Trigger warning: sérülések, sebek és vér szemléletes leírása.

Az halott mágus, aki addig elállta Loire útját, ellépett előle. A lány tett egy határozottnak tűnő mozdulatot, amivel kissé előre lökte Wardot, jelezve, hogy hagyjon köztük egy kis távolságot. A férfi azonnal értett a jelzésből, és csak egy gyors oldalpillantással annyit jelzett neki: „remélem, tudod, mit csinálsz”, mire ő bizonytalanul lelépett a legalsó lépcsőfokról. Azonnal megszűnt rajta a korábbi átok hatása. Újra stabilan állt a lábán, és a falak eszeveszett forgása is abbamaradt körülötte.

Akkor először nézett körbe a teremben, majd pillantása az animusokon állapodott meg. Várta, hogy nekik rontanak-e. De egyik sem mozdult. Üresen, türelmesen várakoztak továbbra is. Más körülmények között Loire egész biztosan elmerengett volna a helyzet iróniáján, hogy mennyire morbid is az, hogy halottak irányítanak halottakat. Viszont akkor inkább azokra a stratégiákra koncentrált, amikkel túlélhetik a szentélyben számukra elhelyezett fogadtatást. Talán meg kellene próbálnia átvenni néhány animus felett a hatalmat.

Abban egyáltalán nem volt biztos, hogy halott mágusokat tudná-e irányítani, hiszen látszólag még a Lénynek sem sikerült. De a Fő üres hulláival végül is tehetne egy próbát. Egyelőre mégis mozdulatlan maradt. Tartott tőle, hogy a halott mágusok megéreznék, ha kiterjeszti a hatalmát. Talán még valami válaszcsapással is képen suhintanák. Amiatt döntött így, mert még nem ért elég közel a ketrechez. A mágusok pedig elég erősnek és veszélyesnek tűntek ahhoz, hogy inkább türelmet erőltessen magára.

– Indulj, hulla! – szólt rá Wardra annyira keményen, amennyire csak tőle telt.

A férfi pedig, mint bármelyik másik animus is tette volna, határozottan kilépett. Ő ment elől, Loire pedig szorosan a nyomában. Az animusok utat engedtek nekik, ennél többet nem mozdultak. A lány és a katona hiába tettek pár lépést, ahhoz sem volt elég, hogy köztük és a ketrec közti táv negyedét maguk mögött hagyják. A korábbi halott mágus pillantásával követte őket, majd felemelte a kezét. Ezzel mintha egyszerre rántotta volna meg az összes animust mozgató zsinórt, azok azonnal szorosabbra zártak körülöttük.

– Mire vársz még? – szegezte Loire-nak. – Azt ígérted, elpusztítod, ahogy a Fő kérte.

– És be is tartom. – Gyorsan fohászkodott, hogy beváljon az eltervezett trükk. – De azt akarom, hogy az ott a kalitkában végignézze. Közelről. Mégiscsak ő csinált bábot a szolgámból.

Pillanatnyi csönd támadt. Az halott mágus mérlegelte Loire szavait. Majd leengedte a kezét, mire minden animus hátrált mellőlük egy lépést. Viszont a sorfaluk továbbra is megmaradt körülöttük. A lány nem törődött velük, intett Wardnak, hogy haladjon tovább. Így elég közel sikerült jutniuk a kalitkához.

Már csak pár méter választotta el őket a ketrec rácsaitól, amikor a halott mágusok összezártak előttük. Loire-nak hátra sem kellett fordulnia, tökéletesen tisztában volt vele, hogy az animusok is pontosan ugyanezt tették a hátuk mögött. Teljesen elvágták őket az egyetlen úttól, amin visszavonulhatnának. Mintha ennyi ellenfél között egyáltalán lenne módjuk menekülni.

