– Van már valami terved karácsonyra? – kérdezted egy hatalmas ásítás kíséretében, miután a mocorgásomból úgy ítélted, hogy már ébren vsagyok. Hagytad, hogy feléd forduljak, és óvatos csókot nyomjak az arcodra.

– Még nincs semmi igazán – öleltelek még szorosabban magamhoz. – Kell egy kávé ahhoz, hogy gondolkodni tudjak.

Vigyorogva, fejedet csóválva lökted le magadról a takarót. A konyhába indultál, hogy eleget tégy ki nem mondott kérdésemnek.

Ebben az életben Charlie volt a neved. Én továbbra is Thomas maradtam, de te inkább Tommie-nak hívtál. Azért mert én voltam a fiatalabb. Legalábbis annak tűntem, és ezért mindenki ennek megfelelően kezelt. Én pedig soha senkit nem javítottam ki. Hogyan beszélhetnék a soha véget nem érő életemről?

Ebben a legújabb létezésedben a felföldön egy névtelen kis falu szélén mindenkitől kellőképpen távol béreltünk egy kényelmes, de aprócska házat. Azért menekültünk ide, mert abban bíztunk, hogy itt fel tudsz gyógyulni a sérüléseidből, és valamennyire talán a traumáidból is ki tudsz majd lábalni. Ki gondolta volna, hogy évekkel a ’67-es változások után – amióta már senki sem ítélhető el azért, hogy férfiként férfit szeret – áldozatául eshetsz egy ilyen brutális támadásnak?

Hónapok teltek el azok óta a borzalmas események óta. Én pedig azóta is magamat okolom, hogy minden fogadalmam ellenére hagytam veled mindezeket megtörténni. Ahogy azért is gyötör a lelkiismeret-furdalás, hogy nem tettem eleget, és még azóta sem gyógyultál fel teljesen. Persze objektíven nézve én is értem, hogy már az csodának számított, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire rendbe jöttél. De a történések azóta is kísértettek, nem egyszer ébredtél te is rémálmokból remegve és kiáltozva.

Nagyon elkalandoztam. Alig vettem észre, hogy ismét kinyílt a hálószoba ajtaja, és egy tálcán két kávésbögrét egyensúlyozva léptél be ismét.

– Nekem sincs ötletem, mivel vagy hol töltsük az ünnepet – súgtad alig hallhatóan miközben a kezembe nyomtad az egyiket. – Gondolkoztam azon, hogy hazamennék-e karácsonyra… De elég nehéz lenne, hiszen a szüleim azt ugyan tudják, hogy túléltem a támadást, de azt nem, hogy azóta mi van velem. Sosem érdekelte őket annyira, hogy akárcsak egyszer meglátogassanak, amíg kórházban voltam.

Felsóhajtottam. Valami odavonzott New Castle-be sok év bolyongás után. Amikor az életet elhagyó, akkor még Thomas teste magába rántott, még nem tudtam, hogy betegszállító és ápoló az egyik kórházban. Abban, ahol téged is gyógyítottak a támadás után. Itt találtalak meg, amikor élet és halál között lebegtél. Itt lettünk először barátok, aztán mindennél többek egymásnak ismét, innen költöztünk a mostani kis faluba is, amikor már elég jól voltál. Itt hallottam először a szüleidről is, akik tényleg furcsa szerzetek. Sok emberrel akadt dolgom az életek alatt, de ők mind között kirívónak számítottak. Sosem írtak neked, sosem kerestek telefonon – pedig én megadtam nekik az elérhetőségeinket, ahogy kérted –, és azt sem akarták, hogy hazamenj hozzájuk, amikor már elhagyhattad a kórházat.

Tommie – úgy értem az igazi Tommie –, helyzete egészen más volt. Az ő szülei valódi érdeklődést mutattak, és őszintén szerették a fiukat és törődtek velem. Aztán később veled is, amikor meséltem nekik az új barátomról. Amikor meghallották, ami veled történt, azt, hogy mennyire súlyosan elbántak veled, rögtön be akartak jönni a kórházba. Rengeteg erőfeszítésbe telt lebeszélni őket, hogy ne rohanjanak le a szeretetükkel téged.

– Nyomaszt valami? – kérdezted, amikor a minket körülölelő csend kezdett kellemetlenné nyúlni. – Ha esetleg hazamennél az ünnepekre…

– Remélem, nem szeretnéd, hogy nélküled menjek bárhova, és nem is ezzel a felajánlással folytatod – kacsintottam rád játékosan.

– Persze, hogy nem. De azt sem szeretném, ha úgy éreznéd, távol tartalak a családodtól. – Kicsit jobban szorítottad a bögrédet, az ujjaid teljesen kifehéredtek a piros mázon.

– A családom megérti majd, akárhogy döntsek is.

Nem tudtam volna megmondani, hogy ez inkább jó vagy szomorú-e. Tommie, mármint az igazi, szintén a férfiakat szerette, és a korban ritkaságszámba menő családba sikerült születnie. Mennyire igazságtalan, hogy az élete egy motorbaleset miatt ért véget! Bár, ha nem így történt volna, sosem kaptam volna esélyt, hogy ebben az életedben a nyomodra bukkanjak. Talán azt tartottam igazán szomorúnak ebben, hogy a család sosem fogja megtudni, hogy én már évek óta nem ő vagyok. És neked sem mondhatom el, amíg nem emlékszel… Ezért inkább a karácsonyra próbáltam koncentrálni.