– Még nem mondtad el, mit tervezel karácsonyra – vetettem fel teli szájjal, miután letelepedtünk az asztalhoz, és egy hatalmasat haraptam a mogyoróvajjal és lekvárral gazdagon megkent croissant-omból. – Gondolom, jár valami a fejedben, különben nem vetetted volna fel, hogy még sosem voltál francia karácsonyon.

Hümmögve kortyoltál egyet-kettőt a kávédból. Megszámlálhatatlan életből ismertelek már, tudtam, mikor próbálod húzni az időt. Éppen ezért nem is sürgettelek, megvártam, mire összeszeded a gondolataidat annyira, hogy ki tudd bökni, amit elterveztél. Amire nem is kellett sokat várnom.

– Azt mondtad még korábban, hogy te is hazamész az ünnepekre. – Erre csak bólintottam, mert valóban ezt terveztem.

Nem azért, mert szerettem volna akárcsak egy percet is nélküled tölteni, hanem azért, mert épp annyira voltam csóró, mint Théo. Mivel a lakás tulajdonosa megkért engem és minden lakótársamat, hogy hagyjuk üresen a lakást a hónap közepétől, mert jönnek a rokonai, és nem tudja őket máshol elszállásolni, én pedig nem tudtam volna más helyet fizetni az ünnepekre, így nem maradt más választásom, mint Théo családjával tölteni a karácsonyt és újévet – hiszen hazarepülni még mindig olcsóbb volt –, de egyáltalán nem vártam ezt. Belefáradtam már abba, hogy mindig el kelljen adnom magam valakinek, aki nem voltam. Most például semmi erőt nem éreztem magamban ahhoz, hogy Théo szüleit hallgassam arról, micsoda felesleges ostobaságnak és elvesztegetett időnek tartják a nyelvészetet, hiszen annyi más hasznos szakmát tanulhatna a fiuk helyette.

Annyira elgondolkodtam, hogy a mondandód egy része valahogy elrepült a fejem felett. Az utóbbi időben nagyon sokszor történt ilyen, hiszen mindig volt valami, ami elindította a gondolataimat vagy az emlékek áradatát a fejemben.

– …ez pedig azt jelenti, hogy két hétig egyedül leszek. Vagyis nem egyedül, ha a szüleimnek eszükbe jut, hogy meghívjanak az ünnepekre. De amióta tudnak rólunk és levegőnek néznek, nem fűzök hozzá sok esélyt. Szerintem elutaznak valahova, és majd csak akkor szólnak, amikor már félúton lesznek oda. De ha te meghívsz magaddal, hogy bemutathasd nekem a francia karácsonyt, akkor nem leszek egyedül. Sőt, az ünnep minden percét veled tudnám tölteni.

Idegesség áradt szét a tagjaimban. Nem telt sok időbe megfejtenem, hogy ezek Théo érzései voltak. A kölyöknek egyetem előtt barátnője volt, akivel szakított, amint kiszabadult a szülői fennhatóság alól. Sőt, ha ez nem lett volna elég, Amsterdamban olyan tempóval kezdte el a két végén égetni a gyertyát, amilyet nem sokszor tapasztaltam. Nem véletlen, hogy egyik reggel nem ő ébredt fel. A szülei az emlékeink szerint rettenetesen szigorúak voltak vele, minden idejét beosztották, és ez a nyakába szakadt hatalmas szabadság fordította ki magából ennyire. Amikor beszélt velük, mindig visszavedlett az élére vasalt, illedelmes, eminens kicsi fiúkká, akire mindennél büszkébbek voltak. Éppen emiatt elképzelni sem tudtam, hogy reagálnának arra, ha felvetném, hogy bemutatom nekik a páromat.

Ennek ellenére azonnal elhatározásra jutottam. Ha rajtam múlik, nem leszel egyedül karácsonykor. Nem leszel egyedül. Ha végre egyszer helyre hozom azt, ami akkor régen ennyire tönkrement, soha többet egyikünk sem lesz újra egyedül. Addig is, ha Théo szülei nemet mondanak, akkor csak megkérek valami rokont, hadd tölthessük náluk az ünnepeket. Biztos kitalálok valamit, ami megoldás minden problémánkra, és csődbe sem megyek tőle.

Legrosszabb esetben még mindig ott van a ház Skye-on, amit Mac és Thomas örökségéből a mai napig fenntartottam, ezt az egyet jó előre elintéztem, hiszem nem tudtam, hova megyek utánad. Érdekes a hatalmunk nem? Azt meg tudom nézni az időben, hogy az a ház, amíg a szigeten létezik, a miénk marad, de azt nem, hogy hova tűnsz egy-egy életből, és hol bukkansz fel újra. Annyit tudtam csak megfejteni a rejtélyből, hogy a korábbi létezéseinkkel ellentétesen amióta ember vagy, mindig előre mész az időben. Ahogy bárki közülük.

Sky ötletét mégis gyorsan elvetettem. Mivel ez nem illett Théo szülei pénzén élő egyetemista imidzsébe, nem hozakodhattam elő vele. Talán majd később, évek múlva… Most viszont egészen más terv kezdett formálódni a fejemben,

– Van valami pontos terved? – kérdeztem akkor mosolyogva, hiszen arra is készen álltam, hogy a te elképzeléseidhez igazítsam az enyémet.

– Még nem dolgoztam ki mindent igazán részletesen – felelted vigyorogva, mégis kissé félszegen.

