Nem kell győzködnöd. Korgó gyomorral, farkaséhesen indulok a konyha felé, te pedig kuncogva követsz. Belépve terített asztal és gőzölgő étel fogad.

– Most, hogy felráztál, rá kellett döbbennem, hogy éhes halok – vetődök le a szokásos székemre. Az ínycsiklandó illatoktól és csodás látványtól szabályosan nyáladzani kezdek.

Te sem vesztegeted az időt, kimersz nekem egy hatalmas adag töltöttkáposztát, és mosolyogva teszed le elém.

– Ess neki, ne fogd vissza magad! Nem venném a lelkemre, ha a miattam hallnál éhen.

– Épp miattad nem fogok – rázom meg a fejem, és felelem teli szájjal.

– Akkor amint kapsz levegőt rágás mellett, azt is mesélheted végre, mi emésztette fel minden figyelmedet a délelőtt alatt – tereled vissza a témát a korábbira.

Nem válaszolok azonnal, mert előbb ki kell élveznem a töltött káposztát. Fogalmam sincs, milyennek kellene lennie, vagy hogy az, amit te alkottál abból az ősrégi receptből azokkal az alapanyagokkal, amikhez hozzájutottál, mennyire hasonlítanak az eredetire. De nekem kétség kívül nagyon ízlik. Sőt, tovább megyek, egyenesen imádom! Minden tökéletes benne. Miután elpusztítom a kiszedett adagom felét, végre eljutok odáig, hogy válaszoljak neked.

– Csak kutattam. – Erre vetsz rám egy „mint mindig” pillantást, ami mosolyt csal az arcomra, majd tovább beszéltek: – A karácsonyt. Ez az ünnep rengeteget változott az eltelt évszázadok alatt. Ma már leginkább Évszületésnek hívják az egész világon. Hogy miért változott a neve, abba most nem mennék bele, mert akkor még holnap ilyenkor is itt ülünk majd.

– Végül is, étel van elég hozzá, szóval tőlem – nevetsz fel kedélyesen egy könnyed vállrándítás kíséretében.

Én pedig vidáman inkább a különböző régiókra jellemző hagyományokról kezdtek mesélni. Természetesen köze sincs a teljes igazsághoz azt illetően, amit kerestem, de azt mégsem vallhatom be, hogy magam, vagyis inkább magunk után kutattam ezekben a tovatűnt karácsonyokban.

Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy valamit elfelejtettem. Valami fontosat, ami gyötör téged, annak ellenére is, hogy sosem beszélsz semmi ilyesmiről, és jelét is csak akkor adod, amikor azt hiszed, nem vehetem észre. Vagy, amikor egy-egy pillanatra megfeledkezel magadról. Mint például most, amikor felteszed a következő kérdésedet:

– Miért éppen az Évszületést kezdted kutatni? Annyi más ünnep van, amiket ma már egyáltalán nem ünneplünk…

Figyelem arcod rándulásait, próbálok olvasni a vonásaidból, mivel megint megjelent rajtad az a kifejezés, amitől minden alkalommal összefacsarodik a szívem. Ilyenkor mindig végtelen szomorúság árad belőled. És ezzel egyidejűleg ébred gyanú az én lelkemben is. Valamit értenem kellene ezzel az ünneppel kapcsolatban, valamit egyértelműen nem veszek észre. A magam ügyetlen módján igyekszem erre rákérdezni:

– Te nem szereted a karácsonyt? Mármint az Évszületést? A legnagyobb ünnep az évben, amikor lezárjuk az előzőt minden hibájával, fájdalmával, örömével, boldogságával és eredményével együtt, hogy felkészüljünk a következő megnyitására.

– Ezt mintha tankönyvből olvastad volna – csóválod a fejed mókásan.

– Igen, mert én írtam azt a tankönyvet a hagyományokról – csapom le a magas labdát, de némi rossz érzés is gyötör, hogy hagyom magunknak elterelődni a témát, pedig valami megkérdőjelezhetetlenül fontos lappang a háttérben.

– Egyébként meg nem arról van szó, hogy ne szeretném – felelsz a legelső kérdésemre. – Sokkal inkább arról, hogy ahonnan én származom, ott nem ünnepeltük az Évszületést. Ott tilos volt a nagy, romlott világ ünnepeit majmolni. Volt egy vezetőnk, minden ünnepünk hozzá volt köthető. A születésnapja, a gyerekei születésnapja, a hatalomra kerülése, bármilyen hozzá kapcsolódó évforduló… Nekem sosem volt karácsonyom vagy Évszületésem előtted.

Nyelek egy hatalmasat. Ez is egy olyan kijelentés tőled, ami idősebbnek, egyenesen ősibbnek hat, mint amit jó eséllyel értesz alatta. Mert ugyan mi másra gondolhatnál, mint arra az életre, amiből elmenekültél tizenhat éve? Miután összeomlott az az elszigetelt zsarnoki rendszer, amibe beleszülettél, a hátad mögött hagytad azt a hamvaiból épp éledő szigetországot. Egy modern történelmi konferencián találkoztunk nem sokkal később, amire több más a vérengzéseket túlélővel téged is meghívtak. Abban az évben ünnepeltük a te legelső, és az első közös Évszületésünket.

– Ezen még mindig meg tudtok hatódni – ingatom a fejem arra utalva, hogy onnantól kezdve tartod csak számon az ünnepeket, hogy megismerkedtünk.

Az ilyen kijelentések egyébként mindig zavarba hoznak téged. Éppen, ahogy most is. Ilyenkor mindig elpirulsz, és félrefordulsz. Ötleteket keresel, amikkel elterelheted magadról a figyelmet. Nem sokkal később meg is töröd azt a pillanatnyi csendet, amint megtalálod az új témát:

– Inkább mesélhetnél arról, milyenek voltak a régi Évszületések. – Taktikusan szedsz nekem még egy adag töltött káposztát, hogy elnyújthasd az együtt töltött időt.