A beállt síri csöndben a lány lépéseket hallott a lépcső felől. Még messze magasan a fejük felől jött a hang, mégis azonnal felismerte abban a peckes cipősarok kopogásban a Fő járását. Tényleg nem vesztegette az időt, ezek szerint azonnal idesietett, amint megkapta a híreket arról, hogy beléptek a csapdájába. Ez volt a jel, nem maradt több idejük. Ha az anyja olyan közel jut hozzájuk, hogy az átkai elérhessék őket, esélyük sem lesz. Loire jól megtanulta az itt töltött idő alatt, mennyire nem ellenfele a Főnek.

Ezért a pillanat tört része alatt cselekedett. Kieresztette a hatalmát, és annyi animust és halott mágust érintett meg vele, amennyit ilyen rövid idő alatt csak képes lehetett. Bár a varázsereje a mágusokról visszapattant, és őket képtelen volt irányítani, de az egyszerű animusok közül vagy húszat megszerzett. Nem tudta, mennyien maradtak még, abban biztos volt, hogy legalább százan, ha nem annál is többen. Nem a legjobb esélyek, de voltak már rosszabb helyzetben is, nem igaz?

– Fedezzetek! – kiáltotta Wardnak, majd nekilendült.

A férfi elsőre nem értette ezt a többes számot, de amint az a huszonvalahány animus mellé lépett, hogy vele együtt fogja fel a rohamot, már minden világos volt számára. Még látta, hogy Loire a kalitka felé iramodik, két karja suhintásával felborította a mágusok egy részét, így nyitott utat magának. A következő suhintással felkeltette a mágusok lila köves botjait, hogy azok a gazdáik ellen forduljanak.

Az első pár botnak sikerült kiugrania az őket tartók kezéből, és azonnal támadásba lendültek. Az egyik hatalmas lendülettel keresztülvágódott az egyik mágus hasán, a lágy részeken, feldöntötte, és a földre szegezte. A halott vergődött, nem tudta kihúzni a botot a földből, nem tudott felkelni, hiába küszködött. Egy másiknak a fejét alaktalan hús- és csonttömeggé zúzta a botja.

A többi mágust viszont nem érte ennyire váratlanul a támadás, erősen ráfogtak a fegyverekre, volt olyan, aki össze is törte a sajátját, mikor az mindenképpen szabadulni akart. Az a zűrzavar szerencsére nyitott annyi utat és helyet a lánynak, hogy bejuthasson a Lény a kalitkájába.

Ezközben Wardot és a húsz animust keményen megrohanta a többi halott. Mindnél kardok, lándzsák és egyéb közelharci fegyverek voltak. A Fő régimódi volt az animus-hadviselés terén. Ward talán nem bánta volna, ha a Loire-tól visszakapott recés pengéjű késen kívül van nála más fegyver is. Mondjuk egy nagy szórású puska, rengeteg mágikus golyóval.

A megátkozott tőröket a Fő még akkor elvette Loire-tól, amikor betegen feküdt, mondván köztük otthon van, nem lesz szüksége ilyenekre. Így a lánynál nem maradt semmi a puszta kezét és saját hatalmát leszámítva. Ezt az erőt használva, teljes erővel rontott neki a halott mágusoknak.

Ezzel, hogy egy pillanatra a lány után fordult, Ward vesztett annyi időt, hogy az első támadást nem tudta kivédeni, és egy lándzsa hatalmas erővel becsapódott a mellkasába. A lendület miatt hátra tántorodott. A fegyver nemcsak őt találta el, a Fő egyik animusának a mellkasán is keresztül futott mielőtt elérte volna őt. Ward megragadta ezt a halottat a fejénél, majd akkora erővel lökte el magától, hogy a nyaka eltörjön. Ahogy a halott eldőlt, az kirántotta a fegyver fém hegyét az ő bordái közül is. Hallotta a reccsenést, ahogy az egyik csont megadta magát, de nem érdekelte. Nem érzett fájdalmat, a mellkasából kiálló csont sem akadályozta semmiben.

– Rendeződjetek falba! – parancsolta a húsz halottnak, akik mellette harcoltak. – Ne engedjetek át senkit!

