Trigger Warning: szenvtelen beszélgetés gyilkosságról, hidegvérű gyilkosság.

Lementek a lépcsőn. Luthernek hátra sem kellett néznie, hogy tudja, Harmadik biztosan követi. A garázsba érve kiválasztott egy biztonságos, legkevésbé sem feltűnő, fekete autót. Azt, amit szerinte Félix is ajánlott volna neki, ha elkíséri az aznapi programra. Beült a volán mögé, majd miután társa is követte a példáját, kinyitotta a garázst, és kihajtott. A forrásától kapott találkozóhelyre tartottak. Kurtán, tőmondatokban ismertette mostani utazásuk célját. Három csomagot kellett átvenniük egy kifejezetten elhagyatott helyen.

Mint az hamarosan Harmadik számára is kiderült, azok csomagok alaposan összevert szerencsétlenek voltak. Akárki is hagyta ott őket, félreeső átadási pontot választott, egy Lombardia másik oldalán elterülő erdőben. A három megbilincselt, bekötött szemű férfi mellett egy hatalmas, fekete utazótáskát is otthagyott ez a titokzatos kontakt.

Luther annyi kedélyes magyarázatot fűzött hozzá, hogy kétség kívül olyan eszközöket készített össze bele, amire a csomagkelezéshez szükségük lesz. Harmadik úgy sejtette, a Magister járhatott már arra párszor, mivel meglepően határozott léptekkel vezette. Bár azon véleményét sem rejtette véka alá, hogy jobban szereti, ha az ellenlábasai beton vagy víz alá kerülnek. De azzal sem volt gondja, hogy néhány esetben lemennek a térképről. hiszen ha madár sem repül arra, az nekik csak jó.

Egy ősrégi duzzasztógát omladozó fala mellé rendelte őket a kontakt. Harmadik szájtátva nézte, fogalma sem volt róla, hogy Lombardia mellett egy ilyen építményt talál. Folyó amióta az eszét tudta, nem folyt arra, sőt a régi medret majdnem teljesen feltöltötte az erdő által gyártott rengeteg szerves hulladék. Talán még az utolsó, mágia előtti nagy háborúból maradhatott itt ez a valami, hiszen az köztudott volt, hogy az teljesen átrendezte az addig ismert világ felszínét.

Miután alaposan szemügyre vették a környezetüket és a „csomagokat”, Luther megkönnyebbülten állította le a motort. Kiszállt az autóból, a három férfi elé lépett, azok nem láthattak semmit a közeledőből, hiszen a szemük be volt kötve, de lépések zaját hallották, ez pedig elég volt ahhoz, hogy reszketni kezdjenek, mint a nyárfalevél. A Magister majd megvárta, hogy Harmadik is megérkezzen mellé. Ezután utasította:

– Nézze át a táskát! Tudnunk kell, hogy minden itt van-e, amit a kontakt megígért. Mielőbb otthon akarok lenni, és nem váratni feleslegesen a fiúkat. Már csak az hiányozna, hogy még futkosni kelljen valamiért.

Simon azonnal engedelmeskedett, és meg sem lepődött, hogy amikor széthúzta a táskán a cipzárt milyen eszközöket talált. Minden volt ott, ami csak vallatáshoz és holttestek eltűntetéséhez kellhetett. Nyelt egy hatalmasat. Ez nem az az apósjelölttel eltöltendő közös program volt, amit magától választott volna. Bár korábban ő maga állt be Félix helyére, így pedig nem volt mit csodálkozni azon, amibe csöppent.

– Bastion önként jelentkezett, hogy segítsen Lawrence-t darabokra szedni – jegyezte meg Harmadik csevegő hangon, miközben szemrevételezte az eszközöket. – Remélem, nekem is jut majd ebből a dicsőségből.

– Amennyien és amennyi mindenért bosszút akarnak állni Lawrence-en, lassan már sorszámot kell osztogatnunk – vágott savanyú képet Luther. – Espada is szeretne egy darabot, ha tudná, mi mindenért felelős az a senkiházi.

– Én azzal is megelégszem, ha eltörhetem egy szabadon választott, nem halálos csontját. Úgy másoknak is marad.

