Ward és Loire háborítatlanul haladtak a város kihalt utcáin a sziget nyugati részre felé. Hajnalodott, bár még csak a távolban vöröslöttek fények, valahol a horizont határán meg-megcsillant az óceán. Annak ellenére, hogy a lila villámlás eltűnt az égről, és a sziget közepén sem táncoltak már a villanások, senki sem vette észre észre még ezt a változást. Nem tolultak a mágusok az utcákra, hogy értetlenkedve meredjenek az égi jelenés hűlt helyére. Továbbra is olyan nyugodtan aludták az igazak álmát, mintha mi sem történt volna. Az animus őrök sem foglalkoztak a vihar hiányával.

A két menekülő a fényköröket a biztonság kedvéért továbbra is messzire elkerülte, nem akartak esélyt adni annak, hogy egy kósza őrség kiszúrja őket. A halottaktól nem volt félni valójuk, akárhány animus őr mellett haladtak is el, a legkisebb jelét sem adták annak, hogy érdekelné őket a jelenlétük. Az élők felől viszont közel sem lehettek ennyire biztosak.

Ward többször óvatos pillantást vetett Loire-ra, és mindig arra a megállapításra jutott, hogy a lány teljesen önmagának tűnik, bár kissé nehezen mozog. Mikor erre rákérdezett, csak annyi feleletet kapott:

– Nehéz így. Olyan, mintha mázsás súlyt cipelnék. Pedig elvileg most alszik. Hihetetlen egyébként, mennyire kimerült.

Wardot egyáltalán nem hatotta meg az, ahogy a Lény érzi magát. Nem bízott benne. Azt sem bánta volna, ha már ott a szentélyben elhagyja a világukat, hogy végre nyugtuk lehessen tőle.

– Fogsz tudni így úszni? – folytatta az aggodalmaskodást a férfi.

– Szerintem nem lesz gond – mosolygott rá határozottan Loire –, a vízben biztos könnyebb lesz.

– Csak azért kérdezem, mert jó nagy távot kell majd megtennünk.

– Tudom – megfogta a Ward kezét –, ne aggódj, nem lesz gond.

A férfi ráhagyta. Tudta, hogy nem lesz gond. Ha Loire nem is bír majd elúszni a hajóig, ő akkor is ott lesz, neki mindkettejük helyett menni fog. Kézen fogva haladtak tovább a sötétben, lassan elmaradt mögöttük a város halovány, fakó fényeivel együtt. Ahogy egyre mélyebbre hatoltak a tengerpartra vezető ösvényt szegélyező elvadult ligetbe, úgy lett egyre sűrűbb a sötét körülöttük. A fák közé nehezen tudott beszivárogni a hajnali fény. És ahogy Loire egyre kevésbé látott, úgy szorította egyre jobban Ward ujjait. Nem akart elszakadni tőle.

Hamarosan elérték a tengerpartot. Mindent belengett a sóillat, a víz pedig nyugodtan morajlott a lábuk alatt. Loire egy pillanatra megtorpant. Elnézett a barlang irányába – legalábbis arra, amerre sejtette, hogy lennie kell –, ahol Kirik és Aaden az utolsó éjszakájukat töltötték. Összefacsarodott a szíve. Hiányoztak neki, mintha csak egy pár napja vesztette volna el régi jó barátait. Megmásíthatatlanul fájt ez a gyász. „Megcsináltuk.” Sóhajtotta az éjszakába. „Remélem, látjátok valahonnan. Nem volt hiába való, amit tettetek. Sajnálom, hogy nem ti jártatok sikerrel korábban.”

Az rázta fel ebből a merengésből, hogy Ward belépett a vízbe, a fehér habok fodrozódva vették körül a bakancsát. Loire csak nézte, próbálta rászánni magát, hogy ő is kövesse, de szíve szerint még egyszer ellátogatott volna a barlangba, mintha ott találhatná őket.

– Mehetünk, kicsi lány? – sürgette meg a férfi. – Nincs már sok időnk, míg teljesen kivilágosodik.

– Rendben, menjünk! – búcsúzott el egy utolsó sóhajtással Aadentől és Kiriktől. Gyötörte a lelkiismeret, mintha hátra hagyná őket.