Valami akkor annyira az emlékeid elvesztése előtti önmagadra emlékeztetett benned, hogy legszívesebben megragadtalak volna, hogy visszatereljelek az ágyamba. Az sem érdekelt volna, ha lekésem a félévben az utolsó óráimat. Szerencsére semmit sem vettél észre a nem-annyira-szende-gondolataimból, hanem egyre jobban fellelkesülve tovább beszéltél:

– De abban biztos vagyok, hogy szeretnék randira menni veled Franciaország legszebb, leghangulatosabb karácsonyi vásárában. Legalábbis azt írta az internet, hogy Montbéliard-ban lesz a karácsonyi vásárok “lege”, szóval akkor csak igaz lehet – kuncogtál elégedetten, és nekem is akaratlanul mosolyra húzódott a szám. – Aztán, ha meguntuk a hideget, meg ittunk elég forralt bort, elmehetnénk megnézni egy szirupos karácsonyi filmet. Szigorúan félig berúgva, mert úgy állítólag élvezhetőbb.

Hevesen bólogattam. Felismertem a bölcsességet, ami tőlem származott. Hiába éltem le ezer meg egy életet, vannak dolgok, amiket sem megérteni, sem megszokni nem fogok soha. Ilyenek a romantikus filmek… A legtöbbtől borsódzik a hátam, és a végét nyugton kivárni is alig bírom, annyira untatnak. A legtöbb igazi gyötrelem nekem, egyedül a te kedvedért veszek csak erőt magamon, mert te valahogy minden életünkben szereted ezeket a borzalmakat… Talán ha végre látnám, hogy létezik a mi számunkra is happy ending, én is jobban viselném ezeket a filmeket. Meg gondolom, a te esetedben az sem hátrány, hogy neked minden életben újak ezek a filmek, míg én ugyanazokat szenvedem végig újra meg újra új köntösbe húzva.

De persze a te kedvedért a legutáltabbakat is milliószor újra nézném, ha tudom, hogy téged boldoggá tesz. Ezzel az elhatározással felvértezve szólaltam meg újra:

– Mit akarsz megnézni? Van olyan film, ami kifejezetten megragadta a figyelmedet?

– Nem… nem igazán – vontad meg a vállad. – Da ha már úgy is elmegyünk Franciaországba, választhatnál valamit, ami most ott népszerű. Lehetőleg valami francia filmet.

– Giel – néztem mélyen a szemedbe –, nem is tudsz franciául.

Amíg én vért izzadtam – vagyis Théo –, hogy a lehető legtöbbet kihozza a holland kiejtéséből, és a lehetető legjobban elsajátítsa a nyelvet, neked nem kellett ezzel megküzdened, hiszen te voltál itthon. Ennek ellenére időről időre kérdezgettél engem, meg amennyire láttam, igyekeztél magadtól megtanulni egyszerűbb kifejezéseket. Mivel észrevettem, hogy titkolni igyekszel ezt, sosem tettem szóvá a tanulásra tett kísérleteidet, ahogy most sem.

– Én nem – bólintottál hevesen. – De te igen. És mi lehetne romantikusabb, hogy te a fülembe suttogod a fordításokat.

– Félig részegen, ki tudja mennyi forralt bor után – jegyzetem meg felvont szemöldökkel, epésnek szánva, de inkább csak hitetlenkedőnek hatott.

– Tudom, hogy utálod ezeket a filmeket – kacsintottál rám. – Éppen ezért kell neked is valami szórakozás. Tekintsd kompenzációnak.

– Ezzel tudok élni, azt hiszem – bólintottam rá a magyarázatra. – Ebben az esetben egészen biztosan találunk majd valami éppen nézhető filmet.

– Akkor, ha neked jó, nekem is – villantottál rám egy harminckét fogas, elégedett vigyort.

Ennek ellenére láttam rajtad egy pillanatnyi bizonytalanságot, ami olyan gyorsan tova is tűnt, ahogy megjelent az arcodon. Ez is egy olyan dolog volt, ami nem változott veled kapcsolatban – bár amióta nem emlékeztél, lényegesen kevesebbszer fordult elő –, ha valamit titkolni akartál, azt olyan mesterien el tudtad rejteni, hogy én még én sem tudtam kiolvasni a vonásaidból. Elgondolkoztam, hogy rákérdezek, de sejtettem, nem kapnék választ. Sosem voltak titkaink egymás előtt, és amikor ezt csináltad, az sosem jelentette azt, hogy ne tudnám meg, mi zavar. Egyszerűen csak az adott pillanatban nem érezted megfelelőnek az időt, hogy felfedd.

Nem akartam még én is hozzáadni a terheidhez, ezért inkább megpróbáltam elterelni a figyelmed arról, ami aggasztott.

– Ha esetleg mégsem találunk semmi jó filmet – dörzsöltem meg az államat, úgy téve, mintha elgondolkoznék a lehetőségeinken –, még mindig besurranhatunk a szüleim nappalijába, miután aludni tértek, és megnézhetünk valamit a fal-szélességű tévén.

A szemed vidáman csillogott, tetszett neked ennek a csínynek az ötlete. Aztán egy pillanatra ismét elhalványodott az a fény. A szád széle is megrándult egyértelmű jeleként annak, hogy nem hagytad lefelé görbülni. Láttam rajtad, hogy sikerült elég bátorságot gyűjtened, mert csak kibökted:

– Ha úgy van, elkísérhetlek a családi vacsorára szenteste?