– Karácsonyok – javítalak ki mosolyogva, miközben termetes falatokra vágom a villámmal az újabb adag ételt.

– Akkor karácsonyok – hagyod rám mosolyogva. – Melyik korszak, vagy milyen szokások a kedvenceid? Mik a legérdekesebbek?

– Hát például… – merengek el egy pillanatra. – Nagyon érdekesnek tartom a 16. századi Európa, főleg az akkori Franciaország hagyományait. A kontinens kifejezetten vallásos volt akkor, és ez nagyban meghatározta az ünnepet. De a korszak, amibe igazán beleszerettem, az a 20. század vége és a 21. század eleje. Rengeteg fotót és 2D-s felvételt néztem azokból az időkből, és minden alkalommal elvarázsolnak a dekorációk, a ragyogó fények, a jellegzetes zenék, a rengeteg ajándék és úgy általában a boldogság, ami azokból az emlékekből sugárzik.

Össze sem lehet hasonlítani a megelőző korok ünneplési szokásaival. Talán éppen emiatt tetszik a 16. és a 20. század ünnepe, mert ennél nagyobb kontrasztot akarva nem alkothatnának. Az előbbiben nem díszítettek karácsonyfát, az a pogány hagyomány csak jóval később tért vissza. Meg úgy általában nem volt nagyjából egy hónapos készülődés sem az ünnepre. Ennek ellenére mégis ünnepeltek az akkori emberek a maguk módján. Például készítettek olyan dekorációkat, amik Jézus születését ábrázolták, de bármi mást, ami annyira népszerű és elterjedt volt a 20. században, pogánynak, sőt egyenesen eretnek dolognak tartottak volna. Az eretnekség pedig minden esetben kíméletlen megtorlást vont maga után. Az emberek karácsony éjjelén elmentek a szentmisére, ami kötelező volt abban a korban, de nem hiszem, hogy bárki is annak élte volna meg, hiszen az akkoriak életének szerves része képezte a vallás. Talán még olyan természetesnek is tartották, mint a lélegzést.

– Azt mondtad, hogy kötelező volt – vágsz a szavamba legalább akkora részt kíváncsiság miatt, mint a szándék miatt, hogy lehetőséget adj nekem enni pár falatot, mielőtt teljesen kihűl az ételem. Felveszek egy falatot, és bólintok a kijelentésedre. – Az eddigiek alapján, pedig talán elképzelhetetlen is, hogy ne jelenjenek meg rajta. Egészen biztosan kijelenthetjük, hogy a távolmaradás akár egy halálos ítélettel is felérhetett. Hiszen azzal büntették az ilyen bűnöket.

Megáll a számban a villa. Még egy kijelentés, ami időtlennek hat tőled. Mintha nem azok alapján tennél ilyen kinyilatkoztatásokat, amiket tőlem hallottál vagy tanultál, hanem saját tapasztalatból. De ez őrültség, nem igaz? Hogy lehettél volna ott majd egy évezreddel ezelőtt? Mivel nem szeretnék elmeháborodottnak feltűnni előtted, ezért inkább tovább beszéltek a régi korok karácsonyairól:

– Egyébként már akkor is családok ünnepe volt. Az emberek a körülményeikhez képest ünnepibb, gazdagabb fogásokat készítettek. Ezeket persze nem lehet összehasonlítani a 20. század bővelkedésével. A 16. századi ételek kifejezetten szegényesek, semmilyenek, sőt talán még nevetségesek is a négyszáz évvel későbbhöz képest. De mindezek ellenére a karácsony „nem volt akkora szám”. A húsvét és az angyali üdvözlet sokkal nagyobb horderejű eseményeknek számítottak.

Egy pillanatra rád nézek, és az értetlen kifejezés helyett, amit várok, azt látom az arcodon, hogy tökéletesen érted, miről beszélek. De ez csak egy tört minutumig tart, mert utána kiülnek a kérdések a szemedbe. Könnyen lehet, hogy azt az első pillantást csak odaképzeltem – nem akarom azt feltételezni, hogy esetleg megtévesztenél akár egy ilyen ártatlan dologban is –, ezért tovább magyarázok:

– Az angyali üdvözlet az, amikor Gábriel arkangyal megjelent Szűz Máriának az örömhírrel, miszerint Isten fiát hordja a szíve alatt. Ezt egyébként március 25-én ünnepelték. Azt meséltem például, hogy a karácsony népszerűségét az is rontotta, hogy egyhónapos böjt előzte meg? A legtöbb család ez idő alatt nem élt semennyi hússal, leginkább csak levesen próbálták átvészelni ezeket a heteket. Gondolom, kifejezetten nyomorultul érezték magukat akkor…

– Az nem kifejezés – morgod az orrod alatt, szerintem nem számítottál rá, hogy meghallom.

– Mondtál valamit? – kérdezek vissza értetlenül.

Váratlanul ér téged, hogy lecsaptam erre a kijelentésedre, és úgy kapod fel a fejed, mintha fültövön suhintottalak volna. Veszel egy nagy levegőt, én én azonnal értem, hogy más irányba próbálod majd terelni a figyelmem.

– Láttam valamit, amit nem értettem, az egyik keresési ablakban. Íomhar és Aodh…

Nem hallom a mondandód végét. A levegő is megakad a torkomon, annyira nem számítottam erre. Arra sem, hogy meglátod, azt a keresést. Igyekeztem mindig a lehető legjobban eltitkolni előled. Erre most mit mondjak? Azt hiszem, emlékek… de ugyan ki hinné ezt el?