Ward rosszat sejtett. Valami történt, de fogalma sem volt, mi. Látszólag minden ugyanúgy folyt tovább megszokott medrében, ahogy addig. A szolgák udvariasan viselkedtek velük, de emellett fagyosan és távolságtartóan is. A Fő nem kereste fel őket az utóbbi időben. Igaz, legutóbb, amikor találkoztak, azt mondta Loire-nak, hogy elszólítják a Szigetek dolgai. És azóta feléjük sem nézett. Még csak nem is üzent. Loire felől sem érdeklődött.

A Lény sem lépett kapcsolatba velük, makacsul hallgatott. Mondjuk, Ward ezt betudhatta volna annak, hogy minden készen állt az aznap estére, hiszen a legutóbbi kiruccanásakor mindent elintéztek. Szívesen felsóhajtott volna, ha tud. Aznap este lesz a nagy pillanat, ami után Loire-nak végre mindentől nyugta lesz. És ha minden jól megy, végre neki is. Elmerengett azon, hogy talán azt kellene kérnie a Lénytől, hogy szedje darabokra, vagy zúzza porrá, hogy még egyszer ne lehessen feltámasztani. És akkor a világ is visszatérne a rendes kerékvágásba.

Tovább merengett, rossz előérzetét nem magyarázta az aggodalom amiatt, ami rájuk várt még. Loire-ra pillantott. Riasztóan nyugodtnak tűnt. Ha őszinte akart lenni magához, ő is furcsa volt az utóbbi időben. A férfi nem tudott volna rábökni, mit talált benne annak, valami egyszerűen nem stimmelt vele kapcsolatban. És semmit sem tudott kiszedni belőle, hiába próbálkozott.

Aznap reggel is ébredés után… Ward rákérdezett, mit álmodott, mert egyértelműen leolvashatóak voltak rajta az éjszaka nyomai. Mégis csak annyit tudott kicsikarni belőle, hogy rosszat álmodott, és nem képes beszélni róla. Onnantól kezdve viszont úgy viselkedett, mintha minden tökéletesen rendben lenne, és történetesen nem is a mágusok Fő Szigetén lennének ki tudja milyen veszedelmek között.

Loire-t szemmel láthatóan nem zavarta az az elszigeteltség, amiben tartották őket, ahogy az sem, hogy a Lény hozzá sem szól. Talán még élvezte is ezt a viszonylagos nyugalmat. Sőt, reggeli után előszedte a Hallgatjuk, Doktor Úr! könyvtárból elhozott kötetét a parketta lécei alól, ahova korábban rejtette. Ward emlékezett rá, hogy meglepte, amikor rejtekhely keresés közben, a parketta magától szétnyílt, felajánlva, hogy Loire oda dugja a könyvet.

Arra viszont rákérdezett, hova lett a saját koszos, zsíros, szakad, gyűrött és legnagyobb jóindulattal is saláta példánya. Azt a sajnálkozó választ kapta erre, hogy valahol elveszett. Kieshetett a koszos kabát zsebből, mert amikor a hajón egyik viszonylag éber pillanatában átnézte a zsebeit, már nem volt meg.

– Most komolyan olvasni akarsz? – mérte végig a lányt, amikor az kényelmesen elhelyezkedett a kanapén.

– Úgy terveztem – emelte iszapos zöld tekintetét Wardra. – Zavar valami?

– Külösebben semmi – vonta meg a vállát a férfi –, csak unatkozom.

– Mostanában sokat unatkozol. – Nem volt semmi hév vagy indulat ebben a kijelentésben, Loire egyszerűen csak egy tényre mutatott rá.

– Tudod, az olyanok, akiknek már semmi közük sincs az időhöz, mert valakik jóvoltából egy egész örökkévalóság a rendelkezésükre áll, kissé másképp tűrik a tétlenséget.

A lány erre nem felelt. Igaz, megremegett a szája széle, mintha meg akarna szólalni, de mégis csöndben maradt. Ward felvonta a szemöldökét. Ezt értette az alatt, hogy furcsa. De ez a viselkedés csak olyan leheletnyit tért el az átlagos Loire-tól, hogy a férfi nem lehetett biztos benne, nem csak belelát dolgokat. Csak az a fránya rossz előérzet, hogy titkol valamit. Ezért inkább taktikát változtatott. Lehuppant a lány mellé, és a combjára feküdt. Ha már úgysincs jobb dolguk, miért ne játszhatná el, hogy él, és minden rendben?

– És miért akarsz olvasni? Azt hittem, mostanában a Lény mindent megmutat neked, amit látnod kell arról a kettőről – nézett fel fakó borostyán szemekkel Loire-ra.

– Mert… már megmutatott mindent – sóhajtott egy nagyot, igyekezett megkeményíteni magát, hogy ne sírjon. – Láttam, hogy ért véget az útjuk… az életük… Borzalmas volt… De azt nem tudom, mi lett Jeffel. Elkészült a könyv, úgyhogy ő tartotta a szavát… talán van ebben valami róla.

– Várjunk csak egy kicsit! – ült fel Ward, mintha villám csapott volna le mellé. – Szóval, már tudod, mi történt velük?

– Igen… – vett egy hatalmas levegőt. – Elmesélem, mert neked is tudnod kell.

Azzal elmondott mindent, amit a Lény megmutatott neki. Eleinte el akarta hallgatni azt, hogy nem szólt nekik a csapdáról, de akkor rádöbbent, mennyire dühös rá. Így végül képtelen volt magában tartani. Arról viszont nem tudott beszélni, ahogy Aadent a halálba kínozták… Ennek ellenére lelki szemei előtt ismét leperegtek azok a képek.

