– Végre itt vagytok! Elkéstetek. Bár azt azt kell mondanom, hogy ez a diskurzus a kísértetekről megérte – jelentette ki Salvio, miközben kezet nyújtott előbb nekem, aztán neked is, majd ezután beterelt minket a nappaliba.

Ott aztán tényleg úgy éreztem magam, mintha valami színes-díszes mesebeli világba csöppentünk volna. A lakás minden gerendájára és szegletébe üveggömböket és kézzel készített díszeket aggattak, és a nappali közepén az asztalon kézzel készített Betlehem állt, egyértelműen Salvio keze munkáját dicsérve. Te is tátott szájjal ámultál a csodán, ami minket fogadott. Annál is nagyobb volt a lenyűgözöttséged, mert emlékeztél rá, hogy Salvio azt mesélte, Spanyolországban január harmadika körül ünneplik a karácsonyt. Ezt az egészet, mind csak és kizárólag a mi kedvünkért csinálták.

A mi lakásunk pedig szembántóan kopár volt az övékhez képest. Mi nem fordítottunk időt és erőt rá – nem csak azért mert te sem voltál jól, hanem mert nekem sem volt kedvem –, ezért nálunk egyetlen nyomorult dísz sem került kihelyezésre. Idén még fát sem vettünk. És ha neki is kezdtünk volna a dekorálásnak, akkor sem csináltunk volna negyed annyira sem szép munkát, mint Salvio és Rosalia.

– Jól van, fiúk – rántott ki minket gondolatainkból az előbbi –, ne meredjetek úgy a díszeinkre, mintha ki nem állhatnátok őket!

Természetesen kacsintott is hozzá, hogy biztosan értsük, csak viccel.

– Miért utálnánk? – kérdeztem hitetlenkedve. – Szerintem nagyon szép és hangulatos lett. De valld be, hogy Rosalia nélkül a töredéke sem ment volna.

Alex felhorkant erre a bókra, amivel egyértelműen kisebbíteni próbáltam Salvio érdemeit. Természetesen csak a vicc kedvéért, egyébként sosem értékeltem volna alul sem a tehetségét, sem a munkáit. Ő pedig tovább vitte a játékot, mert színpadiasan a szívéhez kapott, mintha meg akarna kapaszkodni a saját piros alapon karácsonyfa mintás ingjében, ájulást imitálva a „sértésem” hatására.

– Egyébként Rosalia tényleg jó munkát végzett – mondta végül körbemutatva a lakás legmagasabb pontjain elhelyezett díszeken –, csak a magasságomat és a karjaim hosszát kellett kihasználnia ehhez. De szigorúan csak olyan esetekben, amikor ő nem ért el valamit.

– Nem, nem, kedvesem! – ingatta feddőn a fején Rosalia, de a mosoly a szája sarkában enyhítette szavai erejét. – Ha valaki kölcsön vett valamit valakitől, az te voltál. Te voltál rászorulva az én szépérzékemre.

– Ezek szerint azt állítod – fordult a feleségéhez Salvio –, hogy te voltál az, aki a karjaimat irányította, miközben elhelyeztem a díszeket?

– Igen, pontosan ezt próbálom mondani – nyomott egy cuppanós csókot férje arcára.

A következő pillanatban pedig elégedett és némiképp öntelt mosoly jelent meg Salvio képén. A majdnem győztesek vigyora. Azoké, akik előre isznak a medve bőrére. Viszont bárki, aki kicsit is ismerte Rosaliát, tudhatta, hogy a férje nem fogja zsebre tenni azt, amit azért kap, amit mondani készült. Épp azt próbálta bejelenteni, hogy Rosalia mégiscsak elismerte, hogy vele csináltatta a munka oroszlán részét. Ha ez a kijelentés elhagyná a száját, a következő lépés az lenne, hogy kettejük közt kirobban egy igazi, szangvinikus, spanyol szócsata, amit számunkra legalább annyira szórakoztató nézni, mint Salviónak volt a mi beszélgetésünket hallgatni a túlhajszolt kísértetekről.

Csakhogy ezek az ál-veszekedések hajlamosak voltak a végtelenségig nyúlni, ezért úgy döntöttél, elejét veszed ennek a műsornak – természetesen csak azért, hogy ne haljunk éhen ma este őket figyelve –, így odaléptél Rosaliához, megölelted, és még egyszer megdicsérted a dekorációt. Ő pedig boldogan és büszkén mosolygott, és szerencsére minden versengést elengedett arra az estére. Utána Rosalia nekem is jelezte, hogy tőlem is jár még egy ölelés neki, és én nem várattam vele.

Miután pedig ezen is túlestünk, mindenkit az étkezőbe terelt. Itt négy főre terített asztal és gyertyafény fogadott minket, ami sejtelmes, sárgás fénybe vonta a helyiséget. Az asztalt piros terítő fedte, és a gyertyalángok fénye táncot járt az arannyal hímzett hópehely- és csillagmintákon.

– Üljetek le, ne kéressétek magatokat! – sürgetett minket Rosalia. – Helyezzétek kényelembe magatokat, amíg én hozom a levest.

Villantott ránk egy kedves mosolyt, majd kiviharzott a konyhába. Ott térült-fordult, és máris megérkezett egy hatalmas tál levessel, és én akkor döbbentem rá igazán, mennyire éhes vagyok. Akkor eszembe sem jutott, mekkora illetlenség vendégségbe farkaséhesen menni. Téged elnézve, láttam rajtad, hogy a te fejedben is hasonló gondolatok járnak. És tudtam, sem Salvio, sem Rosalia nem bánják, ha degeszre esszük magunkat aznap este.