Ezen a Magister kedélyesen felnevetett. Ahogy Harmadik hátat fordított neki, az ő arcáról viszont lehervadt a korábbi mosoly. Összerakta a képet Luther kijelentéséből. Lawrence. Persze Simon sejthette volna, hogy minden mögött ő áll. Korábban kérkedett is azzal, hogy már azt sem bánja, ha a Magister gyerekeit fel kell áldoznia. És akkor még ott van az a titokzatos üzenet. Senki más nem lehetett, csak a volt testőr. Ez pedig azt jelenti, hogy minden, amit írt Espadának, az igaz. Harmadiknak még a szája is kiszáradt a felismeréstől. Mikor meg akart szólalni, nyelve a szájpadlásához tapadt. Mégis ki kellett mondania. Mert, ha igaz, amit most gyanít, akkor az azt jelenti, hogy rossz embernek adta el a lelkét. A legrosszabbnak. Annak, aki az ő családja minden szerencsétlenségéről is tehet.

– Köze volt hozzá. A moeniai merénylethez. Vallja be! Lawrence ezért gyűlöli magát! – Harmadik nem értette ezt a hirtelen jött bátorságot magában. Ha most ész nélkül felbosszantja Luthert, ő is kerülhet még oda, ahova ezek a nyöszörgő szerencsétlenek fognak.

A Magister ráemelte pillantását. Üres volt, hideg és kegyetlen. Nem látott benne semmi érzelmet. Semmit, amit korábban megtalált abban a tekintetben. Ugyanaz lelketlen ember meredt akkor rá, aki a pincében eltörte az ujjait. Amikor válaszolt neki, a hangjában is metszett az érzéketlenség.

– Azt hisz, amit akar. Semmit nem nyerek sem a beismeréssel, sem a tagadással. Viszont óvaintem attól, hogy a gyerekeimmel erről beszéljen. Nem tolerálom, ha bárki megpróbálja megingatni bizalmukat. Emlékeztetem, hogy nekem dolgozik, és Lawrence-t maga is ki akarja csinálni azért, amiért ártani akar nekik, első sorban Espadának, és nem mellesleg magának is.

– Ne aggódjon, tisztában vagyok vele. Ahogy azzal is, értük mindketten bármire hajlandók vagyunk – jelentette ki teljes meggyőződéssel, amire Luther arcán is enyhült a kegyetlen kifejezés. Harmadik ennek ellenére még egy kérdést neki szegezett. – Ward tudta?

– Igen. Egy részét legalábbis. Ő is kételkedett először – Ennél több beismerésre Simonnak sem volt szüksége. – De aztán amellett döntött, hogy nekem hisz – Ez pedig alátámasztotta azt. amit Harmadik is gondolt. Mindannyiuk érdekében innentől neki is azzal a verzióval kell kibékülnie, amit Luther igaznak állít.

Megkeményítette ezt az elhatározását. A saját lelki békéje és minden szerette biztonsága szempontjából ez volt az egyetlen jó döntés. A világ pedig mindenképp jobb hely lesz, ha Lawrence eltűnik belőle.

– Rendben. Ha Ward hitt magának, akkor én is maga mellett állok helyette.

– Ez a beszéd, fiam – veregette meg a vállát Luther már sokkal kedvesebben. – Szeretem az őszinte embereket. Akkor lássuk, mit kaptunk.

Harmadik nem tiltakozott, sőt az időt sem húzta, egyenesen az egyik megkötözött szerencsétlen mellé lépett. Amellé, akinek a nyakában levél lógott. Ahogy lehajolt, hogy levegye róla, mindhárom három hernyóként összekötözött alak vonaglani kezdett, mintha ezzel szabadulhatnának. Harmadik szétnyitott a vérfoltos papírt, és felolvasta, ami újságokból és könyvekből kivagdosott és felragasztott betűkből rajta állt:

– Ezeket kereste. Várom a fizetségem.

– Égesse el – utasította Harmadikot, aki azonnal öngyújtót húzott elő az egyik zsebéből, és engedelmeskedett. – És gondolom, nem kell külön emlékeztetnem, hogy sosem jártunk itt, és semmi sem történt meg abból, amit még most tenni fogunk.

– Természetesen. Mondania sem – felelte teljesen közönyösen Harmadik is.