– Ígérd meg, hogy mi nem fogjuk így végezni! – könyörgött kétségbeesetten Wardnak, amikor a végére ért, piszkos zöld tekintetében csak úgy remegett a bizonytalanság. – Hallanom kell, hogy nekünk sikerülni fog… hogy nem lesz hiába való, amit… – Hirtelen elhallgatott, amint rádöbbent, majdnem elszólta magát.

Ward döbbenten nézte. Ez a kirohanás tényleg furcsa volt. Vagy talán ezt kellene normálisnak elkönyvelnie? Hiszen végül is idegen mágusok területén vannak teljesen kiszolgáltatva. Talán senkit sem lep meg az, hogy aggódik az életükért. Ő maga is aggódott.

– Persze, hogy túléled! – vágta rá szinte gondolkodás nélkül Ward. – Kijutunk innen, és minden a legnagyobb rendben lesz.

Loire ráemelte könnyektől remegő tekintetét. Látta a férfin az elszántságot, hogy mindent megtesz majd érte. Ennél rosszabbul nem is érezhette volna magát ettől az őszinteségtől. Sajnálta Wardot, hiszen fogalma sincs arról, miben állapodott meg a Lénnyel. Elhúzódott mellőle, annyira szégyellte magát, hogy képtelen volt a közelében maradni.

Elmerengett azon, vajon Kirik mit tett volna, ha megtudja, Aaden miben állapodott meg a valamivel. Érdekes, hogy ő mindig csak így hívta… a valami… Persze nem volt nehéz kitalálnia, mit tett volna. Ugyanazt, amit Ward is tenne, ha elszólná magát. Nemes egyszerűséggel szabotálná az egészet, nem érdekelnék az ígéretek. Szóval emiatt nem tudhatja meg, egészen addig, amíg már nem tehet ellene semmit.

Aztán arra lett figyelmes, hogy Ward felkelt mellőle, és járkálni kezdett a szobában. Egy darabig csendben figyelte ezt a fel-le lépdelést. A férfi nem szokott ideges lenni. Az utóbbi időben kifejezetten nehéz volt kihozni a sodrából, mintha a második feltámadásával az indulatai, és a korábbi hirtelen haragja hátra maradt volna.

Loire sóhajtott egy nagyot, nem sokára Ward lesz az egyetlen ember a világon, aki elmondhatja magáról, hogy mindenféle módokon már háromszor támadt fel. Nem mintha bárhol lenne múltja ennek a fajta érdemnek. Elmosolyodott ezen a gondolaton, aztán kissé száraz torokkal megszólalt:

– Mit ütött beléd?

A férfi megtorpant, és Loire félé fordult. Mérlegelte, mit mondjon, és mit ne, majd kimérten választ adott:

– Tervezek. Ma este bármit teszünk, az kritikus fontosságú lesz. Mindent pontosan ki akarok gondolni.

– Akkor majd mondd el nekem is – mosolygott rá bíztatóan Loire.

– Amint lesz bármi, amit érdemes elmondani, feltétlenül. De én a helyedben pihennék, iszonyat hosszú éjszakánk lesz. Talán még alhatnál is.

– Nem tudnék. Túlságosan ideges vagyok – vallotta be a lány.

– Hát, ha nem lennél, azt hinném, hogy valami komoly gond van veled – állt meg egy pillanatra a járkálásban, hogy rávigyoroghasson.

– Ez megnyugtat – viszonozta a mosolyt a ő is. – Akkor te tervezz nyugodtan, én meg elfoglalom magam olvasással.

Ennyiben maradtak. Ward folytatta a tervezést, Loire viszont próbálta olvasással elütni az időt. Fellapozta a könyvet a legvégén. Ahogy sejtette, a felvételekből készült átirat még benne volt, az a rész, hogy Aaden és Kirik magára hagyták Jeffet. Megtalálta Kirik vallomását a társairól a könyv végén, aztán a történetnek vége szakadt. Lapozott még egyet, ott pedig már az epilógus következett. Loire egészen biztos volt benne, hogy ezt csak Jeff, vagy aki segítette, szerkeszthették bele.

Ennyi a történetük. Amit el lehetett belőle mondani, az el is hangzott. Róluk senki sem mesélhet többet. Nálam nem maradt több belőlük. Az életük minden részéből, ami rátok és a világra tartozik ez a könyv lett. Ezt tartod most a kezedben, ennek érsz lassan a végre.

Most már ismersz minket, tudod, kik vagyunk, mit tettünk, tudod, meddig jutottunk. Tudod, mennyi mindent szenvedtek el, ismered a kétségeiket, az eredményeiket, és hogy mit voltak képtelenek megtenni. Hallhattad, hogy elvesztettünk mindent, minden összeomlott, majd a romba dőlt világ üvegcserepei ismét összeálltak, csak egészen másképp, mint ahogy azelőtt voltak. Mégis kinőtt belőlük egy egész új világ. Igaz, kissé máshogy rendeződtek, egy teljesen más világ lett belőle, mint aminek lennie kellett volna.

Sok időt vett igénybe ez a folyamat, az elején még én sem hittem, hogy képes lehetek rá. Számomra azzal indult ez az új világ, hogy egy hónapot bujkáltam a pincében, ahogy meghagyták nekem. Főleg lopásból tartottam el magam, és nyulakat, madarakat fogtam a mezőn. Néha megpróbáltam halat is fogni, de ahhoz túl közel kellett merészkednem a kikötőhöz, ezt pedig nagyon veszélyesnek ítéltem. De az éhség nagy úr, és mikor épp nem jutott semmi más, kénytelen voltam kockázatot vállalni.

