Miután Luther és Harmadik a dolguk után néztek, Espada úgy döntött, hogy hasogató koponyájára való tekintettel inkább visszafekszik még aludni, hátha sikerül leráznia magáról a gyötrő másnaposságot, mire ismét felébred. Bastion előzékenyen hagyta, és addig is amíg várakozott, a tévécsatornákon szörfölt várva, hogy teljen az idő. Nagyjából másfél órán át bírta így, közben megérkeztek a rendelt ételek is. Amikor viszont már semmi olyan műsort nem talált, ami lekötötte volna a figyelmét, úgy döntött, hogy felveri az öccsét, hiszen aki éjjel úgy be tudott rúgni, az legyen virgonc nappal is.

Espada nyöszörögve ébredt arra a dörömbölésre a szobája ajtaján. Na jó, lehet, hogy egyszerűen csak bekopogott az a valaki, de a még mindig hasogató fejfájással olyan volt, mintha azt ütné valaki kalapáccsal. A gyomra is forgott, pedig korábban, amikor felébredt Hármadik mellett a szobájában, annyira nem volt vészes, mint most a második ébredés után.

Kinyitotta a szemét, átgördült a hátára. És ettől a gyomra tartalma előre lendült, fel egyenesen a torkába. Alig tudta visszatartani. Óvatosan felült, remélte, nem kell futva megközelítenie a legközelebbi mosdót, túlságosan fájt a feje ahhoz, hogy még gyors is legyen. Bizonytalan mozdulattal felkelt az ágyról, lába úgy remegett alatta, mint a kocsonya. Az ajtóig lépdelt, majd felrántotta, mikor odaért. Nem is tudta, hogy meglepődjön-e azon, amikor Bastiont találta a küszöbön. Kicsit megszédült, meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában.

– Te mi a frászt akarsz itt ilyen korán? – bukott ki belőle mogorván.

– Úgy érted hajlani fél tízkor? – Először rávigyorgott, majd fintorogva félre fordult. – Te hallod, öcsém, a leheletedből le lehet szűrni legalább fél liter töményet.

– Nagyszerű. Asszem akkor még rádolgozok ma.

– A fenéket dolgozol rá! – nézett rá lesúlytóan Bastion. – Figyelni foglak, sőt rád állítom Harmadikot is, hogy tegye ő is ugyanezt. Mától ismét elkezdesz józanon létezni.

– És mi van a kutyaharapást szőrével gyógymóddal?

– Szerintem te már több, mint egy hete alkalmazod, és amennyire látom, nem használt. Szóval, elmondom, mi lesz! – Olyan határozottan és keményen nézett rá, hogy legalább a mamusza hidegrázást kapjon. Sosem volt az a félelmetes alkat, na. – Összeszeded magad, és utána megvárjuk apát és Harmadikot a kajával. Bár ahogy elnézem az időt, annyira ők sem sietik el.

Espadát az étel puszta gondolatára is elkapta a hányinger. Félrelökte Bastiont az ajtóból, és frontális rohamot intézett a legközelebbi mosdó ellen. Bátyja pedig lemenekült a lépcsőn. Egyáltalán semmi kedve nem volt végighallgatni azt a koncertet, amit az öccse rendezni készült odabent. Nem, inkább megvárja a nappaliban a tévé előtt, hogy Espada túl legyen ezen.

Egyébként meglepően gyorsan összeszedte magát, és meglepően jól is festett a korábbi önmagához képest. Még az egynapos borostát is lekaparta az arcáról. A szeme alatti fekete karikákon kívül semmi sem árulkodott arról, hogy bármi gond lett volna vele.

– Épp most hívott Harmadik – nézett fel öccsére a mágus, miután megállt a kanapé mellett –, mert téged nem ért el. Pár perc és itt lesznek apával.

– Remek – túrt zavartan a hajába a fiú. – Nem tudom, hogy készen állok-e egy közös reggelire, amin mind a ketten részt vesznek…

– Ugyan, minden jó lesz – nevetett fel Bastion –, legfeljebb néhány kínos kérdésre kell majd választ adnotok.