Ezután alaposan szemügyre vették a „csomagjaikat”. A legtávolabb fekvőben Pollockot ismerték fel, mellette pedig két másik testőr hevert. Az utóbbiakról Luther azonnal tudta, hogy csak a lótifutik, alacsonyabb rangú senkik, akik nemrég kerültek a soraikba. Pollock alá. A testőr főnöke választotta ki őket a korábbi merénylet után. Valaki – tökéletesen tisztában volt vele, ki – behülyítette őket, mennyi mindent nyerhetnek, ha segítenek a Magister ellen. Valóban sokat nyertek vele. Egy Mysterium ügyirat számot, ugyanis nyomtalanul el fognak tűnni a föld színéről. Ez a gondolat elégedettséggel töltötte el. Egyetlen pillanatig.

Addig, amíg pillantása ismét Pollockra nem siklott. Mert akkor elfutotta a méreg. Fájt ez az árulás, nem értette, mi oka lehetett rá. Rendben, keményen fogta az embereit, de lehetett nála hibázni, egyet mindenképp, vagy ha olyan volt a hiba, akkor akár kettőt is. Hagyott fejlődési lehetőséget azoknak, akik a soraiba vágytak. Adott nekik időt, hogy felzárkózzanak, sőt ha esetleg mégsem bírták, amit ő elvárt, még kiugrási lehetőséget is kaphattak. Azzal élt az a hálátlan Lawrence is. Luther egyetlen dolgot nem tolerált csak, és ha valaki azt a hibát elkövette, nem járt érte második esély, csak egy alaposan kiválasztott parcella valahol mindentől távol. Ez az egy hiba pedig a hálátlanság volt.

Pollock pedig nemcsak az ő bizalmával élt vissza, hanem Félixével is. Pedig az öreg kifejezetten nagyra tartotta, ő maga javasolta Robert helyére. És Pollock minden hozzá fűzött reményt beváltott. Ügyes volt, jól koordinálta az embereket, mindig mindent kézben tartott. De a legjobb tulajdonságára Luther egészen addig a pillanatig nem döbbent rá. Ez pedig az volt, hogy senki sem gyanakodott rá. Mindenkit meg tudott vezetni. Igaz, a gyerekei láthatólag nem kedvelték, de ez nem jelentett semmit, nem Pollock volt az első testőr, akit nem szíveltek.

A Magister annyira dühbe jött most, hogy legszívesebben összerugdosta volna a testőrfőnököt. De még uralkodott magán, és helyette inkább Harmadikhoz fordult.

– Mihez kezdene velük?

– Én ugyan semmihez – vont vállat a férfi –, én csak magával tartottam, ahogy kérte. De azt hiszem, sejtem miért vagyunk is, és ha igaz a gyanúm, örömmel teljesítek bármit, amit csak ki tud gondolni nekik.

– Hova tűntetné el őket? Mutasson egy helyet! Lefogadom, őket is gyötri a kíváncsiság. – Luther szándékosan beszélt olyan hangosan, hogy biztosan minden szavát hallják.

– Erre jöjjön! – kezdte vezetni Harmadik, miközben a foglyokat otthagyták a földön vergődve.

A régi duzzasztógát falához vezette. Még korábban észrevett itt az egyik vasbeton merevítés mellett egy nyílást. Egy nyitott akna volt, mellett kicsit arrébb a rozsdás fémlap, a hozzátartozó fedő. Luther elégedetten nézett le a lyukba. Sötét volt lent, nem lehetett látni az alját. Ahogy visszafordult a társasága felé, nem kerülte el a figyelmét, hogy Harmadik az aknától kissé távolabb a puha, neves földbe szúrta az ásót, amit az utazótáskából vett ki.

– Jónak tűnik – bólintott a Magister. – És milyen mély?

– Fogalmam sincs – felvett egy követ a lába mellől, és az aknába hajította, jó sokat kellett várni, hogy végül meghallják a tompa koppanást lent a betonon. – Ennyire. Sőt, gondolom, nem bízná a véletlenre, hogy valakik csak úgy megtalálják ezt az aknát, ezért, ha gondolja be is temethetjük. Vastag földréteggel borítva, meg avarral felszórva, senki sem bukkan majd a nyomukra.

– Tökéletes. Hozza őket. Pollockot hagyja utoljára.

Harmadik engedelmesen visszatért a foglyokhoz, aztán nem sokára a alacsony rangú testtőrrel tért vissza. Nehezen mozogtak. Látszott rajtuk, hogy teljesen elzsibbadtak a tagjaik. Ráadásul nagyon is jól tudták, mi vár rájuk, ezért sem voltak készégesek. De Harmadik jól irányzott rúgásokkal kifejezetten hatásosan noszogatta őket. Megállította a két férfit Luther előtt, aki lesajnálóan nézett végig rajtuk.