Nem sokszor fordult elő, egy kezemen meg tudom számolni, hány alkalommal. Az utolsó ilyen kétségbeesett próbálkozásom során találkoztam egy öreggel. Ő segített ki, amikor látta, mennyire nehezen boldogulok a saját magam fabrikálta eszközökkel. Meglepődtem a segítőkészségén, ahogy azon is, mennyire sokat mesélt magáról. Elmondta, hogy korábban egy halászhajón dolgozott, egy olyanon, amin nagyjából csak a hajóorvos volt mágus. Aztán amikor megöregedve nem bírta tovább a kemény munkát, kitették a szűrét.

Azóta egy rozoga motoros csónakkal járja a partközeli vizeket, és abból él, amit fog. De már ehhez is elég gyenge, egyre kevésbé bírja ellátni magát. És mivel látta, hogy én minden éhségem ellenére jó erőben vagyok, üzletet ajánlott. Abban állapodtunk meg, hogy én segítek neki halászni, és a fogásból megtarthatok annyit, amire nekem szükségem van. Nekem ez így tökéletesen megfelelt, az sem érdekelt, hogy neki egymagának minek van szüksége az én részem többszörösére.

Onnantól kezdve meghatározott időközönként találkoztunk a tengerparton. Mindig azután, hogy elfogytak a halaim. Mindig csak éjszaka, nem indokoltam az öregnek, miért, magától is sejthette, a nappal számomra veszélyes. Szerencsére nem kérdezett. Ellenben magáról mindig szívesen mesélt. Szerettem hallgatni a meséit, szórakoztatóak voltak.

Így telt el nagyjából húsz-huszonkét nap. Három-négy naponta találkoztunk, fogtunk egy rakás halat, aztán mindenki ment a maga dolgára. Kényelmes volt így, és mindig bőven jutott mit ennem. Lassan azon kezdtem gondolkodni, hogy talán legközelebb egy kicsit nagyobb adagot kellene elkérnem a fogásból, hiszen már majdnem eltelt a hónap, bármelyik nap visszajöhetnek. Nagyon lelkes voltam, alig vártam, hogy viszont lássam őket.

El is határoztam magam, hogy a következő alkalommal felhozom ezt, hogy változtassunk kicsit az arányokon. Csakhogy az öreg megelőzött. Már a part felé eveztünk, amikor észrevettem, hogy hosszan néz. Furcsának és gyanúsnak találtam.

– Eddig még egyszer sem kérdezted meg, minek kell nekem ennyi hal – szegezte nekem váratlanul.

– Miért kérdeztem volna? – csodálkoztam el. – Nekem elég a sajátom, azt meg nem kell tudnom, neked mire kell.

– Ebben van valami – vont vállat ő –, viszont, ha csatlakoznál hozzánk, neked is jutna bőven továbbra is, és mindenkinek előnyösebb lenne. – Nagyon értetlenül nézhettem, ezért tovább beszélt: – Tudom mi vagy, fiam. Tudom, hogy ezért nem mutatkozol nappal.

Minden tagom megfeszült. Ha tényleg tudja, hogy J vagyok, minden veszélybe kerül. Elgondolkoztam azon, hogy megölöm. Egy ilyen vénember nyakát kitörni semmi erőfeszítést nem jelentett volna. Bár kissé elbizonytalanított az, hogy mennyire nem fél tőlem. Ha tudja, hogy J vagyok, azt is tudnia kell, hogy az instabilitásunk miatt állították le a szériám gyártását. Akkor pedig mi a fenéért nem fél?

– Hallgass végig, fiam! – Utasított továbbra is teljes nyugalommal. – Miután kikötöttünk mindent elmondok. Addig meg elég annyit tudnod, hogy menedékkel szolgálgatok neked.

Nem lehettem benne biztos, hogy nem ez csapda. Igaz, abban sem, hogy igazat mond. Nem tudtam dönteni. Feldobtam az érmét, amit Kirik adott. Ha fej, végighallgatom, ha írás megölöm. Az öreg nem először látta, ezt rituálét. Soha egyetlen egyszer nem tette szóvá. Most sem. Elkaptam. Fej.

– Nos, mire jutottál? – mért végig. – Kapok egy esélyt, vagy kitöröd a nyakam? – Döbbenten néztem, nem gondoltam, hogy tudja, miért teszem. Ő pedig az elképedésemmel mit sem törődve kedélyesen tovább beszélt. – Hidd el, Jeff, nem te vagy az egyetlen dezertőr J, aki nem akar meghalni. Nem te vagy az egyetlen, akinek ki kellett találnia valami megoldást arra, hogy dönteni tudjon. Sok J-t és K-t ismerek. Nekik kell a hal.

Ezután némán tettük meg a távot a partig. Nem ártottam neki, mert az érme mellette döntött. Beleegyeztem, hogy adok neki egy esélyt a magyarázkodásra, miután kikötöttünk. Ezután irányt változtatott a csónakkal. Viszonylag messzire kormányozta attól a helytől, ahol engem ki szokott tenni. Egyre nyugtalanabb lettem, ahogy azt láttam, hogy a megszokott mező a ritkás bokrokkal és csenevész fákkal elmaradt mögöttünk. Azok helylét sűrű erdő vette át, hatalmas, göcsörtös fákkal, amik egészen a víz szegélyéig húzódtak.