Begyalogoltak a hullámok közé. Az óceán itt gyorsan mélyült, a víz hamarosan Loire derekáig ért. És azzal ahogy mélyült, úgy változott meg a talaj szerkezete is a lába alatt. Érezte az éles köveket, ahogy a bakancsa talpával taposta őket. Azt is, hogy egy-egy nagyobb kő megvágja a vastag talpat. A lány hamarosan úszni kényszerült, nem ért le a lába. Ward is csatlakozott hozzá. Annyira nem volt meleg a víz, de nem is volt kellemetlenül hideg.

– Menj előre – szólt rá Ward –, figyelem majd, hogy haladsz. Nem örülnék, ha elvesznél mögöttem.

Loire bólintott, és igyekezett minél nagyobb karcsapásokkal úszni. De akármennyire tempózott is, továbbra is lassan szelte a habokat Wardhoz képest. Hiába volt a víz, hiába könnyítette a testét, a Lény még mindig borzalmasan terhet jelentett a bőre alatt, mint egy horgony, folyamatosan húzta a felszín alá, a lány alig volt képes a víz fenntartani máskor olyan könnyű tagjait. Hamar kifáradt, mire az első víz alól kikandikáló zátonyokat elérték, már a karjait is alig bírta emelni.

Lihegve kapaszkodott meg az egyik kiálló sziklában, de ha nem tartaná magát minden izma megfeszített erejével, azonnal süllyedni kezdett volna. Ward észrevette ezt a küzdelmet, két karcsapással mellé lendült, átfogta a derekát, és kiemelte a vízből, hogy könnyebben tudjon pihenni. Közben persze a figyelmét nem kerülte el Loire küzdelme.

– Nem tudom, mi ez – súgta lihegve Loire –, de olyan, mintha beton lenne a bőröm alatt. Nagyon nehéz a Lény… nem bírom.

– Meg tudsz kapaszkodni a nyakamban, ha a hátamra fekszel? – kínált megoldást Ward. – Ha igen, sokkal gyorsabban fogunk haladni, mert nekem nem kell megállnom pihenni.

– Próbáljuk meg – egyezett bele –, csak van még erőm a kapaszkodáshoz.

A férfi megtámasztotta magát az egyik éles kövön, fel is sértette vele a tenyerét. Bosszankodni sem sem nyílt módja a szétnyílt hús miatt. Úgy fordult, hogy Loire a hátára tudjon mászni, majd miután a lány kellőképpen stabilan megkapaszkodott, úszni kezdett a hajó felé. Először csak lassabban, óvatosabban tempózott, de miután érezte, hogy a két vékony kar szorítása elég erős a nyakán, gyorsított. Olyan sebesen kezdett úszni, mennyire csak a lénytől kapott új test csak lehetővé tette.

Vészes sebességgel világosodott, és bár Ward látta a távolban a hajót derengeni a sötét víz fölött, még mindig iszonyatosan messze voltak tőle. Tartott tőle, hogy a legénység nem várja meg a szökevényeket, hanem korábban otthagyják őket, ha úgy érzik, túl veszélyes továbbra is ott vesztegelniük. Még gyorsabb tempóra ösztökélte magát.

Nem érzett fájdalmat továbbra sem, de azt igen, hogy a korábbi gátak nélkül, amik az élőket határok közé szorítják, mekkora terhet tesz ő is a testére. Most, hogy a lény aludt Loire-ban mintha a korábban kapott élet gyengébb lett volna. A válla körül szétszakadt a bőr, a sós víz a befolyva húsát nyaldosta. Ha még sokáig áznak sebei a vízben, csontjai és ízületei csikorogni kezdenek majd a rájuk kiülő sótól. De legalább igyekezete jutalmául gyorsan csökkent a hajót tőlük elválasztó távolság. Akármi is történjen a testével, ha Loire biztonságban feljut a fedélzetre, már megérte. A választotta biztonságán kívül másra úgysincs szüksége.