– Elárulhatná, ki a kontaktja, aki ennyire hatékony – puhatolózott Harmadik.

– Pascal – felelte szenvtelen hangon a Magister. – Ő majdnem mindent lát és tud, ami Lawrence körül történik. A merénylet tervébe a bizalmatlan szarházi persze nem avatta be, de mindig vannak olyanok a kiválasztott szerencsések között, akik nem tudják tartani a szájukat. Pascal ezt használta ki. És látja, meg is lettek.

– Pollock? Azt is tudja, hogy ő mikor lett áruló? – Simon köpni nyelni nem tudott Luther hatékonyságát látva.

– Ezt mindenképp személyesen akarom megkérdezni tőle. Biztos vagyok benne, hogy érdekes történet. – Közben a Magister pisztolyt húzott elő könnyű kabátja alól. – Biztos vagyok benne, hogy nem ők voltak az értelmi szerzők, csak legkisebb ugrifülesek. Kapjanak gyorsan egy-egy golyót. A senkiháziak nem érdemelnek többet.

Ezzel átnyújtotta a fegyvert Harmadiknak, aki döbbenten vette el tőle. Simon arra számított, hogy Luther fogja megtenni, neki meg csak takarítania kell majd. Főnökének persze egészen más tervei voltak. Szüksége volt Harmadikra, és mivel bizalmatlan volt, még jobban magához akarta láncolni.

Igaz, pénzzel már megvette, ahogy azzal is, hogy engedte a kapcsolatát Espadával, de pénzt bármikor ajánlhat valaki neki többet, a szerelem pedig véget érthet. Azzal is lekötelezte, hogy megígérte neki, mentmenti az embereit, csakhogy a hála könnyen elfelejtődik. Egy dolgot nem felejtenek csak el, azok, akik a Magister ilyen belső körében dolgoztak, azt hogy olyat tudott róluk, ami mindenhol tönkre teheti.

Luther rájött, hogy Lexington puccsra készült a Castitae-ben. Összetörné a terveit és hatalmát, ha kitudódna róla, hogy megölte a saját társait a Magister utasítására. De egyszerű emberként is tökéletesen megállnák a helyüket ezek a vádak, ha valahogy kipattannának.

Harmadik elsápadt. Lutherre nézett, és azonnal tudta, hogy csőbe húzta. Innen nem szabadulhat máshogy, meg kell tennie, amit a Magister kér, különben még ő is amellett a három mellett végezheti az aknában. Na, ahhoz aztán tényleg nem volt kedve. Lépett egy bizonytalan lépést előre. Marka szorításában megremegett a pisztoly, de még nem lendült egyik szerencsétlen felé sem.

– Tudja vériszonyom van – mondta neki csevegő hangon az idősebb férfi. – Ezért a piszkos munkát mindig Félix végezte. Komolyan mondom, hogy megkedveltem magát, fiam. Tényleg szeretném, ha Félix méltó utódja lenne. De ahhoz ez a belépő. Ne okozzon csalódást. Nem szeretné látni a csalódott Luthert.

Harmadik agyán ezer gondolat villant át. Nem csodálkozott volna, ha valahonnan a távolból valakik figyelték volna őket, akik csak a Magister jelére várnak, hogy megszabaduljanak tőle, ha nem bizonyul méltónak. Az sem lepte volna meg, ha erről felvétel is készült volna, persze szigorúan mindig csak olyan szögben, hogy Luther véletlenül se látszódjon. Nem feltételezte a Magisterről, hogy csak blöfföl, és hangfelvételen kívül nem készít mást a beszélgetéseikről.

Harmadik érezte a homlokán és a hátán végigsikló verejtékcseppeket. Ahogy azt is tudta, hogy a Magister türelme minden másodperccel egyre fogy. Nem akarta kiprovokálni, hogy még egyszer rászóljon. Megrándult a keze, a pisztoly fölfelé lendült, egyenesen az egyik szerencsétlen mellkasára szegeződve állt meg. Harmadik képtelen volt a fejére célozni. Meghúzta a ravaszt. A tompított dörgés végigremegett a tájon, de olyan hangerővel, hogy Simon szerint még a távoli hegyek is beleremegtek. Felszántotta az idegpályáit, remélte, hogy csak a tette súlya miatt tűnik ennyire hangosnak az a lövés.