– Biztos, hogy kell ez nekünk? – fintorgott a fiú. – Épp erre nem állok készen…

Abban a pillanatban halk csikorgás hangzott fel kintről, a fémen sikló fém csikorgása jelezte, hogy épp kinyílik a kapu, hogy egy autó behajthasson rajta. Mindketten tudták ebből, hogy Harmadik és az apjuk érkezett meg. Kisétáltak hát eléjük. A szépen kövezett teraszon várták meg őket. Espada akaratlanul lépett egyet Simon felé, aki megérkezve mellé átfogta a vállát, és egy óvatos, szende puszit nyomott az arcára. Ennél többet nem mert tenni Luther jelenlétében. A Magister csak végigmérte őket, és a fejét csóválta, de nem mondott semmit, hogy ez most a rosszallás, vagy bármi egyéb lenne-e.

A helyzet kínosságát Bastion igyekezett eloszlatni azzal, hogy közölte a többiekkel, hogy megérkeztek a rendelt hamburgerek, és ha szerencséjük van még kisem hűltek. Így pedig mindannyian a konyhába vonultak, ahol a mágus gyorsan tányérokra szedte az ételeket, ezzel is igyekezett természetességet kölcsönözni a kifejezetten furcsán családias jelenetnek. Luther átvette tőle a felé nyújtott hamburgert és sült krumplit, majd ellépett a társaság mellől.

– Sajnálom, srácok, nagyon sok dolgom van, szerintem a dolgozószobámban eszem meg inkább – mentegetőzött, majd vetett egy pillantást Harmadikra is. – És szerintem Lexington sem tud sokáig maradni, elég sok feladata van még neki is.

Erre Harmadik csak merev tartással bólintott, de semmi magyarázatot nem fűzött a kijelentéshez. Ahogy nem említette azokat az információkat sem, amiket a villa felé autózva a Magistertől kapott. Luther ezután egyetlen további szó nélkül távozott, a három hátramaradó pedig nehéz csönddel fedve asztalhoz ült.

Ahogy Espada elhaladt az italos vitrin előtt a szokásos széke felé lépdelve, pillantása megakadt egy pillanatra a bent sorakozó míves üvegen. Nem mintha inni akart volna akár egy kortyot is, gyomra már a puszta gondolatra tiltakozva rándult össze. Harmadik viszont észrevette, és sóvárgásnak értelmezhette azt a tekintetet, mert kimérten, és óvatosan szólalt meg:

– Nézd, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Te is tudod, milyen komoly dolgokra készülünk…

Nem fejezhette be, mert Espada közbevágott:

– Mert minden csak rajtam csúszhat el, igaz? – Meglepő módon nem kiabált, inkább csak szégyellte magát, és rosszul esett neki, hogy a másik kettő mellesleg jogosan nem bízik benne.

– Nem mondtam semmi ilyet – rázta meg a fejét Harmadik –, csak próbálunk segíteni a magunk módján.

– Tökmindegy! – Espada durcásan vetette le magát a székébe, tányérját szint az asztalra dobta, és még a karjait is összefonta a mellkasa előtt.

Onnantól kezdve makacsul nem volt hajlandó megszólalni. Mit kellett volna mondania, hogy Simonnak igaza van? Arról nem volt kedve győzködni a másik kettőt, hogy elhatározta, ezentúl mindent józanul elviselni. A kísérteteket, amiket látott, a kétségeket, amik gyötörték, a lelkiismeretfurdalást a saját túlélése miatt. Hogy mondhatta volna, amikor az ígéretek ideje lejárt? Tettekkel kellett bizonyítania a szándékot.

A többiek is asztalhoz ültek, és a nyomasztó csendben álltak neki a hamburgerüknek. Ezt az egyre nehezedő hallgatást végül Harmadik törte azzal, hogy megpróbált magához képest kifejezetten ügyetlenül beszélgetést kezdeményezni.

– Ward egyszer azt mondta, rajongsz valami énekesőért – emelte bizonytalan pillantását Bastionra.

– Ja, úgy volt – jött a teljesen szenvtelen válasz. – Julia a művészneve. Szerintem bárki rajongott érte, aki abba a bárba járt.

– Melyik bárba? – tettetett kíváncsiskodást Simon.

– Mintha nem tudnád te is! – vigyorodott el a mágus, és ennek végre sikerült megtörnie a jeget a hármason.

Simon ezen felbátorodva kedélyesen tovább faggatózott:

– Ward is odavolt érte? Nem tudom elképzelni, ahogy hősszerelmesként rajong egy énekesnőért.