Ha valaki innen akarna lesből megölni, halott lennék, mielőtt egyáltalán egyet pisloghatnék. Persze az öreg nyugtatott, hogy nincs miért aggódnom, ez csak az ő számukra extra óvintézkedés. A parton, miután elrejtette a csónakot a növények között, nem vesztegette az időnket. Elmesélte, hogy fiatalabb korában, amikor a J széria gyártása elindult, százados volt a Birodalom seregében. Jók voltak az eredményei, tehetségesnek tartották, ezért kinevezték valamelyik első J osztag élére. Ott volt, amikor kiviláglott a tökéletlenségük, ennek ellenére soha semmi gondja sem volt a sajátjaival. Aztán eltelt tíz év, elkezdtek elterjedni az első példányok a K szériából, amiről azt állították, végre tökéletes lesz.

A J-ket onnantól kezdve öngyilkos küldetésekre osztották csak be. Egy-két katonát leszámítva, a teljes osztaga odaveszett. Akkor határozta el magát. Az utolsó bevetésen megrendezte a maradék halálát, majd leszerelt. Azóta bújtatja a katonáit, lassan húsz éve. Én későbbi alomból származom. Amennyire tudom, negyven év körül lehetek, bár a J sosem számolta az éveket, ahogy a K sem. Kiriket legfeljebb harmincöt évre tippelem. Szóval az öreg katonái talán tíz-tizenöt évvel lehetnek idősebbek nálam.

Miután mondandója végére ért egy másik J bukkant elő a fák közül. Nálam jóval idősebb és megviseltebb volt. Legalább annyira méregetett bizalmatlanul engem, ahogy én őt. A J-k is felismerik egymást, mint a K-k, igaz nálunk nincs programozott hierarchia, mint a K-n belül. Azt rögtön láttam, hogy nem volt nála lőfegyver, csak egy hosszú tőrnek is beillő kés. Nagyobb termetű volt nálam, kevés ilyet láttam eddig. Úgy hallottam, azért lettünk az én almomtól kisebbek, mert az ő magasságuk és széles termetük sokszor inkább hátrány volt, mint valódi előny.

Farkasszemet néztünk a parton, míg az öreg közénk nem állt, és fel nem világosított minket a másik kilétéről. Ez persze nem oldotta meg a bizonytalanságot, de legalább ölre menni nem akartunk. Az vénség ezután elmondta, hogy az a J az ő eredeti szakaszának addigra már az egyetlen túlélője. Azóta, hogy őt elrejtette, menekített még a halál torkából más J-ket és K-kat is. És mivel az éjszakai kalandjaink után arra jutott, jó eséllyel én is egyedül vagyok, fel akarta ajánlani nekem a menedék lehetőségét.

Továbbra is gyanakodtam, ennek ellenére megköszöntem a lehetőséget. És elutasítottam. Volt még pár nap addig, hogy visszaérjenek, és én szentül hittem benne, hogy visszatérnek. Elmondtam, hogy a társaimat várom, akik küldetésre mentek. Az öreg erre azt felelte, hogy ha esetleg visszatérnek, mindhármunknak lesz helyünk köztük. Hittem is, meg nem is. Mindenesetre abban állapodtunk meg, hogy a következő alkalommal, amikor halászni megyünk, visszatérünk még erre.

Persze én tudtam, hogy Kirik senkiben sem bízik, aki nem Aaden, talán még bennem sem. De úgy voltam vele, ha visszajöttek, ezt a döntést meghozni egyébként sem az én feladatom lesz. Miután ebben megállapodtunk, az öreg visszavitt oda, ahol találkozni szoktunk. Én pedig visszatértem a pincébe. Számoltam a napokat a hónap végéig. Aztán eljött az utolsó is.

Alig bírtam magammal. Loptam rendes ételt a városból, hogy azzal várjam őket. Biztos voltam benne, hogy teljesen kimerültek lesznek a hosszú út után. Aztán eltelt a nap. Ők pedig nem voltak sehol. Nem estem kétségbe. Egy nap késés nem a világ. Csakhogy utána eltelt a következő, majd az az után következő nap is. Talán egy hetet vártam így egyedül, és egyre inkább kétségbe estem. Nem tudtam, miért nem jönnek, de abban biztos voltam, valami hatalmas horderejű baj történt. Ha nem így lenne, már itt kellene lenniük.

Fogalmam sem volt, hogy szerezhetnék híreket a mágusok szigeteiről. Pedig az érme egyértelműen eldöntötte, hogy ezt kell tennem. Arra esett, hogy lopózzak be éjszaka Határpartra, és lopjak újságokat. Hátha azokban találok valamit, amitől okosabb leszek. Így is tettem. Aznap éjjel feltörtem egy újságosbódét. Minden napi és hetilapból elloptam egyet-egyet, hogy majd a pince nyugalmában átnézhessem őket.

Hát… arra nagyon gyorsan rájöttem, hogy a mágusok mindennapjai nem az a téma, amivel az újságok tele vannak. A Szigeteiket szinte sehol sem említették. Már kezdtem feladni, amikor az egyik nagyobb hetilapban találtam egy cikket arról, hogy egy ember beszökött a mágusok egyik szigetére – nem említették melyikre –, hogy ellopja a gyógyítás tudását. A próbálkozót a szigetet őrző animus sereg elkapta, és a Szent Inkvizíció nevében halálra ítélték.

Került egy fotó is a cikkbe. De abból a homályos, fekete-fehér, rossz minőségű, összeégett testet ábrázoló képből ugyan nem lehetett sok mindent kivenni. Mégis… Annyira sovány test volt… nem sok ennyire sovány embert ismertem. Teljes bizonyossággal ismertem fel Aadent. És ha vele ez megtörténhetett, és Kirik nem tudta megvédeni, az csak azt jelenthette, hogy mind a ketten halottak.