A döbbenettől tágra nyílt szem, amivel a testőr rámeredt, amikor meghúzta a ravaszt, és mikor a golyó belecsapódott a mellkasába, a retinájára égett. A férfi elborzasztó lassúsággal hanyatlott hátra, és fordult bele az aknába. Harmadik csak annyit látott, hogy a másik megrökönyödve néz a társa után, ahogy eltűnt a feketeségben. Simon nem várta meg, hogy visszaforduljon felé, hanem ismét meghúzta a ravaszt, és megszabadult a másiktól is.

Gépies mozdulattal Luther felé nyújtotta a pisztolyt, hogy vegye el tőle, mintha azzal a bűnt is átvehetné a kezéből. Csakhogy a Magister elmosolyodott, de nem nyúlt a fegyverért.

– Maradjon csak magánál, szüksége lesz még rá – mondta neki kedélyesen.

Harmadik ujja megremegett a ravaszon. Átvillant az agyán, hogy ha most lelőné, talán soha senki sem bukkanna a nyomára. De abban a pillanatban le is tett erről, ugyanannak a logikának a mentén, ami miatt lelőtte azt a kettőt. Visszakattintotta a pisztoly biztosítószegét, és nadrágja hátuljába tűzte a fegyvert. Luther szája még szélesebb mosolyra húzódott. Simon Lexington attól a perctől fogva teljes egészében az övé volt.

– És most hozza ide nekem Pollockot – utasította Harmadikot.

A kocsi felé haladtában, és a szeme sarkából még épp látta, hogy Luther is odasétál az autójához. Mire ő odaráncigálta Pollockot az aknához, aki mellesleg a másik kettő helyett is ellenállt, a Magister is visszaért. A testőrfőnököt egyébként nem volt könnyű térdelésre bírni, feszes gerinccel keményen ellenállt. Harmadiknak bele kellett rúgnia a térde hátuljába, hogy kiforduljon alóla a lába. Jó nagyot reccsent az ízület, amikor Pollock összecsuklott.

A testőrfőnök kificamodott térddel annyira már nem volt mozgékony. Nem kellett attól tartani, hogy felpattan. Luther elégedetten nézett le rá, miközben felhúzott egy pár fekete bőrkesztyűt, majd a jobb keze ujjaira egy boxert is. Csak ezután nézett mélyen Pollock szemébe.

– Személyesen szeretném megkérdezni, miért árult el minket. – Hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, boxeres kezével arcon vágta Pollockot. Arra persze kínosan ügyelt, hogy el se törje és ki se ficamítsa az állkapcsát, úgy mégiscsak nehéz lett volna válaszokat kicsikarni belőle.

– Nincs mit mondanom – felelte dacosan Pollock, de Luther és Harmadik is látta a félelmet a szemében.

– Tőlem – nézett rá a Magister ugyanolyan fagyosan, mint addig, és ismét megütötte. – Remélem, azt tudja, csak magán múlik, hogy ez meddig fog tartani. Szóval még egyszer megkérdezem… – Ismét ütésre emelte a boxert.

Pollock valószínűleg nem volt rá felkészülve, hogy félúton irányt változtat az ütés, és nem az arcába csapódik az a fémmel megerősített ököl, hanem a kulcscsontjába. A csont éles reccsenéssel adta meg magát az erőhatásnak, és a testőrfőnök abban a pillanatban velőtrázó hangon felüvöltött, ahogy a csontja ketté roppant. Luther nem akarta felvilágosítani ezt a pondrót, hogy Félix tanította meg csontokat törni. Meg sem érdemelte, hogy ennyit elmondjon neki, de most határozottan hálás volt ezért a tudásért.

– Rendben… rendben… – lihegett fájdalomtól remegve Pollock. – A nővérem szervezett be…

– Én a helyében rákérdeznék, hogy ki a nővére – súgott a Magisternek Harmadik, és Luthernek nem is kellett feltennie a kérdést, mert Pollock magától válaszolt.

– A Castitae-ben Amber néven fut…

– Pascal barátnője? – Nézett most elhűlten Luther.

