I./4.

Ekkor:

Egy héttel később a megbeszéltek szerint becsöngettünk Salvio és Rosalia ajtaján. Láttam rajtad, hogy nem voltál teljesen jól, ezért legszívesebben felajánlottam volna, hogy inkább menjünk haza. Verje meg az ég az utolsó pillanatos lemondást! Csakhogy megelőztél, annak ellenére is, hogy fél perccel korábban még pánik ült a tekintetedben, és úgy néztél körbe az ajtóhoz vezető lépcsőkön, mintha keresnél valamit vagy valakit. Ha tudnád, mennyire fájt ezt a tekintetet bármelyik alkalommal látni! Rákérdeznem sem kellett, rögtön értettem, hogy a kísértetek után kutatsz.

– Nézz rám, Alex! – ragadtam meg a válladat, és magam felé fordítottalak. Ki kellett mondanom mindent, ami a nyelvemre tolult, amíg Salvio vagy Rosalia ajtót nem nyit. – Először is lélegezz! – Figyeltem, ahogy nagy nehezen sikerült beszívnod talán fél tüdőnyi levegőt. – Így jobb, ugye? – Elmosolyodtál, de engem nem nyugtatott meg az a mosoly. Nem, amikor annyira hamisan állt az arcodon. Ezért inkább annyit tettem még hozzá: – Nincs mitől félned. Salvio a legjobb barátunk. És szenteste van. Nem hagyjuk, hogy a kísértetek ma háborgatni merjenek.

– Hogy lehetsz ilyen biztos benne, hogy távol tudjátok tartani őket? – kérdezted, és kissé remegett a hangod, és én akkor úgy éreztem, hogy a te lélegzeteddel együtt az enyém is elakad.

– Csak azért – erőltettem én is mosolyt az arcomra, és bíztam benne, az enyém jobban sikerült, mint a tiéd –, mert valamikor az évben a kísérteteknek is meg kell pihennie. Miért ne lehetne ez éppen karácsonykor?

– Kísértetek is vesznek ki szabadnapot? Ez még tőled is abszurd. – Majdnem elvigyorodtál, és én bármit megadtam volna, hogy láthassam azokat a vidám ráncokat az arcodon, amikor őszintén boldog kifejezés ül ki rá.

– Nem értem, miért mondod. Ha felbukkan egy kísértet, kérdezd meg fizetnek-e neki többet azért, hogy éppen karácsonykor zaklasson téged. És ha kiderül, hogy törvénytelenül jártak el vele szemben, még mindig felajánlhatod a szolgálataidat neki, mint jogász.

Ekkor nem már nem tudtál parancsolni a szádat széthúzó vigyornak, és mint jogász ki is oktattál:

– Mindig olyan képtelen ötletekkel állsz elő! Ki hallott már olyanról, hogy ünnepekkor többet fizessenek? Ha valakinek a főnökét nagyon megszállja a jótétlélek, akkor esetleg csurran-cseppen egy-két dollárral több, de az átlagos melós örülhet, ha egyáltalán egy szabadnappal megjutalmazzák. Amíg pedig nincs jogalap arra, hogy többet kell fizetni ilyenkor, nincs semmilyen szolgáltatás sem, amit felajánlhatnék.

Az ajkamba haraptam. Néha, ha nem figyeltem magamra, túl sokat árultam el olyan dolgokról, amikről nem tudhatnék, vagy amik még nem jelentek meg az adott létezésünkben. Mint 1921-ben a túlóra törvények. Az itt és most embere elképzelni sem tudja, mekkora válság jön majd közel húsz év múlva, és hogy abban a zűrzavaros, nélkülözésekkel teli időszakban a majdani elnök hoz erre törvényt. Egyszer szeretnék neked mesélni mindenről, amit láttam, minden korról, amikben megtaláltalak, kétségbe esve kutatva utánad. Egyszer majd talán beszélek neked erről… Ha találok egy olyan életet, amiben emlékszel rám korábbról, vagy későbbről, ez igazából mindegy is. Minden ünnepkor erre vágytam, a felismerésre a szemedben, hogy az adott létezésünk csak egy az idő láncolatán.

Nem hagyhattam, hogy akár a törvényszerű, majd valamikor bekövetkező elvesztésed, vagy az eddigi gyászok elrontsák ezt a napot. Ma végre hosszú idő után mind a ketten boldogok voltunk. Ezért felbátorodva szereztem vissza tőled a szót, mielőtt bármit észrevehettél volna a kedvem megingásából.

– Jaj, ti jogászok, úgy meg tudtok bonyolítani mindent! Pedig gondolj csak bele, micsoda világ lenne, ha a szerződött munkaidőn túl végzett munkát jobban díjaznák.

– Nem állítottam, hogy nem lenne jó, sőt másoktól is hallottam már hasonló álmokat – kacsintottál rám –, de ezek a vágyak nem egyeznek a világot uralók álmaival.

Igazad volt, mint mindig, de nekem nem tetszett, az irány, amibe fordult a beszélgetés. Nem akartam sem azt, hogy a kísértetek gyötörjenek, sem azt, hogy a politika. Így mind a két témát rövidre zártam:

– Akkor csak annyit mondj nekik, hogy legalább karácsony este menjenek el a fenébe.

Megremegett a szád széle, én pedig tudtam, hogy épp küzdesz a kitörni készülő nevetés ellen, ahogy azt is láttam rajtad, mennyire vesztésre állsz ebben a csatában. Viszont én sem tudtam elnyomni a kuncogást, amit az váltott ki, hogy elképzeltem a szerencsétlen, kizsákmányolt kísérteteket, akiknek éppen annyira lehet elegük az emberekből, mint az élőknek belőlük. Neked is valami hasonló járhatott a fejedben, mert te sem tudtad tovább visszatartani a nevetést. Zene volt fülemnek, ahogy előtört belőled az az akkoriban annyira ritka hang. Nem túlzok, a szívem is majdnem elolvadt tőle.

Annyira belemerültünk ebbe a szóváltásba, hogy észre sem vettük, Salvio ajtót nyitott, és azóta is a küszöbön állva minket figyelt. Eddigre unhatta el a várakozást, mert erős spanyol akcentusú szavaival végre kirántott minket a buborékunkból.

Hozzászólás