– Hülye! Őt nem érdekelték ilyen lányok! – nevetett fel Bastion, majd mielőtt még magára parancsolhatott volna, elszólta magát. – Ő valaki egészen mást szeretett.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyeneket tudsz róla – meresztett hatalmas szemet Harmadik. – Én nem is sejtettem, hogy lenne bárkije is.

– Jól titkolta – vont erre védekezőn vállat a varázsló.

Erre viszont Espada is felfigyelt. Erről a titokról ő sem tudott. És kifejezetten kíváncsivá tette, hogy ilyen fontos dologról, hogy szerezhetett éppen Bastion tudomást. És miért tartotta meg magának ezt az információt ahelyett, hogy nekik is elújságolta volna.

– Ki volt az? – csapott le végül a fiú.

– Nem mondhatom el – rázta meg a fejét Bastion. – Apának nem tetszene, ha a tudomására jutna. Én is csak véletlenül jöttem rá, és megígértem Wardnak, hogy nem mondom el.

– De neki már nem számít – próbálkozott még egyszer az öccse.

– De nekem igen! – remélte, a hangjából világosan érthető, hogy nem mond többet erről.

Mégha ez Espadát el is tántorította volna, Harmadik hagyta magát.

– Várj, várj! Kitalálom.

– Rendben – ment bele a játékba egy sóhajtással Bastion. Erőt vett magán, úgy volt vele, hogy jó eséllyel nem találja majd el, ő viszont előbb szabadul ebből a helyzetből. – Sőt, hogy lásd kivel van dolgod, kapsz három próbálkozást.

– Na ne viccelj már! – tiltakozott színpadiasan Harmadik. – Legalább tíz járna!

– Hogy állíthatod, hogy Ward volt a legjobb barátod, ha három próbálkozásból nem találod ki? – cukkolta Espada is, aki teljesen felélénkült ettől a játéktól.

– Mert te annyival jobban ismerted, mi? – vágott vissza kedélyesen Bastion. – Tudod mit? Te kapsz öt próbálkozást Harmadik három tippje mellé. A kérdés az, én mit kapok, ha nem találjátok ki!

– Mondjuk elárulhatod nekünk – kacsintott rá Simon, Espada pedig lelkesen bólogatott.

– A fenéket! – nevetett elégedetten a mágus. – Ha nem találjátok ki, akkor így jártatok.

Azzal hagyta nekik, hogy megtegyék a tippjeiket. Gyorsan körbelőtték Ward minden nőismerősét, és néhány hírességet is, akikért rajongani szoktak, de még csak Loire közelében sem jártak. Bastion nagyon élvezte, hogy minden próbálkozásra csak a fejét kell ráznia. Rengeteget nevettek az ügyetlenebbnél ügyetlenebb ötleteken. A mágus a szemét törölgette, a nevetéstől még a könnye is kicsordult. Észre sem vette emiatt, hogy Harmadik arca milyen komoly kifejezést öltött az utolsó próbálkozása előtt.

– Oké, viccet félre téve; Loire az.

A nevetésnek azonnal vége szakadt, amint kimondta a lány nevét. Sőt azt is érezte, hogy Espada döbbent tekintete szinte késként fúródik a homlokába. Bastion nem szólt. Köpni nyelni nem tudott.

– Ne nézzetek már így! – igyekezett kétségbeesetten oldani a feszültséget Harmadik. – Te tényleg azt hittétek, hogy nem jöttem rá? Jó, bevallom, én azt hittem, mindannyian tudjátok, csak hallgatólagos megállapodás, hogy nem hozzátok soha szóba.

– Én… nem tudtam – motyogta még mindig döbbenten Espada. – Azt hittem, Loire csak egyszerűen annyira elvarázsolt, hogy nem érdeklik az ilyen dolgok…

– Nem tudom, hogy Loire viszonozta-e az érzéseit – sóhajtott Bastion –, szerintem is épp eléggé elvarázsolt volt mindig. Én sem rajta vettem észre, hanem Wardon. Ő pedig mindent megtett, hogy titokban tartsa. Szóval én sem sűrűn hánytorgattam fel…

Harmadik látta, mennyire mellé lőtt ezzel a próbálkozással, ezért amennyire tudta, igyerkezett helyrehozni a hangulatot.

– Sajnálom, srácok, nem akartam elrontani a kedveteket.