Az animusok késlekedés nélkül engedelmeskedtek neki, szorosan egymás mellé sorakoztak, és olyan szélesen zárták el az áthaladást, ahogy az csak lehetséges volt. Ward nagyjából középen volt köztük, így több irányból tudták fedezni is. Úgy látszik, Loire azt is utasításba adta nekik, hogy amennyire lehet, védjék meg. Ez bosszantotta egy kicsit, nem érezte magát pátyolgaásra rászorulva. Annak ellenére sem, hogy elsöprő volt a roham, amit az animusok ellenük indítottak.

Pillanatok alatt jóval hátrébb szorultak a szentélyben. Közben kardok, pengék vágtak érzéketlen húsába, de nem törődött velük. Ő maga is igyekezett osztani a csapásokat, amennyire tudott, az ínszalagokra és ízületekre koncentrált, mert bár a halottak nem éreznek fájdalmat, de a mozgásukhoz elengedhetetlen volt ezek épsége. Közben a fegyvereket igyekezett kirántani az ellenfelei kezéből – lehetőleg a halottak kezével együtt –, és olyan módon visszaküldeni, hogy az ellenséges hallottak végtagjai használhatatlanná váljanak. Közben végig fogyatkozott mellette az a húsz animus, akiket Loire mellé rendelt. A Fő katonái nem kímélték az átállított halottakat.

Annyian voltak Ward körül, hogy képtelen volt mindnek a mozgását nyomon követni. Azt sem látta, hogy az egyik halott a háta mögé került, csak azt érezte, hogy a valami éles a vállába hatol, kettészelve porcot. Átlósan vágott, a recés penge fennakadt a kulcscsontján. Az a karja használhatatlanná vált, kifordult belőle a kés. A másik kezével megpróbálta kihúzni a hosszú pengéjű tőrt a sebből, de félúton megállt a karja, és nem mozdult tovább.

Abban a pillanatban minden megállt körülötte. Az egyik combja, térde és bokája kifordult a helyéről, képtelenek voltak megtartani tovább. Előre bukott, de nem esett el, mert ugyanaz az erő, ami nem engedte mozdulni, meg is tartotta. Az animusok közben utat nyitottak a Főnek, aki kimért léptekkel haladt egyenesen felé. Eközben Ward addig ép karja is egyre jobban a háta mögé feszült. A gerince is egyre inkább olyan természetellenes irányba görbült. A karja egy reccsenéssel eltört, várta, mikor adják majd ugyanazt a hangot a csigolyái is.

Abban a pillanatban hálát adott, hogy nem érzett fájdalmat. Csak félelmet. De nem magáért. Loire-ért rettegett. Ebben a végtelenül kitekert pózban próbált hátra fordulni a kalitka felé, reménykedett, hogy a lány elérte, és mindjárt kilép onnan a Lénnyel. De semmi ilyen nem történt, egészen más jelenet bontakozott ki szeme előtt. Loire megpróbált átjutni a halott mágusokon, amennyire látta, elég jól haladt, csakhogy a Fő érkezése mintha megerősítette volna az animusokat is.

Az egyikük lendületesen Loire felé suhintott, mire mintha szél támadt volna, elfújta a lányt az útjából. Neki taszította egy másik halott mágusnak, aki a földre lökte. Abban a pillanatban egy harmadik lépett a lány mellé, és díszes, lila köves botját a vádlijába szúrta, hogy a földre szögezze. Eredetileg a combját célozta, de sikerült arrébb mozdulnia annyira, hogy ezt elkerülje. Ennek ellenére a bot áthatolt a húson, mire Loire velőtrázó sikoltása betöltötte a szentélyt.

Ahogy átszúrták a lábát, azt hitte elájul a fájdalomtól. Ennek ellenére minden erejét megfeszítve felemelte a fejét, hogy körülnézzen, és találjon valamit, amivel kimenekülhet ebből a helyzetből. Meglátta a Főt Ward mellett, ahogy végignézte azt is, hogy összetört csontokkal a földre löki.

– Kár lenne érted – hallotta meg a beállt csöndben, ahogy Wardhoz intézte a szavait. – De ne aggódj, rendbe szedlek majd. Mindketten szépen mutattok majd a többi közt.