Teljesen kétségbe estem. Végig abban bíztam, hogy csak egy hónapig kell kibírnom egyedül. Képtelen lettem volna életem végéig egyedül lenni. Minden J ilyen. És tudtam, hiába az érme, amit Kirik adott, az egyedülléttől meg fogok örülni. És akkor eszembe jutott. Szinte arcul csapott az a parancs, amit Aadentől kaptam, mielőtt elindultak volna. Hogy éljek addig, ameddig egy J csak élni tud.

Minden kétség elhagyott, engedelmeskednem kellett. Azonnal felismertem azt is, hogy egyáltalán nem leszek hosszú életű, ha nem találok segítséget. Eszembe jutott az öreg. Két halászatot is kihagytam, amíg rájuk vártam… Talán már meg sem találom, ha visszamegyek a szokásos helyre a szokásos időben. Mégis kellett egy próbát tennem vele. A következő alkalommal kimentem a tengerpartra. Szorongva vártam, meglátom-e a motoros csónakon derengő, halvány fényű lámpát. Mennyire megkönnyebbültem, ahogy észrevettem, hogy közeledik a vízen!

Nem sokára ki is kötött előttem. Az öreg elém jött, hogy üdvözöljön. Akkor vettem észre azt is, hogy ugyanaz a J van vele a csónakban, akivel a legutóbb találkoztam. Örültem a hús-vér emberek jelenlétének, de akkor ütött szíven igazán Aaden és Kirik hiánya. Legszívesebben lekuporodtam volna ott a tengerparton, hogy engem is elmosson a következő dagály a homokkal és a kövekkel együtt.

– Úgy látom, nem jöttek vissza a barátaid – mért végig szánakozva az öreg.

– Nem – ráztam meg a fejem, és valami a mellkasomban rettenetesen szúrt –, azt hiszem meghaltak. Nem maradt senki, akihez tartoznék…

– Hozzánk tartozhatsz – intett a csónak felé a vénség. – Az ösztöneim azt súgták, hogy még egyszer utoljára el kell ide jönnöm.

– Mielőtt veletek tartok, még vissza kell mennem a dolgaimért – magyaráztam nekik, van pár kötelességem, amit nem hagyhatok hátra.

– Most nincs időnk többet várni, és a csónakban sem férsz el csomagokkal. De holnap ismét eljövök egyedül. És akkor mindent el tudunk vinni, amit magaddal akarsz hozni.

– Rendben, itt leszek holnap. – Az érme is azt mondta, hogy bízzak benne, így nem maradt bennem félelem.

Visszamentem a pincébe, összepakoltam mindent, amit vinni akartam. Kétszer is megnéztem, hogy a tárolók megvannak-e. Meghallgattam a kedvenceimet. Kirik kevés felvételt hagyott hátra, de kerestem olyanokat, amelyeket ő készített. Nagyon hiányoztak. Fogalmam sem volt, hogy lesz nélkülük. Egyelőre csatlakozom az öreghez és a bujdosó módosítottjaihoz… De hogyan lesz Aaden hangjából könyv? Ezt is ki kellett még találnom.

A tárolókat titokban akartam tartani mindenki előtt, amíg ki nem derül, mennyire bízhatok meg bennük. Egyébként is, annyira fájt még a hiányuk, hogy senkivel sem akartam osztozni azon, ami megmaradt belőlük nekem. Másnap éjjelig semmi mást sem csináltam, csak őket hallgattam. Az ő hangjukra aludtam el, és arra ébredtem fel. Amikor félálomban feküdtem, még a lépéseiket is hallani véltem… Azt persze nem gondoltam, hogy mennyire rossz lesz felébredni utána a hiányukra.

Másnap, amikor már teljes volt a sötét kint, felvettem a hátizsákom, aztán letettem. Még egyszer megnéztem, hogy megvannak-e a tárolók, egyiket sem hagyhattam hátra. Megtapogattam a zsebemben az érmét is, anélkül sem mehettem sehova. Kirik ötlete remekül bevált ebben az egy hónapban, és továbbra sem tudtam volna élni nélküle.

Vissza sem néztem, amikor otthagytam a pincét. A szokásos helyre mentem, és megvártam az öreget. Nem késett, és valóban egyedül jött. Beszálltam a csónakra, és ugyanoda utaztunk a folyón, ahol legutóbb a J várta. Most többen voltak ott. Öt J és tizenhárom K. Nem tudom, honnan és hogyan mentette meg őket, de egyértelműen törődött velük.

Míg a csónakjával felfelé haladtunk a folyón, elmondta, hogy sehol sem maradhatnak sokáig, nehogy valakinek feltűnjenek. Éppen ezért nem is mutatkozhatnak csoportosan. Általában ő gondoskodik élelemről és szerzi be a szükséges dolgokat, a módosítottak pedig csak bujkálnak. Már innen is ideje lenne tovább állniuk. Ezért vártak minket. Elhagyják ezt a helyet. Akkor is, ha a mi fajtánk sehol sincs biztonságban a világon. Mindkét kontinensen üldöznek minket, és a Félúti Horizonton élőkben sem lehet megbízni.

Az öreg kisebb településeket keresett, lerombolt városokat és falvakat, ahova senki sem megy magától. Csak fosztogatókba és romvadászokba botolhatunk bele, akik a vérdíjért gondolkodás nélkül eladnának minket. De általában kevesen vannak, és nem jelentenek gondot a sokat próbált módosítottaknak. Ez mégsem élet hosszú távon. Aaden és Kirik nem ezt akarták nekem. Nekünk.