– Azt hiszem, mostanában könnyen el lehet, nem mintha a te hibád lenne – mentette fel Espada, és egyáltalán nem neheztelt. Ezután viszont abbamaradt a társalgás, némán ettek tovább.

– Kértek egy kávét? – pattant fel váratlanul félig elfogyasztott hamburgere mellől Bastion. Meg sem várta, hogy a másik kettő bólintson, vagy elutasítsa a felajánlást, azonnal három bögrét készített a pultra, és bekapcsolt a szupermodern kávégépet.

– Ne érts félre, de kicsit irritál ez a gondoskodás – lépett mellé Espada, és további szó nélkül segített összekészíteni neki minden hozzávalót.

– Én hálás vagyok érte – kacsintott rájuk Harmadik.

Az első lefőtt adagot Espada csábosan mosolyogva Simon elé tette le, aki úgy vette át tőle a gőzölgő folyadékkal teli bögrét, hogy közben végigsimított a fiú fém ujjain. Bastionra akkor épp senki sem figyelt, így nem vették észre az arcot, amit vágott. Valamennyire hallotta ugyan a beszélgetést maga körül, ahogy azt is érzékelte, hogy otthon, a konyhában vannak. Valami elmondhatatlanul és rettenetesen furcsa érzése támadt. Feszített a feje, úgy érezte, mintha összenyomnák. Vagyis… nem őt. Loire-t. Aztán az az érzés váratlanul megszakadt. Loire pedig eltűnt a fejéből, mintha csak kitépték volna belőle.

Nem értette, döbbenten nézett körbe, mintha bárhol maga körül megtalálhatná a húgát. De persze nem volt sehol. Aztán az a korábbi érzés egy pillanatra visszarobbant a fejébe, és ő ennyiből megértette, hogy valakik kínozzák a húgát. Aztán az egész végleg abbamaradt. Újra rendesen hallotta a zajokat maga körül, nemcsak mintha egy barlang távoli folyosóján pattognának a hangok. Megrázta a fejét, de nem tudott szabadulni ettől a két rezzenésnyi tapasztalástól, sem logikus magyarázatot találni rá.

Próbált visszakapcsolódni a társalgásba, de nem ment. Ezért inkább csak hallgatott, és közben gépiesen kavarta a saját kávéját a pult mellett állva. A másik kettő annyira egymással volt elfoglalva, hogy semmit sem vettek észre Bastion váratlan hangulatváltozásából. Harmadiknak azután tűnt fel a mágus felől áradó fenyegető csend, miután váltottak egy kávé ízű gyors csókot Espadával, és a fiú visszahuppant a helyére.

Mikor észrevette a változást, azt látta, hogy társuk egyik keze ökölbe szorult, a másik remegett, levegőt is zaklatottan vett. Ahogy Bastion körbenézett, a szemében fel-felvillant valami idegen izzás, ahogy Simon követte a tekintetével a mágus pillantását, nem volt benne biztos, hogy őket látja maga körül.

– Bastion – szólította meg óvatosan –, rendben vagy?

Eddigre már Espada is bátyját figyelte, aki továbbra is remegett, látszott rajta, hogy magán kívül van. Aztán váratlanul Bastion elviharzott mellettük, vissza sem nézett rájuk.

– Utána megyek! – pattant fel Espada, Harmadikot meg is lepte, milyen gyorsan reagált, ő csak bólintani tudott, és a fiú már ott sem volt.

A fiú igyekezett utolérni Bastiont, de a bátyja szinte köddé vált, mire kilépett utána a konyha ajtón. Espada ijedten nézett körbe utána, aztán észrevette a sarkig tárt teraszajtót. Kint kuporgott az egyik kültéri kanapén. Még mindig egész testében remegett, két térdét felhúzva ült, két kezét szorosan összekulcsolta a tarkóján, a fejét pedig előrenyomta. Abból ahogy a levegőt szedte, öccse arra következtetett, a szíve is olyan hevesen ver, hogy szinte kiszakadt a helyéről.

– Bastion! – szólította meg, de mikor a bátyja nem reagált. Erre fém ujjait óvatosan vállához érintette, majd amikor nem csapta meg semmilyen varázslattal, ráfogott, és erősen megrázta. – Bastion! Nézz rám!

