apjának, amit Simon legnagyobb eséllyel választana.

Luther pedig telefonon két perc alatt letudta a megrendelést. Majd visszafordult Bastionhoz, hogy elmondja neki, hogy mivel csúcsidő van, és ők távolabb vannak a várostól, kicsit hosszabb ideig kell várni arra, hogy megérkezzenek a hamburgerek.

– Nem gond, már így is félig éhen haltam – legyintett még mindig vigyorogva. – De ha iszok egy jó cukros kávét, csak ki bírom várni.

– Remélem, addig sincs kifogásod az apád társasága ellen – mosolygott rá fáradtan Luther.

– Dehogy – ingatta a fejét Bastion. – De az ellen sincs, ha kihasználod ezt az időt, és próbált aludni valamennyit.

Ebben maradtak végül, és a Magister a szobájába, a mágus a nappaliba vonult.

✨✨✨✨✨

Harmadik úgy érezte magát, amikor felébredt, mint akit kerékbe törtek. Kifejezetten hálátlan volt az az éjszaka. Többször kellett lóhalálában kitámogatnia Espadát a mosdóba, amikor a fiú arra ébredt, hogy forog vele a világ, és hányinger gyötri. Elképzelni sem tudta, mi maradhatott még a másik gyomrában, de ígéretéhez híven nem mozdult el mellőle. Minden alkalommal ott várt mellette, majd hagyta, hogy párja belé kapaszkodjon, miközben együtt botladoztak vissza a mosdóból.

Amikor utoljára felriadt, már teljes világosság volt a szobában, Espada pedig fájdalmasan nyöszörögni kezdett, ahogy igyekezett arcát a párnájába temetni, hogy így védje magát a fénytől. Harmadik a borzalmas éjszaka és kialvatlanság ellenére sem tudott neheztelni rá. Végtelen szeretettel és gyengédséggel simított végig az homlokán és haján, miközben álomtól kásás hangon annyit kérdezett:

– Egy tízes skálán mennyire vagy szarul?

Először nem érkezett érthető, emberi fül számára felfogható válasz, csak tompa, fájdalmas nyögések.

– Nem tudok számolni – bökte ki végül nehezen a fiú –, addig nem, amíg nem veszek be valamit erre a fejfájásra.

– Tízből tizenkettő. Értem.

Espada felemelte a fejét a párnáról, embertelen erővel szétfeszítette a szemhéját, hogy Harmadikra emelhesse hitetlenkedő pillantását. Több kérdés is ült kavargó barna tekintetében. Legalábbis Simon arra tippelt, a fiú épp nem tudja, mire kérdezzen rá előbb, arra-e, hogy van máris ennyire humoránál rögtön ébredés után, vagy arra-e, mit keres a szobájában. Végül nem hagyott neki módot, hogy dönthessen, mert előre hajolt, és megcsókolta. Espada első pillanatban viszonozta a puha ajkak érintését, majd elborzadva húzódott el, még a száját is eltakarta.

– Hogy akarhatsz megcsókolni? – kérdezte hitetlenkedve keze mögül. – Biztos olyan szaga van a számnak, mintha egy állat elpusztult volna benne…

– Másnaposan egy ilyen hasonlat! Erre nem számítottam – nevetett fel kedélyesen Harmadik. – Egyébként meg nyugodt lehetsz, a szájszagod, vagy a piaszagod meg sem közelíti azt, ahogy akkor szaglottunk, mikor először visszatértünk Dōrba a hegyi katlanból.

Ez elég volt ahhoz, hogy Espada megkönnyebbüljön, és a második csókért már ő hajolt oda, amit Simon egyetlen zokszó nélkül fogadott.

– Ha te nem panaszkodsz, akkor én sem fogok erre a reggeli leheletre – vigyorgott kajánul a kölyök.

– Nagyon helyes! – bólintott Harmadik. – Ez a jóban-rosszban kellemetlen része.

– Ha csak ennyi kellemetlenség lesz benne, azzal tudok élni. Sőt azt hiszem, kifejezetten boldog ember leszek.

– Azért ne kiabáld el! Lutherrel még nem beszéltünk. Még neki is el kell magyarázni, miért aludtam itt – ingatta a fejét akkor először bizonytalanul Harmadik.

– Azt bízd rám! – ült fel az ágyban a kölyök. Grimaszolt a fejébe robbanó fájdalomra, koponyáját támasztotta. – De most, hogy mondod, azt hiszem, ideje szembenézni vele.

Mivel Harmadiknak sem volt semmi kifogása, vagy ötlete, hogyan úszhatnák meg ezt a beszélgetést, beleegyezett, hogy szedjék valamennyire össze magukat, és nézzenek szembe az elkerülhetetlennel. Ameddig Espada a fürdőben arcot és fogat mosott, és magára vett valami kényelmes otthoni viseletet, ő gyűrött öltönyébe öltözött vissza. Ezek után kézen fogva mentek le a nappaliba.

Bastiont természetesen a tévé előtt találták. Azonnal felült, ahogy meghallotta a lépteiket. Mielőtt bármivel fogadhatta volna őket, figyelmüket elvonta a Luther szobájából kiszűrődő telefoncsörgés, majd az azt követő fojtott hangú beszélgetés. Nem sokkal később pedig a Magister is megjelent a nappaliban. Kurtán köszöntötte az újonnan érkezőket, majd pillantása azonnal Harmadikon állapodott meg.

– Mennünk kell – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Olyan munka, ami nem várhat.

Espada kihúzta kezét Simonéból. Tudta, ha akarná sem tarthatná vissza. Ennek ellenére ő válaszolt a másik helyett.

– Oké, apa, nem gond. Csak egy darabban gyertek vissza.

Bastion is csatlakozott az öccséhez:

– Vigyázzatok magatokra. Én addig felügyelek a kölyökre. Megvárjunk titeket a kajával, ha megjön addig?

– Minél gyorsabban le akarom ezt rendezni – nézett a fiaira Luther. – Szóval én örülnek, ha megvárnátok.

– Oké, simán. Addig van mit átbeszélnünk az öcskössel.

Erre Espada csak pofákat vágott, Luther és Harmadik pedig elköszöntek tőlük. Az utóbbi követte az előbbit az előszobába, ahol a Magister leakasztott egy nem épp elegáns, fekete kabátot a fogasról, felvette a kocsikulcsait a tárolóból, majd a garázsajtóhoz vezette Simont. Mielőtt beléptek volna, lépéseket hallottak a hátuk mögül. Visszafordultak a zajok irányába, és Bastiont találták maguk mögött.

– Hé, apa! – intézte egyből az idősebb férfinak a szavait. – Az előbb még elfelejtettem mondani, de ezek után, ha szeretnéd, szívesen porrá zúzom Lawrence minden csontját. Ezt a minimum azok után, amit a kölyökkel tett. Nem tudom, hogy ezzel kapcsolatban van-e dolgotok, csak szeretném, ha észben tartanád.

– Köszönöm, számítok rád. Szerintem nagy szükségünk lesz a védelmedre – szorította meg a vállát Luther, mielőtt belépett volna a garázsba vezető ajtón.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Jen P.)