Ilyen körülmények közt egyetlen biztonságos hely jutott csak az eszembe. Ez pedig a Mély volt. Tudtam, hogy módosítottokra mindig szükségük van, így talán minket is befogadnak majd. Ismét feldobtam az érmét. Majd eltettem, azzal az elhatározással, hogy felhozom az öregnek ezt az ötletet, ha már úgy érzem, eléggé megbíznak bennem.

Azt persze nem gondoltam, hogy hónapokkal később kerül erre sor. Minden erőmet megfeszítve dolgoztam azért, hogy a régiek elfogadjanak, hogy én is azok közé kerülhessek, akikben már nem kételkednek. És pontosan ennyire erejét megfeszítve dolgozott minden új módosított is, akiket az öreg csak megmentett innen-onnan.

Lassan szereztem köztük új barátokat, lettek olyanok, akikben jobban bíztam, mint a többiekben, és akik cserébe pont ennyivel jobban bíztak bennem is. De Aaden és Kirik hiánya semennyit sem fakult. Éjszakánként nem hagyott aludni a lelkiismeret-furdalás, sokszor úgy éreztem, mintha elárulnám őket minden nappal, amikor nem teszek azért, hogy Aaden emlékeiből könyv legyen.

Talán egy év múlva az Új-Kontinensen elfogyott minden hely, ahova rejtőzhettünk volna. Akkor kellett előállnom a Mélybe menekülés ötletével. Először attól tartottam, hogy őrültnek tartanak majd, és voltak is olyanok, akik úgyis gondolták. De a többség mellém állt. Főleg a K-k, akik hallották a pletykákat arról, hogy a Mély menedéket ad a világ üldözött módosítottjainak.

Az öreg is engem támogatott a voksával. Arra hivatkozott, hogy egyre gyengébb, egyre kevésbé bír már egy akkora tömeget bújtatni, amivé duzzadt a csapatunk. Addigra talán már többen is voltunk, mint harminc. Az ő véleménye az volt, hogy végérvényesen el kell tűnnünk a föld színéről, és egyetlen ilyen hely van csak a világon. Az pedig a Mély.

Azt terveztük, hogy ha tudunk lopni egy teherautót valahonnan, vagy működésre bírni egy roncsot, viszonylag gyorsan elérhetjük. Persze sokan tartottak a csapdáktól, és rémes történetektől, amik a Mélyről keringtek, de én akkor bevallottam nekik, hogy ismerem a hegyeket, biztonságban el tudom vezetni őket a városaikba. Annak ellenére is elmondtam nekik ennyit, hogy megvoltak a magam kétségei. Nem tudtam, hogyan fogadnak majd engem, a J-t, aki egyszer elárulta a Mélyt. De bíznom kellett benne, hogy elég idő telt már el, hogy kaphassak ott még egy esélyt.

Magam sem hittem el, de kaptam. Amikor megérkeztünk és befogadtak minket, hamarosan kiderült, hogy Kirik tisztje egy mágusbetörés során meghalt, így senki sem maradt, aki emlékezett volna rám. Pont olyan tiszta lappal indultam, mint bármelyik másik menekült módosított.

Már a regisztrációra várva álltam sorba, ahol azzal szembesültem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek olvashatatlanságig roncsolódott az azonosítója. Így kaptam teljesen tiszta lapot a Mélyben Jeff néven. Persze azonnal munkára fogtak mindenkit, az ittenieknek nem volt szükségük naplopókra. Eleinte egyáltalán nem kíméltek minket, tudni akarták, ki mit bír. Azt persze gyorsan észrevették, hogy én ismerem a Mélyt, amiért gyanúba keveredtem.

Tudtam, mennyire bizalmatlanok a föld alatt, azt is tudtam, hogy óvatosabbnak kell lennem, igyekeztem is, hogy ne bukjak le. De mégis csak sokáig volt az otthonom a hegyek Mélye, ismertem minden járatot és folyosót a hegyek alatt. Figyelhettek már egy ideje, sőt én is sejtettem, hogy valami nincs rendben. Mégsem gyanakodtam, amíg értem nem jöttek.

Hajnalban, még munkába állás előtt jöttek el a szállásomra, hogy elfogjanak. Szinte rámtörték az ajtót. Azért érkeztek, hogy zárkába kísérjenek. Kirik tanított verekedni, és megvédeni magam, ezért keményen meg kellett küzdeniük érte, hogy harcképtelenné tegyenek. De akárhogy igyekeztem is, a végén ők nyertek. Egyetlen J-nek sem lett volna esélye akkora túlerővel szemben. Nagyon csúnyán megvertek, de azt hiszem, szerencsés vagyok, hogy ennyivel megúsztam.

Ott helyben, a szemem láttára túrták át a szobát. Átnézték a dolgaimat, és megtalálták a tárolókat. Amikor megláttam azokat a kezükben, úrra lett rajtam a rettegés, hogy ismét, de akkor végleg elvesztem őket. Ekkor újra harcolni kezdtem. Rettegtem, hogy elpusztítják azt, ami belőlük maradt, ezért iszonyatosan ellenálltam. Levetettem magamról azokat, akik két oldalról fogtak, az egyiket sikerült jó erősen a falhoz csapnom, annak ellenére is, hogy nem akartam kárt tenni senkiben.