A mágus lassan ráemelte réveteg tekintetét, a szemében még mindig derengett valami ismeretlen ragyogás. Pislogott párat, megrázta a fejét, lassan leemelte a tenyereit tarkójáról, és két karját maga mellé engedte.

– Érzem – csak ennyit mondott öccse szemébe nézve.

Ez az egy szó annyira abszurd módon hangzott azon a verőfényes nyári napon, hogy annál abszurdabbul talán semmi sem hangozhatott volna. Espadának pedig fogalma sem volt róla, mit akar ezzel mondani. Bastion úgy meredt rá, mintha nem is az öccsét látná, mintha valahol teljesen máshol lenne. A fiúnak még egyszer meg kellett ráznia, hogy egyáltalán felfogja, hogy ott van. Harmadik ekkorra lépett oda hozzájuk, és őt sem nyugtatta meg a látvány.

– Bastion! Mondj végre valamit – szinte könyörgött neki a kölyök.

– Láttam Loire-t… – nézett rájuk még mindig remegve. – Vagyis… i-inkább éreztem… A-azt hiszem, kínozták… Nem láttam sokat, csak valami kőpadlót és lila mágiát… Olyan volt, mintha víz alá nyomták volna. Eltűnt… M-mintha meghalt volna… – Idegességében dadogott.

– Jóságos istenek… – sápadt el Espada is a hallottakon.

– A-aztán megéreztem, hogy levegőt vesz – beszélt tovább Bastion, mintha a másik kettő ott sem lenne, leírhatatlan volt az arca, ahogy szürke szemét rájuk emelte. Még mindig remegtek a tagjai. – Nem tudom, hol van, azt sem, mi történt vele, csak azt, hogy szörnyűségeket állt ki…

Harmadik döbbenten huppant le mellé a kanapéra. Erre aztán ő sem számított, hiába tudta, hogy Bastion és Loire kapcsolata különleges, hogy érzik egymást, a másik felüket. Előhúzott az ingzsebéből egy doboz cigarettát, és mielőtt ő maga kivett belőle egy szálat, odatartotta a dobozt Bastion elé.

– Segít megnyugodni.

A mágus még mindig remegő kézzel elvett egyet. Maga sem tudta volna megmondani, mikor gyújtott rá utoljára, talán még gimnazista korában virtusból. De akkor határozottan úgy érezte, jól esne neki a füst. Harmadik előzékenyen tüzet adott neki. Ő maga csak utána gyújtott rá. Bastion még mindig remegve, idegesen szívta a kapott szálat, közben másik keze izzadó ujjaival a homlokát dörzsölgette. Espada csak állt velük szemben, és a sokktól letaglózva pillantott egyikükről a másikra.

– Ez biztosan azt jelenti, hogy Loire él! – robbant ki belőle. – Szólnunk kell apának! Meg kell keresnie… Haza kell hoznia! Ha most kínozták, ki tudja, mi történik vele legközelebb…

– Nem tudom, hol van – ismételte fejét rázva Bastion, fekete haja csak úgy szállt a nyaka körül, az ujjai közé szorított cigaretta szálon pedig még mindig idegesen remegett a parázs. – Csak abban vagyok biztos benne, hogy ott nem érhetjük el.

– Biztos valamelyik mágus szigeten van! – próbálkozott tovább kétségbeesetten Espada, és közben égette a szégyen, hogy korábban nem hitt Bastionnak. – Hol lehetne máshol, ami elérhetetlennek tűnik? Apa is arra gyanakszik, hogy a mágusoknál van… Ő biztos tudja a módját…

– Azt tudja, hogy a Szigetekre egyáltalán nem egyszerű bejutni – hűtötte le akkor kérlelhetetlen, józan, rideg logikával Harmadik. – Ráadásul, amíg itt a kontinensen nem tett rendet, esélye sincs Loire után menni, vagy küldeni bárkit. Nem véletlenül koncentrál a küszöbön álló leszámolásra…

– Tényleg fontosabb asszisztálni a hadjáratához, mint megmenteni Loire-t? – tört ki az indulat a fiúból.

Látszott rajta, hogy alig bír magával, ha bármi rosszat mondanak akkor, biztosan ütésekkel válaszol. Harmadiknak pedig a legkevesebb kedve sem volt ülve várni a pofont. Fenyegetően felemelkedett a padról, Espada pedig azonnal elhallgatott. Nem félemlítette meg, csak tudatába furakodott a gondolat, hogy a verekedés itt és most sem megoldás, ahogy a felismerés is, hogy Simon szereti, és segíteni akar, akár azzal is, hogy hagyja magát megtámadni.

