Loire nem mondhatta volna, hogy tűkön ült. Igazság szerint semennyire nem várta az aznap éjszakát. Ideges volt, a gyomra összetömörödött, apró skatulyává szűkült, képtelen volt enni, de még inni is. Ward látta rajta, mennyire ideges, de semmivel sem tudott segíteni rajta. Őt magát is nyugtalanította, mennyire nem foglalkoztak velük a mágusok.

Mégsem tette szóvá, nem akarta még nyugtalanabbá tenni volna Loire-t. Ennek ellenére képtelen volt bármi bíztatót is mondani neki. Tudta, hogy nem lesz egyszerű, amire készülnek, a legnagyobb jóindulattal sem, sőt egyenesen inkább a lehetetlen határát súrolja. Nem akart hazudni neki.

A percek persze aznap csigalassúsággal vánszorogtak, mintha csak még jobban fel akarnák őrölni Loire idegeit. Estére már a keze is remegett az idegességtől, és sírni lett volna kedve. Na meg elmenekülni. Már bánta a könnyelmű ígéretet, amit tett, nem érezte úgy, hogy végig tudná csinálni, vagy hogy egyáltalán felkészült volna rá.

Már rég besötétedett, amikor Ward rászólt, hogy kezdjenek el készülődni. Loire, hogy lekösse egy kicsit nyugtalan idegeit, áttúrta a szekrényeket. Egészen addig kutatott, amig nem talált egy teljesen fekete öltözetet. Olyasmit, mint amilyet a Fő is viselt az első alkalommal, amikor eléjük jött a kikötőben. Egy darabig mégis tovább keresett, csakhogy végül csak azértis kénytelen legyen emellett dönteni. Mert ugyan mi más lenne kevésbé feltűnő az éjszakában?

Ward is visszavette magára az animus egyenruhát, csak a mellkasára varrt ezüst csillagot tépte le róla. Így, mind a ketten talpig feketében várták, hogy eljöjjön az idő az indulásra. A Lény persze továbbra sem adott semmi jelet, nem lépett kapcsolatba egyikükkel sem, hogy jelezze nekik, eljött az idő. Ez is kifejezetten gyanús volt. Lassan már a hajnali egyet is elütötte az egyik sarokban unottan ketyegő állóóra.

– Nem várhatunk tovább arra, hogy szóljon, kicsi lány – rázta fel a várakozásból Ward Loire-t. – Világosodásra ki kell úsznunk a zátonyokig. Ha még sokáig vesztegetjük az időt, nem fogunk odaérni.

– Rendben, induljunk akkor – egyezett bele a lány is –, ne várjunk tovább rá.

Óvatosan kisurrantak a szobából, végigosontak a folyosón, amekkora ívben csak lehetett, kikerülték az animusokat, aztán kióvakodtak a kertbe. Innentől Ward magabiztosan mutatta az utat, úgy vezette Loire-t, hogy minden fényfoltot elkerüljenek. Aaden és Kirik példájából tudták, mennyire alattomosak a szigeten a fények.

Ahogy óvakodva haladtak a sötétben, Loire-on látszott, hogy teljesen másfelé jár, meg sem kellett szólalnia, arcáról leolvasható volt, mennyire elkalandoznak a gondolatai. Egyik alkalommal majdnem bele is lépett egy lámpa fénykörébe, de szerencsére Wardnak még idejében sikerült félrerántania, mielőtt a cipője orra hozzáérhetett volna a fényhez.

– Figyelj jobban! – pirított rá suttogva. – Hol a fenében jársz?

– Ne haragudj! – mentegetőzött. – De annyira tele van a fejem azzal, ami velük történt. Annyira valóságos volt… Kirik én voltam… Éreztem, amikor eltalált egy átok… vagyis… amikor őt eltalálta. Éreztem, ahogy vérzik a földön fekve. Ugyanabban a testben haldokoltunk…

– Figyelj ide, kicsi lány, én megértem, hogy ez nehéz, de össze kell szedned magad! Különben te is járhatsz úgy, ahogy ők. – Loire egy lépést hátrált a fénykörtől. Ward figyelte, nem tudta, mit tehetne vele, amitől összeszedi magát, de az a szétszórtság megengedhetetlen volt aznap éjjel. – Értem, hogy nagy hatással volt rád az a rengeteg emlék, amit a Lény megmutatott, de az azért ijesztő, hogy úgy beszélsz róluk, mintha ismernéd őket.