Mire elérték a hajót, már majdnem teljesen kivilágosodott. A matrózok is észrevették őket a vízben, ezért leengedtek egy csónakot, és amennyire az alattomos zátonyok közt tudtak, közelebb eveztek hozzájuk. A hullámok szinte feketén és alattomosan morajlottak körülöttük, így nem nagyon mertek beevezni a sötét sziklák közé.

De szerencsére hamarosan elérték őket, behúzták Loire-t a csónakba, pokrócót borítottak rá, mert a lány úgy remegett, mint a kocsonya. A parttól ennyire messze iszonyatosan hideg volt az óceán vize, annak ellenére is, hogy még mindig tartott a nyár.

Wardot viszont nem zavarta a hideg, sőt segítséget sem kért, ő saját erejéből húzódzkodott be a csónakba. Egyik karja kissé természetellenes szögbe fordult a korábbi izomszakadások miatt. Loire-t leszámítva ez senkinek nem tűnt fel, a fekete ruha mindenki elől elfedte a sérüléseit.

Mikor végre feljutottak a fedélzetre, a lány megdöbbenéssel vette észre, hogy a Lény az egész legénységet elvarázsolta. Mindannyian gépiesen végezték a munkájukat, mégis az összes tengerész zsinórokról függő báboknak tűnt neki. Azt is azonnal észrevette, hogy tudják, benne van a Lény, mert tényleg mindennel elhalmozták, amire csak szüksége lehetett, és amit kényelmi szempontból csak megkívánhatott.

Persze Loire abban a pillanatban másra sem vágyott, mint melegre, és száraz ruhákra. Igaz, ezt a vágyát azonnal újra gondolta, amikor az egyik tengerész levezette a fülledt kabinba, amit nekik szántak. Nem sokban különbözött azétól a hajóétól, amivel idáig jöttek, annyiban csak, hogy ez kényelmesebb volt.

Loire azonnal kizavarta a tengerészt, örült, hogy végre kettesben maradhatnak Warddal. Ledobta a vizes ruháit, és még mindig vacogva keresett valami szárazat. A férfi is követte a példáját, kibújt a fekete animus egyenruhából, és kivett az egyik szekrényből valamit, amit egyértelműen neki készítettek oda.

Ahogy jobban kinyújtotta a karját, reccsenést hallott. Meggyengült bőre és húsa az óvatlan mozdulat hatására tovább szakadt. Loire is meghallotta, sőt azt is észrevette, ahogy Ward a szétnyílt sebet vizslatta, és próbálta összenyomni a hasadást, mintha attól összeforrhatna.

– Te mi a fenét művelsz magaddal? – kérdezte tőle megrökönyödve a lány.

– Nem én tehetek róla! – tiltakozott a férfi.

A lány pillantása megállapodott azon a sápadt, sőt inkább elszürkült mellkason. Szinte világítottak rajta a kékes-lila hatalomtól derengő erek. A Lény ereje minden kétséget kizárólag kezdte elhagyni. Rőt haja is mintha szürkülni kezdett volna. Rosszul festett. Olyannyira, hogy ha Loire nem lenne tisztában az ellenkezőjével, ő maga sem hinné el, hogy Ward él. Egy valami nem változott, a szeme lilás fénye, mely változatlan elszántsággal csillogott.

– Amióta alszik, gyengébb a mágiája. Bennem mindenképp. Ezért jelentek meg ezek a sebek rajtam.

Loire közben Ward vállát és hátát vizslatta, néhány helyen még a sárgás csont is kilátszott a bőre és a húsa alól. A férfi, hogy nagyobb nyomatékot adjon az iménti szavainak, a lány elé tartotta a karját, és belemélyesztette a körmét bőrébe. Nem is kellett nagy nyomást gyakorolnia rá, azonnal felszakadt arra a gyenge hatásra is. Loire elkerekedett szemekkel nézte.

– Nem tudom, mi lesz így velem, de azt hiszem, én is eltűnök majd vele együtt.

– Nem! – Rázta meg a fejét felháborodottan tiltakozva a lány. – Mutasd magad! Valamit csak tudok kezdeni vele.

– Te is tudod… – próbálkozott még egyszer Ward, lefogta Loire kezét, mielőtt hozzá érhetett volna. – Ott van benned, neked is érezned kell, mennyire gyenge.