Aztán valamelyik hátulról kiütött, ami után egy cellában tértem magamhoz. Pár napig voltam bezárva. De lehetett hosszabb, vagy rövidebb idő is. A föld alatt sosem működött jól az időérzékem. Párszor meglátogattak. Egyszer talán az öreg is. Próbálták kiszedni belőlem, mit tudok a Mélyről, és miért. Végül kénytelen voltam bevallani. Bár bármi, amit mondhattam, rajta volt a tárolókon is. Könyörögtem, hogy adják vissza őket, könyörögtem, hogy ne tegyenek velük semmit.

Végső kétségbeesésemben megmondtam nekik a számomat, ami a nyakamon volt régen, hogy járjanak utána a régi regisztrációs listákban, meg kell találniuk. Azt is bevallottam, hogy könnyen kideríthetik, igazat mondok-e, hiszen azzal a számmal előhívhatják a speciális parancsomat. Akkor pedig mindenben kénytelen leszek igazat mondani nekik.

Nemcsak én jutottam erre, a módosítottak akkori vezetője is. Magas rangú K volt. Felkeresett a cellámban, aktiválta a parancsomat. Mindent kiszedett belőlem, amit csak lehetséges volt. Utána elmondta azt is, hogy a rólam döntő bizottság meghallgatta a tárolókat. Sokkolta, amit hallott, hiszen ő is emlékezett még Kirikre és Aadenre. Rám annyira nem, mert sosem volt velem egy szakaszba beosztva. De a számom alapján megtaláltak, és a parancsra tett vallomásom igazolta, hogy valóban én vagyok.

Így pedig végül kiengedtek. Nem volt értelme tovább fogságban tartaniuk. Ráadásul azért sem tették, mert Aadent és Kiriket mindig is nagy tisztelet övezte a Mélyben. Igaz, Kiriktől inkább tartottak, de a tisztelet kijárt neki ennek ellenére is. Aadent viszont mindenki kedvelte. Az orvosokat tanították róla, folyamatosan adták tovább a tanait. Rengeteg, feltehetőleg minden tudását hátra hagyta olyan tárolókon, amikről nekem sosem beszélt.

A K azt elmondta az is, mennyire meghatotta a kérésük, hogy csináljak könyvet az életükből. Tanácsot tartottak róla, és úgy döntöttek, teljesítik a Mély orvosának az utolsó kívánságát. Ez bennem is reményt ébresztett.

– Visszakaphatom utána a tárolókat? – kérdeztem azonnal a K-t, miközben kikísért zárkából.

– Végül is – vonta meg a vállát a K –, meglátom, mit tehetek. De szerintem nem lesz akadálya, hogy visszakapd ezeket. – A döbbenetemet látva magyarázatot is fűzött hozzá: – De bizonyára lesznek olyanok köztük, amiket biztonsági okokból lefoglalnak majd.

– És amit nem? – Már ezt több volt, mint amit eredetileg remélni mertem, türelmetlenül követeltem a választ. – Mikor kapom vissza őket?

– Nézd, Jeff, fontos dolgok hangzanak el azokon a tárolókon a mágusok titkairól. Valószínűleg azokat a felvételeket nem fogod visszakapni, és a készülő könyvbe sem kerülhetnek bele. Az nyílt hadüzenet lenne a vsarázslóknak, és még a Mély sem olyan bátor, hogy az ő haragjukat magára merje vonni…

– Akkor mi kerül majd a könyvbe? – Tudnom kellett, nem hagyhattam, hogy megcsonkítsák az emlékeket, amik belőlük megmaradtak. – Azok miatt a titkok miatt kellett elmenniük innen…

– És azt hiszed, senkinek sem tűnt fel, hogy nem sokkal azután, hogy ők eltűntek, abbamaradtok a mágusbetörések is? Ez annyit jelent csak, hogy a varázstalan orvost akarták.

– Rendben – hagytam rá –, de akkor is kérek vissza minden felvételt! Rám hagyta, engem illetnek.

– Ezt senki sem vitatja el. És hidd el tiszteletben tartjuk majd az orvos végrendeletét. Amennyire tehetjük.

Így lett az emlékekből könyv. A titkok egy része valóban kimaradt belőle, mert a világnak vannak olyan titkai, amik jobb, ha örökké rejtve maradnak. Néhány eseményt kissé meg kellett másítanunk emiatt. De a lényeg nem változott. A mágusok féltékenyek voltak arra, hogy egy varázstalan is birtokolt a tudásukból. A lila fény titkát, ami miatt elhagyták a Mélyt, talán sosem fejtették meg.

Talán nincs is titok, csak a mágusok manipulálták őket így, hogy csapdába csalják a hatalmukra veszélyt jelentő varázstalan orvost. Talán sosem tudjuk meg. És talán, amiről én tudok, az sem valóság. Végül visszakaptam a tárolókat. Néhányat leszámítva. Nekem azok is fontosak voltak, nem egy akadt köztük, amiket kifejezetten szerettem. Szerencsére annyiszor meghallgattam ezeket, hogy tudom kívülről is. Így pedig talán nem nagy veszteség.

Az eltelt évek alatt viszont, Aaden és Kirik hiánya nem fakult, nemcsak bennem, a Mélyben sem. Középvárosban szobrot állítottak az Első Orvos tiszteletére. Szerintem nem hasonlít. Sosem volt annyira magas, széles vállú és erőteljes sem. De ugyan ki emlékszik már rá helyesen rajtam kívül? Én pedig csak egy J vagyok, engem senki sem kérdezett…

De a könyv hamarosan elkészült, az egész Mély legjobbjai dolgoztak rajta, majd a hegyek minden nyomdája ontani kezdte. A Mély vezetői azt akarták, hogy a világon mindenhova jusson el a varázstalan orvos híre. Azt akarták, hogy legyen, ami hirdeti, hogy létezett. Sőt engem is hagytak, hogy a könyvön dolgozzak, azt akarták, hogy emberek lássák, ki az a J, akiről a történetben szó van.