– Ismerem őket, Ward! – nézett rá szomorú tekintettel. – Bár sosem találkoztam velük személyesen, sosem beszéltem velük. De amíg az ő szemükön át láttam a velük történteket, mindent tudtam, ami a fejükben járt. Mindent tudtam róluk, amit éreztek, amiken keresztülmentek.

– Akkor koncentrálj arra, hogy ha most sikerrel járunk, végre nem volt hiábavaló, amit tenni próbáltak.

– Azon vagyok. Tudom, hogy nem lehetek szétszórt. Csak… eszembe jutott, amikor Chealsey-től megkaptam a könyvet, ő azt mondta, azért lett a történetükből könyv, mert a Mélyben tilos a hangrögzítés, tilos a zene, tilos minden, ami ritmust ad az életnek… Nem értem, miért mondta ezt, hiszen semmi sem igaz ebből.

– Tudom, hogy nem egyszerű – húzni kezdte a karjánál fogva, de azt nem tette szóvá, hogy a lány bőre síkos és csatakos, ahogy áradt belőle a félelem. – De verd ki a fejedből ezeket a gondolatokat! Csak elterelik a figyelmed, szétszórttá és sebezhetővé tesznek. Kit érdekel, hogy miket hazudott Chealsey? A mágusok mindent elkövettek, hogy a Mély rosszhírét keltsék, ő sem volt különb ebben.

Továbbra is vezette a Loire-t, és némán bízott benne, hogy a józanész végre visszahozza a sötét, só szagú éjszaka félelmetes valóságába. Most mindkettőjüknek észnél kellett lenniük. Úgy is, hogy ő maga sem értette semmivel sem jobban ezt a világot, mint az innen származó mágus lány. Fe nem foghatta, hogy képes továbbra is úgy forogni a tengelye körül, olyan nyugalommal, mintha minden a legnagyobb rendben lenne benne. Loire megrázta a fejét, és Ward megkönnyebbülve vette észre rajta, hogy végre összeszedte magát. Lerázta magáról a férfi karját.

– Kiszabadítjuk a Lényt – jelentette ki határozottan. – És akkor végre beinthet ezeknek a rohadékoknak.

– Na ez a beszéd! – vigyorodott el a katona is.

Folytatták az útjukat, a férfi ment elől, ő mutatta Loire-nak az utat, jobban látott a sötétben, könnyebben meg tudta találni a csapdákat, gyorsan észrevette a veszélyeket. Nagyjából akadálytalanul haladtak, egy teremtett lélek sem járt az utcákon, nem találkoztak senkivel. Animus őrökkel sem, akik járőrözni szoktak az éjszakában. Wardot ez továbbra is nyugtalanította, gyanúsnak találta.

Ez azt látszott alátámasztani, hogy a mágusok készülnek valamire. Vagy ha ők nem is, abban biztos volt, hogy a Lénnyel nincs minden rendben. Ha az lenne, adott volna bármilyen jelet. Legalább Loire-hoz szólt volna. Mutatnia kellett volna még valamit a múltból, nem? Nem érthetett minden véget minden az orvos és a módosított halálával. Kellett lennie még sok olyan apróságnak, ami a hasznukra válhatna most.

Aztán elérték a kőszentélyhez vezető kopár teret. A szürke köves út mellett arany-lilán derengett az éjszaka, de itt sem volt több fény, mint bárhol a városban. Ward óvatosan lépett rá a szürke kövekre. Várt egy pillanatot, hogy fény gyullad-e, hiszen Loire elbeszéléséből emlékezett, az Aadennek és Kirikkel történtekre. Amikor ők elérték a teret, az egész fényárban úszott. Emlékezett a csapdára, nem akarta, hogy ők is ugyanúgy belesétáljanak.

Aztán mindkét lábával rálépett az útra, és nem történt semmi. A tér ugyanolyan sötét marad, csak az arany és lila fények hömpölyögtek kétoldalt körülöttük, mintha nem tudnának magasabbra emelkedni a sötétben. Ward megfogta Loire kezét, óvatosan, hangtalanul vezette át a téren, egészen a szentélybejáratig. Nem szerette az ennyire nyílt tereket, az éjjel ilyen kihalt órájában vagy ilyen sűrű sötétben sem, hiszen a sárgás ragyogásban csodálatosan könnyű célpontok lettek volna bárkinek.