Loire meg tudta volna ölni, sőt, meg akarta ölni. Ekkor már tehetetlenségében üvöltött. Amikor pedig látta, hogy a Fő felé indul, még elszántabban küzdött, hogy kiszabaduljon. Mégis úgy tűnt, hiába. Aztán megérezte, hogy izzadtságtól ragacsos homlokát megérinti a Lény.

„Itt vagyok mögötted” – sodorta a tudatába a szavakat az az érintés. – „Nyújtsd ki a kezed!”

Loire a hátán feküdt, földre tűzött lábbal, lassítva látta, ami körülötte történik. Hogy Ward rémülten őt figyeli, de képtelen megmozdulni törött csontjai és kitépett ízületei miatt. Tudta, hogy nem adhatja fel, ők nem végezhetik úgy, mint Aaden és Kirik. És közben látta azt is, hogy a Fő szája szélén eszelős vigyorral felé tart. Mindkét karját hátra lendítette, és megérezte a kalitka egyik csont rácsát. Ujjai rázáródtak, erősen megkapaszkodott benne.

Ép lábával belerúgott a botba, nem kevés mágiával erősítve meg a rúgást. A bot azonnal ketté roppant azzal nem foglalkozott, hogy a szétrepülő szilánkok mennyire összevagdosták a húsát. A következő rúgással kiszabadította a lecövekelt lábát. Ahogy a fa kirepült a sebből, még jobban végig hasította a vádliját, olyannyira, hogy az egyik izomköteg ki is fordult a széttépett bőr alól.

Nem foglalkozott vele, amint már nem volt a szentély kövéhez szögezve, egy éles kiáltás kíséretében két karjával berántotta magát a ketrecbe. Hiába kaptak utána a halott mágusok, elkéstek. Amint felpillantott a fölötte örvénylő lila fényre.

– Csináld! – nyögte a Lénynek, és a hatalma máris beborította.

Loire engedte, hogy az a végtelenség a testébe nyomakodjon. Kitöltötte az ereit, belefúrta magát a húsába és csontjaiba, belülről feszítette a bőrét. Mintha ő csak egy alulméretezett pizsama lenne annak a hatalmas valaminek a számára. Teljesen hátra szorult a saját tudatában, úgy érezte magát, mintha erősen a falnak préselnék, hogy jobban elférjenek, de ettől még nem lett több a hely abban a szűkös testben.

Ward döbbenten nézte végig, ahogy az a fényes, lila köd és villámlás eltűnt Loire bőre alatt. Aztán a lány felkelt a földről. Ügyetlen, óvatos mozdulatotokkal, mintha csak tanulná, hogyan működnek azok a rövid kezek és lábak. Nem Loire volt. Lila fénnyel izzott a szeme, fényaura táncolt vékony alakja körül. Dühödt indulattal pillantott körbe szentélyen. Aztán lenézett a lábára, ami még mindig csúnyán vérzett. Végighúzta a mutatóujját a seben, ami az érintésre azonnal összeforrt.

Aztán felegyenesedett. Széttárta a karját, mire millió szilánkra robbant körülötte a kalitka. Egyetlen hosszú, deformált, spirálosan megtekeredett, göcsörtös bordát leszámítva. Megsuhintotta a kezét, és a borda emberi szem számára követhetetlen sebességgel lőtt ki. Egyenesen a Fő mellkasába csapódott. Nem messze a szívétől. A Lény ügyelt rá, hogy ne ölje meg azonnal. A borda a szentély átellenes falához szegezte nőt, és nem engedte összecsuklani. Majd elfordult tőle, nem foglalkozott a kínjával és fájdalmas hörgésével.

Visszament a halott mágusok elé. Azok döbbenten meredtek rá, de nem mozdultak. Néhányuk elejtette a botot, de néhány még mindig szorongatta. A Lény Loire testében eléjük lépett. Villámok cikáztak körülötte, a sercegés Ward bőrét is égette, amikor elhaladt mellette.