– Ha megint azt akarod mondani, hogy engedjelek el, tegyél le róla! – égett a szemében az elszántság. – Egyszer már megtettem, és mire mentünk vele? Azóta is itt vagy. És nekem szükségem van rád. Nem engedhetlek el…

Elcsuklott a hangja, könnyekkel telt meg szeme. Képtelen volt bocsánatot kérni azért, hogy önző. Ahogy azt sem mondhatta el neki, miért biztos Ward állításának az ellenkezőjében. De ha kikötnek, és a Lény végre elhagyja a testét, megmenti a férfit. Pont, ahogy megígérte.

Ward mondani akart neki valamit, kinyitotta a száját, de aztán inkább becsukta. Közben Loire hideg ujjai végigfutottak a bőrén. Ahol csak a lány megérintette, a szétszakadt szövetek ismét összezáródtak. Közben végig hallotta a szipogását. Szerette volna megölelni, megsímogatni, megölelni. Mindig a lelkét tépte, ha sírt, bármit megtett volna azért, hogy megvigasztalja.

Csakhogy most nem mozdult. Csak ült háttal Loire-nak, és hagyta, hogy egyik sebet a másik után foltozza össze a testén. Annyira undorodott magától, attól a már nem emberi létezéstől, képtelen lett volna így magához szorítani a lányt. Pedig vágyott rá. Ti jóságos istenek! De még mennyire vágyott rá! Minden egyes érintéssel csak jobban.

Loire megemelte a karját, hogy összeillessze a vállánál és hátánál szétnyílt húst. Nem kényeskedett, ha kellet belenyúlt egy-egy hasadékba, és az ujjaival húzta össze, csak hogy igazán szépen összeforraszthassa. Utoljára az a seb maradt Ward karján, amit azért ejtett rajta, hogy megmutassa neki, mennyire nincsenek rendben a dolgok. A férfi a combján nyugtatta a karját, meg is lepődött, amikor Loire a háta mögül elé lépett, és megfogta a csuklóját. De nem gyógyította meg, csak nézte.

Ahogy jobban szemügyre vette a sebet, az a megérzése támadt, hogy ha szerezne pár szikrát, és Ward bőre alá rejtené, az lelassítaná azt, mi épp történik vele. Azzal biztosan kibírná azt az egy hetet, ami még elválasztja őket a Lény végleges szabadulásától. Nem tudta, hogy ez a sugallat a tőle jön-e, vagy csak ostoba remény, mégis biztosan tudta, hogy működne. A szikrák adnának annyi erőt, amit most a meggyengült mágia képtelen megtartani.

A kérdés csak annyi, honnan szerezzen szikrát. Az első gondolata az volt, hogy ha sikerülne egy elég mély sebet ejtenie magán, talán azon szállna ki elég, mielőtt még annyi vért veszít, hogy már képtelen lesz meggyógyítani magát. Ez persze nem tűnt sem jó ötletnek, sem kivitelezhetőnek, Ward nem hagyta volna, hogy miatta ártson magának.

– Loire! – rázta fel hirtelen a férfi ingerült hangja, valószínűleg már többedjére szólította meg, és láthatóan bosszantotta, hogy ennyire nem reagál. – Valami baj van? Úgy nézed a karom…

– Nincs semmi baj – pattant fel mellőle a lány. – Várj meg itt! Eszembe jutott valami.

Felrohant a fedélzetre, mivel nem volt semmi jobb ötlete, mégis ezt kellett megpróbálnia. Szüksége volt valami élesre. A tengerészek közül nem szívesen áldozott volna fel senkit, már azért is sajnálta őket, hogy mind madzagra kötött bábuk a Lény kezében, nem lett volna szíve még neki is halálra ítélni közülük valakit. Magát viszont nem sajnálta. Saját életösztönénél is erősebb volt benne az elhatározás: Wardot nem fogja még egyszer elveszíteni.