A szentélykapuban – a lyuk előtt, ami feketén ásított rájuk, mintha csak valami óriás garatjába készülnének besétálni –, maga mögé terelte a lányt. Úgy állt, hogy teljesen elfedje a veszélyek elől, ha bent vár is valami, az ne láthassa, hogy nem egyedül jött. Meg persze, hogy a benti esetleges csapdák is csak őt találják el.

– Maradj a hátam mögött, és csukd be a szemed, amíg nem szólok! – utasította a mágust suttogva.

Ward emlékezett arra is, hogy Kiriket megvakította az ajtót védő mágia. Ő bár tudta, hogy a mágusok varázshatalma árthat neki, bízott benne, hogy ha van is még olyan fénycsapda itt, az ő, a Lény által újralakotott szemére nem lesz hatással. Már épp tett volna befele egy óvatos lépést, amikor megérezte, hogy Loire a hátába fúrja az arcát. Ward akaratlanul is elmosolyodott, így történhet bármi, semmi sem árthat Loire szeme világának.

Ezek után belépett. És bent nem fogadta őket semmilyen csapda. Csak a derengő, halvány lánggal izzó örökmécsesek fénye erősödött fel, ahogy megérezték maguk körül a mozgást. Igaz, nappali fényt még így sem adtak, de Ward úgy tippelte, hogy ennyi fényben a lány is kellőképpen fog majd látni. Jelzett neki, hogy előjöhet a háta mögül, mert biztonságos az előtér.

Loire mellé lépett, és körbe pillantott az üresen kongó térben. Csak a lépcsőfokok táncoltak a mécsesek fényében, de azon kívül nem volt semmi más mozgás. Nem hallatszott semmilyen zaj sem. A leghangosabb hang, amit felfogott a füle, az idegességtől a hallójárataiban doboló vér volt, és saját nyugtalan lélegzetvételei.

– Induljunk! – súgta Ward. – Te mész elől. Ha bármi van, úgy el tudlak kapni.

Loire csak bólintott, majd elindult a fokokon a félhomályban. A mécsesek fényében annyira valósnak tűnt a lépcső remegő mozgása, ahogy megtette az első pár lépést, hogy a lángok ütemére a lába is ringani kezdett a kövön. Szédülni kezdett ettől az érzéstől, annyira húzta a mély, próbált megkapaszkodni a falban, de az olyan sima volt, hogy az ujjai akadálytalanul csúsztak le róla.

Hátát a falnak vetette, próbált felfele nézni, hátha attól elmúlik a szédülés. Abban viszont biztos volt, hogy így nem fog tudni lemenni a lépcsőn. Ward mellé lépett, elég keskenyek voltak a fokok, egyértelműen úgy alakították ki őket, hogy két ember csak nagyon bajosan férhessen el egymás mellett. Ráadásul Loire úgy érezte, hogy a fokok most még keskenyebbek, mint a legutóbbi ittjártuk idején. Meg mert volna rá esküdni, hogy egyre beljebb csúsztak a falba, és csak idő kérdése, hogy kifussanak a lába alól.

– Mi van veled? – fordította maga felé a lány fejét Ward, és határozottan megijesztette a zavar a tekintetében.

– Nem… nem tudom… – felelte Loire bizonytalanul. – Szédülök… Nem tudok lemenni a lépcsőn… Te nem érzel semmit?

– Nem – rázta meg a fejét -, biztos azzal függ össze, hogy a Lény feltámasztott.

– Ez valami átok lehet – mondta Loire, és továbbra sem mert más irányba nézni, csak a férfi szemébe –, teljesen összezavarja a tér érzékelésemet… forog velem minden…

Ward szorosan mellé lépett, a falhoz nyomta, hogy semmi esetre se szédülhessen le, majd egyik kezével átfogta a vállát, jó erősen megszorította, miközben menetirányba fordította. A szorítás gyenge fájdalma annyira valóságos volt, hogy egy pillanatra megállt Loire körül a kőfalak szédítő kergetőzése.

– Nézz rám! – rázta meg a vállát Ward. – Végig engem nézz, rendben? Levezetlek a lépcsőn.