Én magamtól sosem készítettem volna el ezt az epilógust. Az én verzióm véget ért volna ott, hogy magamra hagytak. De a főszerkesztő rábeszélt erre a befejezésre. Szerinte az embereknek szükségük van erre, és ez az én történetem. Arról is meg akart győzni, hogy az én emlékeimből készüljön egy másik könyv. De azt már végképp nem akartam, hiába állították, hogy én is megérdemlem.

Én mindig úgy láttam, hogy ennek nem rólam kell szólnia, hanem Aadenről és Kirikről, ha bárki rólam készítene hasonlót, az elvonná róluk a figyelmet. Így tehát elég nekem csak az epilógus. Ezzel is rengeteget szenvedtem, és még többen küszködtek vele, hogy a végleges formájában kialakulhasson. Felsorolni sem tudnám, hányan támogattak ebben. De ez is kész, elmeséltem, hogyan lett a könyv, milyen viszontagságok árán.

És most, hogy kész, már csak egy feladatom maradt. Addig élni, ameddig egy J csak élni tud. Ahogy most itt állok ebben az átformálódó világban, míg elzúgott a fejem felett a kor minden szörnyűsége, ez egyáltalán nem tűnik egyszerű feladatnak. Láttam a pusztulást, ismertem olyanokat, akik azért voltak, hogy változtassanak rajta. És most már én is itt vagyok, tenni akartam és tettem is. De sokszor éreztem mégis mindent hiába valónak!

Nem hittem abban, hogy egyszer majd enyhülni fog a fájdalom és hiány. Talán nem is változott, talán csak én szoktam jobban hozzá ahhoz az állandó sajgáshoz. Nem hittem semmiben, sem a Néma Istenekben, sem az Ítélő Óriásokban, sem a törpe emberekben… Nem tudtam, mit is jelentenek ezek, amíg meg nem ismertem a saját óriásaimat. És nem tudtam, mit jelent a fájdalom, amíg el nem veszítettem őket.

Ennek ellenére ott voltam minden borzalomban, hogy tegyek ellene valamit, hogy az igazi hősökkel együtt elindítsak egy új kort. De nem hittem, hogy bármi, amit én tehetek, érhet valamit, az ő tetteik mellett. Aztán kiderült, hogy mégis volt értelme…

És most már csak annak az utolsó parancsnak kell élnem. Azt hiszem, az menni fog. Itt a föld alatt, ahova nem ér el csatazaj, hörgés és az összes többi fenti borzalom. A fenti elátkozott világra rázártuk a vaskaput, hogy ne árthasson többé azoknak, akik másképp szeretnének élni. Itt lelassult a világ, és mi is békére találtunk.

Most már csend van éjszakánként, és nem retteg senki nappal. Én pedig új értékeket találtam, ami mind új értelmet adott. Hűséget leltem ott, ahol azt hittem, nem lehet, barátot olyanokban, akikben nem bíztam, otthont ott, ahol minden elpusztult. Az életem nem akart véget érni, és csak tovább folyt a maga medrében.

Azt persze hiába vártam, hogy idővel visszakapom majd azokat, akik a legfontosabbak voltak. Pedig mindig tudtam, hogy az én mesém nem tündérmese, hogy olyan véget érjen… Ennek ellenére kaptam valamit, ami kevés J-nek jutott. Ezért pedig hálával tartozom. Cserébe én is összekészíttetettem mindazt, amit adhatok. Aaden történetét visszajuttattam azoknak, akiket igazán megillet, hogy olyanok élhessenek vele, akikkel nem született erre a tudásra a hatalom. Az életéből pedig ez a könyv lett, aminek itt értél a végére.

Loire egy sóhajtás kíséretében csukta be a könyvet. Nem állította volna, hogy megkönnyebbült, de Jeff igazán kitett magáért, meg persze mindenki, aki ennek a szép zárórésznek a megszerkesztésén dolgozott. Arra gondolt, hogy talán, ha még nyílik rá módja, meg kellene próbálnia elolvasni a teljes könyvet, hogy kiderüljön, hogy amit leírtak mennyire tér el attól, amik a valóság-látomásaiban leperegtek előtte.

Ward is észrevette, hogy már nem olvas, csak elgondolkodva mered maga elé. Szóvá is tette:

– Minden rendben, kicsi lány? Olyan furcsán nézel…

– Azt hiszem, igen. Azt hiszem, megkönnyebbültem. Megnyugtat a tudat, hogy nem haltak meg teljesen hiába – felelte Loire teljesen őszintén –, és talán… Talán azt kívánom, bárcsak sikerrel jártak volna… mert akkor nekünk nem kellene itt lennünk. Tudom, hogy akkor teljesen más világban élnénk… talán nem is ismernénk egymást… De akkor utána, talán nekik is rendes életük lehetett volna… Néha megpróbálom elképzelni, milyen lett volna… És mindig elkeseredek, mert eszembe jut, hogy a mi életünk is lehetne másképp…

– Loire – ült le mellé Ward –, hidd el, hogy rendbe hozzuk a dolgokat, amennyire rendbe lehet. És utána még minden lehet másképp.

– Igen, minden másképp lesz – acélozta meg magát Loire.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Alice Hampson)