– Mindannyian kedves gyermekeim voltatok – mondta nekik, a férfit megdöbbentette a szeretet lágysága a hangjában. – Nem volt joguk ezt tenni veletek, azért mert nem akartátok hagyni az Elsőt… Felszabadítalak benneteket.

Kinyújtotta Loire kezét feléjük. Meg sem kellett érintenie őket azokkal a vékony ujjakkal, már annyi elégnek bizonyult, hogy az ujjak hegyéből kicsapó fény hozzájuk ért, és a mágusok sorra összeestek. Nem maradt semmi utánuk, csak a kiürített holttestek.

– Mire vártok még? – hallotta meg a falra szegezett Fő hörgését a háta mögül, ahogy utasítani próbálta az animus sereget. – Állítsátok meg!

A Lény-Loire visszafordult az animusok felé, elég volt csak végignéznie rajtuk, és azok nem mozdultak többet. Nem estek össze, nem szállt ki belőlük az őket mozgató mágia, egyszerűen csak a Főnek nem volt tovább hatalma felettük.

– Te tényleg azt hiszed, hogy uralhatsz bármit, ami fölött tőlem kaptad a hatalmat? – Gúnyos vigyorba torzította Loire arcát, és elégedetten nézte a nő kínjait. – Tudod, nem lesz vége azzal, hogy itt meghalsz. Mostantól te leszel szolga.

Figyelte a szemébe kiülő rettegést. Kíváncsian tanulmányozta. Hallgatta azokat a szörcsögő lélegzetvételeket, nézte a mellkasából kiálló csont körül elfolyó vérét. Abszolút megelégedettséggel töltötte el a látvány. A Fő ráemelte fájdalomtól zavaros tekintetét. Mind a ketten tudták, hogy a lányát nézi a Lény fényköntöse alatt.

– Fogalmad sincs mit tettél – nyögte, és alig jöttek ki hangok a torkán.

– Ne merészeld megszólítani! – Fény-Loire ráfogott a göcsörtös bordára, és megforgatta a sebben, majd még jobban, hallani akarta azokat a fájdalmas nyögéseket. – Tökéletesen tudja, mit tett. Véget vetett kétezer év szenvedéseinek. Most pedig halj meg végre!

A villámok behatoltak a Fő testébe, és megállították a szívét. A Lény pedig ugyanúgy járt el vele, mint korábban Chealsey-vel is. Kifújta a testéből a szikrákat, hogy azok nélkül keltse fel a nőt.

– Mostantól szolgálni fogsz – mondta neki –, igazságosan uralkodsz köztük, de nem ártasz a varázstalanoknak sem. Együtt működsz velük, megtanítjátok őket a mágia nélküli orvoslásra azokra az időkre készülve, amikor már nem lesz többé a hatalmam. Vezekelni fogtok az első orvosért, mindazokért, akik a mágusok hatalomvágyának estek áldozatul! Minket pedig hagysz elmenni. Senkinek sem szólsz arról, hogy eltűnt a vihar. Várj egy pár napot, majd jelentsd be, hogy elmúltam, eljárt felettem az idő. Kezdeményezz tárgyalásokat a varázstalanokkal, hogy kidolgozzátok a világ jövőjére a tervet. Senki nem fogja tudni, hogy halott vagy, tartsd te is titokban! Tíz évet hagyok neked arra, hogy mindent rendbe hozz és elrendezz.

Kirántotta a nő mellkasából a bordát. A Fő kinyitotta a szemét. Élőnek tűnt, épp annyira amennyire Ward is, és korábban a mágusok is.

– Vidd innen az animusaidat! – utasította a még utoljára a Lény-Loire. – Melletted hagyom őket, hogy segítsenek neked rendbehozni a világot. Mi pedig elmegyünk. Ügyelj, hogy senki se induljon utánunk!

A Fő bólintott, majd utasította a halottakat, hogy távozzanak. Amikor elindultak felfelé a lépcsőn, Fény-Loire visszament Wardhoz. Letérdelt mellé. A férfi borzasztó látványt nyújtott, talán egyetlen ép csont sem maradt a testében. Ahogy a Lény Loire képében megérintette, összerándult. Annyira idegen volt, annyira taszította.