– Nem nem a asszisztáláson van a hangsúly – magyarázta kimérten, mindenre felkészülten várva Harmadik. – Hanem azon, hogy valakik lépten nyomon megpróbálnak megszabadulni tőletek. És ugyan ki fogja megmenteni Loire-t, ha holnap lesz még egy merénylet, amiben meghaltok?

– De… de mi van, ha addig megölik? – Espada hangja remegett az elfojtott indulatoktól.

– Igaza van, öcsi… – vette védelmébe Simont Bastion. Ledobta a csikket a földre, és eltaposta. – A leszámolás most a legfontosabb. Amíg nem vagyunk viszonylag biztonságban, nem tehetünk semmit… Ha holnapig megölik… attól tartok… ma sem érkeznénk időben… – Elcsuklott a hangja. Küzdött, hogy ne kerekedjen felül rajta a sírás. – Ezért kell összeszednünk magunkat az összecsapásig. Nekem mindenképp…

Ezzel Bastion otthagyta őket. Feszítette a mellkasát, amit nem tudott bevallani a másik kettőnek. Nem mondta el nekik, hogy bár újra érzi a köztük levő kapcsolatot, mást volt ez az érzés. Valaki, valami más tolakodott Loire helyére… És ő biztosan érezte, az a hatalom megöli. Tudta, hogy ezt Loire is tudja…

Ettől a felismeréstől letaglózva fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen magával. Mivel nem volt jobb ötlete, bolyongani kezdett a villában és a kertben. Hozzá hasonlóan Espada is elveszettnek érezte magát, de mellette legalább Harmadik ott maradt támaszként. Aki próbált megingathatatlan erő lenni mellett, és más félé terelni a gondolait. Egészen addig, amíg mennie nem kellett, hiszen ezer feladat várt még rá. Bátorító csókokkal köszönt el a Espadától, és legjobb belátása ellenére hagyta magára.

A fiú ezután azon kapta magát, hogy a konyha felé indult, ahol eldugott egy üveg töményet, csak a biztonság kedvéért. Azt mondogatta magának, hogy csak azért megy oda, hogy egy kávét főzzön. Még akkor is ezt mantrázta, amikor kinyitotta azt a bizonyos konyhaszekrényt.

Töltött egy pohárral. Majd felemelte, megremegett a keze, ahogy próbált ellenállni. A mosogató fölé emelte a poharat. A karja úgy maradt, bizonytalanul kinyújtva, képtelen volt kiönteni. Csak állt egy darabig, kezében a kristálypohárral, győzködte magát, hogy csak a szép mintázatát nézi. Pedig dehogy. A pohárban remegő borostyán színű folyadékot nézte. Megvonta a vállát. Egy lendülettel lehúzta. És abban a pillanatban arcul csapta a lelkiismeret. Olyan erővel tette le a poharat a mosogatóba, hogy a kristály megcsikordult a fémen.

Visszatekerte az üvegre a kupakot, és szinte visszadobta szekrény mélyére. Oda, ahonnan előásta. Felsóhajtott. Elkönyvelte úgy, hogy csak félig bukott el. Dühös volt magára, hogy minden elhatározását hagyta ennyire könnyen kútba esni. Indulatosan fújtatott, megfordult, mintha azzal megmásíthatná a tényt, hogy megint ivott.

Legnagyobb döbbenetére Bastionnal találta szemben magát. A bátyja szótlanul figyelte az egész jelenetet, a küzdelmet magával, amiben olyan könnyen alul maradt. Espada összehúzta magát, arra számított, hogy a másik lehordja majd. De nem ez történt. Bastion mellé lépett, és ő is kivett a szekrényből egy poharat.

– Tölts nekem is egyet – mondta neki –, rám is rám fér.

– De csak egyet – jelentette ki határozottan, miközben engedelmeskedett –, ti mondtátok, hogy észnél kell lennünk…

– Észnél leszünk – hagyta rá Bastion.

– Rendben – töltött neki egy tisztességes adagot Espada.

Ismét eltette az üveget. Valahogy ettől, hogy most mindkettőjük helyett ellen kell állnia, erősebbnek érezte magát.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (YesMore Content)