Loire bólintott, és kinézett egy kócos tincset a férfi homlokánál. Minden idegszálát megfeszítve igyekezett arra koncentrálni. Figyelte, ahogy a rőt hajszálak összegabalyodtak, egymásnak feszülnek. Közben Ward vezetni kezdte lefelé a lépcsőn. Amikor bizonytalanabbnak érezte Loire lépéseit, kissé jobban szorította a vállát, hogy erősebben a valóságban tartsa.

Egyikük sem mondta ki, de mindketten tudták, mit jelent ez. Várták őket valahol a szentély sötétjében. Azt nem tudhatták, melyikük fog eljönni a Lényért, de egyértelműen készültek Loire-ra is. Fogalmuk sem volt, hogy a lépcső alján milyen borzalomra kell készülniük, de innen már vissza sem fordulhattak. Ward határozottan vezette a mágust, akkor sem állt meg, amikor már látta, mi van odalent.

A lépcső alján animus sorfal várta őket. A Fő minden animusa és a sziget halott serege odalent sorakozott. A terem közepén ott volt a kalitka, mágusok álltak körülötte, kezükben lila kövekkel díszített botokat tartottak. A Főt viszont nem látták köztük. Valószínűleg csak a Lény őrzésére kivezényelt mágusok voltak jelen. De az a rengeteg animus… Átjutni is lehetetlennek tűnt rajtuk, nemhogy megverekedni még a varázslókkal is!

Az utolsó lépcsőfokon álltak, és minden animus feje feléjük fordult, de még nem mozdultak. Ward lelépett a szentély kemény, kőpadlójára, de a halottak figyelemre sem méltatták. Loire-ra meredtek. Ward biztos volt benne, hogy amint a lány is lelép a lépcsőről, nekirontanak majd. A férfi az esélyeiket latolgatta.

Az animusokat mindenképp neki kell megállítania, de a mágusok veszélyt jelentenek rá, az átkaik széttéphetik a feltámasztott testét. Azoktól Loire-nak kell megszabadítania. De persze a szentély mélyén nem volt semmi, amit a lány felkelthetett volna, hogy a védelmükben használhassa. Szinte lehetetlennek tűnt átjutni a ketrecig. Dühös volt a Lényre, amiért másodjára követi el ugyanazt a hibát. Persze, talán ők is lehettek volna okosabbak… Talán mégsem kellett volna eljönniük aznap éjszaka.

Megérezte, hogy Loire jobban kapaszkodik bele, ezek szerint még mindig szédült. Vajon, ha lelépne a lépcsőről, abbamaradna? Logikusnak tűnt a feltételezés, hogy csak ott hat rá az átok, hiszen azután kezdődött az egész, hogy elindultak lefelé a kerengőn.

Zseniálisan megalkotott csapda! Ha nem szédül le az áldozat mélybe, hogy kitörje a nyakát, hanem valami csoda folytán lebotorkál, akkor amint lelép a lépcsőről a kövekre, megrohanják az animusok. Még azelőtt, hogy hogy össze tudná szedni magát az első átok után. Aztán ha rajtuk túl is jutott, még mindig ott vannak a mágusok a varázs botjaikkal… Ezek aztán tényleg mindenre felkészültek.

– Egyetlen élő sincs ebben a teremben… – Loire remegő hangja kirántotta Wardot gyorsan zakatoló gondolatai közül.

– Már hogy ne… – képedt el a hallottakon. – A mágusok sem?

– Ők is halottak – jelentette ki, miközben még jobban megkapaszkodott a Ward vállában. – Olyanok, mint te… De régiek… Nagyon régi bennük a mágia.

Az egyik halott mágus lépett feléjük egyet, az új helyzetéből jobban tudta figyelni őket.

– A Fő üzenetet hagyott neked – fogott bele alaktalan, üres hangon. – Azt üzeni, megbocsát. Tudja, hogy a vihar a bolondját járatja veled. Az animuson át jutott el hozzád. Add át a Főnek a halottat, vagy pusztítsd el most, és akkor visszafogad. Úton van ide, addig van időd dönteni, amíg megérkezik.

– Elpusztítom – szólalt meg Loire, és remegett a hangja –, csak engedjetek lejönni a lépcsőről! Így nem tudom használni az erőmet.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Faris Mohammed)