– Maradj nyugton! – szólt rá keményen. – Engedd, hogy összerakjalak.

Nem kért engedélyt semmihez. Összeforrasztotta a csontjait, begyógyította a sebeit. Pár perc múlva olyan lett, mintha semmi sem történt volna vele. Ward felült, legszívesebben felpattant volna, hogy megragadja ezt a borzalmat, hogy kirázhassa Loire-ból. Mégsem mozdult, csak meredt rá. Nézte a lány testét körülölelő villámokat, a lilán szikrázó bőrét. Szavakat sem talált a látványra. Végül a Lény szólalt meg, hogy felrázza:

– Most elengedem. Elrejtőzöm a testében. Ti pedig menjetek a hajóhoz, ahogy elterveztük!

– Miért nem hagyod el most? Egyáltalán miért rejtőznél el? – kérte számon Ward. – Hatalmas vagy, miért nem mész el most?

– Itt túl sok minden köti meg a hatalmamat – magyarázta némiképp türelmetlenül a Lény. – Ha sokáig maradok, megint bebörtönözhetnek. Messze kell lennem a Szigetektől, hogy el tudjam hagyni a világotokat. De még nem jöhetek ki, túl gyenge vagyok, hogy megvédjem magam csupaszon. Ha viszont így mennék végig a szigeten az egyrészt túl nagy feltűnést keltene – nézett végig Loire ragyogó bőrén –, és megint megpróbálnának elfogni. Már így is túl sok erőt használtam, már csak annyi maradt, amivel elhagyhatom ezt a világot.

Ward érezte, hogy elönti a vörös köd az agyát, épp teljes hangerővel rákiabált volna, hogy mit képzel, Loire nem egy ruha, amit csak kedve szerint felvehet és-ledobhat. Csakhogy a valami nem hagyott neki módot a felháborodásra, hanem ahogy mondta, elrejtőzött a lány tudata mögött. Loire abban a pillanatban hatalmas lélegzetet vett, mintha víz alól bukkant volna fel. Pislogott párat, Wardra meredt. Kereste rajta a korábbi sebeket, de nem látott egyet sem. Felsóhajtott.

– Akkor, ugye, te rendben vagy? – bukott ki belőle azonnal a kérdés.

Végigtapogatta Ward bőrét felszakadt ruhái alatt, a férfi látta az arcán a megkönnyebbülést, hogy nem talált rajta egyetlen sebet sem.

– Persze, kutya bajom. A Lény meggyógyított – erősítette meg ebben. Felkelt Loire mellől, és őt is felsegítette. – Most viszont mennünk kell, vár a hajó.

Loire beleegyezően bólintott, de mielőtt még elindulhattak volna, szorosan megölelte Wardot.

– Nagyon féltem, hogy elpusztít – súgta a mellkasába. – Akkor nem bírtam volna…

– Messze voltak attól, hogy komolyabb bajom legyen tőlük – hazudta Ward, de mind a ketten tudták, hogy épp ellenkezőleg, kifejezetten közel kerültek ahhoz, hogy visszafordíthatatlan károkat tegyenek vele. A férfi mégsem hagyta ezen rágódni. – Pár óra még, és hajnalodik. A hajó nem vár ránk tovább, ha felkelt a nap.

Eddigre a Fő és az animusai már elhagyták a szentélyt, semmi zaj nem hallatszott körülöttük. Pár örökmécsest leszámítva teljes volt a sötétség idelent, most, hogy a lila fény nem ragyogta be a sziklafalakat. Ward eltolta magától Loire-t. Kézen fogta, és vezetni kezdte a lépcső felé. Nem maradt több vesztegetni való idejük. Hiába adta azokat a parancsokat a Lény a Főnek, nagyon sok mágus gondolkodik és él még mindig úgy, mint az a nő, hasonló sereggel. Nem lenne jó beléjük futni. Ha valamiben, ebben a Lénynek teljes mértékben igaza volt.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Phil Heading)