– Pontosan. Ezt én derítettem ki a nőről. Pascal nem tud róla. Nem akartam megingatni az Ön iránti hűségét azzal, hogy lebuktatom. Aztán annyi minden történt hirtelen, hogy elmondani sem nyílt módom egészen mostanáig. De most, hogy ez a pondró megemlítette, eszembe juttatta a mulasztásom. Viszont mindez azt jelenti, hogy a Magistert több fronton árulták el, mint amire számított…

– Nem! Nem! – vágott a szavába hevesen tiltakozva és végig Lutherre Pollock. Rejtély, hogyan tudta lemozgolódni szájáról a kendőt. – Ő magához hűséges! Ez még azelőtt volt, hogy a kiugrási lehetőségért magának kezdett volna dolgozni… Azt a kislányt sem árulta el a Vezérnek… Vigyáznak rá az idegesítő alibi-pasijával… Én csak… meg akartam mutatni neki, hogy rosszul választott…

A Magister Harmadikhoz fordult.

– Meg tudja erősíteni az állítását erről az Amberről?

– Igen, nekem is pontosan ugyanezt a történetet adta elő – erősítette meg Pollock sztoriját a kérdő pillantásra.

– És maga hisz neki?

– Én egy törött kulcscsonttal őszinte lennék, a francba is, én két törött ujjal az voltam – felelte neki Harmadik. – De őszintén nem tudom. Szerintem jó színész. Nemcsak magát verte át, de Félixet is.

– Félix halála csak véletlen volt… – Próbálkozott még egyszer Pollock. – A vezér megígérte, hogy nem esik baja… Ez volt a feltételem, hogy súgjak neki.

– Én maga hitt neki? – Luther dühében eltörte a másik kulcscsontját is, amire Pollock már csak nyöszörgött, A Magister legszívesebben a nyakát is összeroppantotta volna, de akkor túl gyorsan véget érne a vallatás. – Mégis mivel hülyítette meg magát ennyire? Nem volt meg mindene az én soraimban?

– Sosem értettem egyet azzal, hogy Magister lett – köpött felé a testőr, de Luthernek a legkisebb nehézséget sem jelentette, hogy kitérjen az erőtlen próbálkozás elől. – Senki kezében nem lehetne ennyi hatalom. Aztán a Vezér mindent elmondott magáról. Hogy a testőre volt. Hogy mit tett a saját fiával. Azzal a fémkarúval. – Akkor előszőr nézett Harmadikra, akit a korábbi felismerése után nem ért váratlanul ez a kijelentés. Káröröm ömlött szét Pollock arcán. – Lefogadom, hogy ezt te sem tudtad, áruló! És mit szólsz ahhoz, hogy a saját apja nyomorította meg? Vagy téged ez egyáltalán nem érdekel, amíg hagyja, hogy kedved szerint megdugd?

Luther agya abban a pillanatban végérvényesen ledobta az ékszíjat. Tudta, hogy nem másíthatja meg a múltat és a tetteit. De legalább ennek a fröcsögésnek véget vethet. Soha senkit nem fog hagyni erről beszélni. Vagy így beszélni bármelyik gyerekéről. Szegycsonton vágta Pollockot, de úgy, hogy lehetőleg az is eltörjön.

– Soha senki nem vádolhat meg ezzel még egyszer! – sziszegte volt testőrfőnökének, majd Harmadikhoz fordult. – Elegem van belőle, lője tarkón.

Harmadik maga elé fordította Pollockot, aki a fájdalomtól félig eszméletlenül nyöszörgött, amikor a mozdulat közben megszorította a vállát a törött csont közelében. Tarkójához illesztette a pisztoly csövét, és miközben meghúzta a ravaszt, arra gondolt, hogy Luther kirohanása annyira őszinte volt, hogy talán tényleg igazat mond. Figyelte, ahogy Pollock élettelen teste is belefordul az aknába, és a másik kettő mellé zuhan. Harmadik vett egy nagy levegőt. Ismét amellett döntött, hogy a Magister ártatlan ebben a vádban. Mert így könnyebb volt minden, amit aznap este tett.

– És most adhatja vissza pisztolyt – rázta fel transzszerű állapotából Luther hangja, ő pedig robot-merev mozdulatotokkal nyújtotta át neki. – Rakjunk rendet, aztán még vár ránk a reggeli a fiaimmal.

Luther óvatosan lehúzta a boxert és a véres kesztyűket. Közben végig kínosan ügyelt arra, nehogy összekenje magát. Az egyik zsebéből egy zacskót vett elő, és korábbi műgonddal mindet belecsomagolta. Harmadik pedig hagyta, hogy Luther segítsen neki befedni az aknát a rozsdás fémlappal, majd földet lapátolni rá, és elrejteni mindent lehullott levelekkel és avarral.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Luca Bravo)