Felrohant a fedélzetre. Nem is kellett sokat keresnie, azonnal talált pár matrózt – nem mágusokat –, akik abszolút hagyományos módon javították az eszközeiket. Volt nálunk egy halászháló javításhoz használt, görbe pengéjű kés is. Felvette mellőlük, úgy tett, mintha nézegetné, a matrózok pedig nem foglalkoztak vele. Loire arrébb vonult egy kicsit késsel a kezében. Talált egy kisebb beszögellést a lekötött hordók és egyéb ellátmányok között. Oda húzódott be, ott biztosan nem láthatta senki.

Épp, amikor már azt hitte, jól elbújt, Ward is feljött a fedélzetre. Magára vett egy kopott pólót, de a reggeli napfényben ennek ellenére is még jobban látszott, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Őt viszont már nem hagyták figyelmen kívül a Lény elvarázsolt matrózai. Körülvették, nem engedték a fedélzeten bolyongani.

– Mit keresel itt fent? – kérdezte tőle az egyik. – Nemsokára elhaladunk egy sziget mellett. Közel kell hajóznunk, mert máshol elátkozott a sodrás. Így is elég veszélyes, nem kockáztathatjuk, hogy az őrszemek meglássanak.

Loire kilesett a rejtekhelyéről, tudta, nem késlekedhet sokat, különben Ward ököllel fog kiszabadulni a matrózok közül. Megszorította a kés markolatát, kissé remegett a penge a kezében. Nem várt tovább. Felhasította a bal alkarját a csuklójától kezdve majdnem végig. Azonnal patakokban kezdett szökni belőle a vér. És abban a pillanatban sikoltást hallott a fejében. A Lény felébredt benne valamennyire, és elkezdte begyógyítani a sebét. Elszánt volt, hogy nem hagyja meghalni.

– Csak még egy kicsit engedd – könyörgött neki suttogva Loire –, szükségem van szikrákra, csak egy párra…

– Miért nem veszed el tőlük? – kérdezte tőle a Lény. – Nem érdemlik meg a sajátjaikat.

– Ezek csak rabszolgák – tiltakozott a lány –, ugyanolyanok, mint amilyen te is voltál. Ha tőlük lopnék szikrát, semmivel sem lennék jobb, mint a mágusok. Ezért kell hagynod… Amíg te alszol… Ward… – Nem tudta kimondani. – Szükségem van a szikrákra, hogy egyben tartsák, amíg kikötünk… – Kétségbeesve könyörgött neki.

Bár a Lény igyekezett bent tartani a vérét, Loire-ból elég sok elfolyt eddigre. A lábai meg is rogytak alatta. Térdre esett, még mindig küzdött a Lény gyógyító hatalma ellen. Próbálta az akaratával nyitva tartani a vágást, csak még egy rövid ideig, amig elő nem bukkan legalább egy-két szikra. Annyira ellenállt, hogy a Lény végül feladta. Vagyis, inkább beletörődött, hogy hagynia kell.

– Rendben – Loire megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy a seb ismét szétnyílik, a Lény hagyja, hogy vérezzen, de azért még figyelmeztette: – De csak addig, amíg szökni nem kezdenek. Ezekkel ki kell bírnia, amíg én alszom.

Loire hálásan sóhajtott egyet. A látása eddigre már homályosodni kezdett. De szerencsére nem kellett sokat várnia, hogy észrevegye az első szikrát. Lila volt, fényes és élettől pulzált. Ezzel akár fel is támaszthatta volna Wardot, ha akkor hatalmában állt volna. De az Lény azt mondta neki, hogy ilyen hatalmas mágiát az ő szűkös testébe zárva képtelen használni, mindenképp ki kell jönnie ahhoz, hogy teljesíthesse az ígéretét. A lány kénytelen, kelletlen tudomásul vette.

Inkább koncentrált, hogy bizonytalanul vibráló látásával el tudja kapni az elszökő fényeket. Kissé ügyetlenül, de sikerült a markába szorítania pár lila szikrát, amik elúsztak a szeme elől. Amint a tenyerében szorította a sercegő fényecskéket, a Lény azonnal összezárta a sebet a karján. Annyira lefoglalta, hogy ezt a gyógyulást figyelte, észre sem vette, hogy közben Ward kiszabadult az őt körülálló matrózok gyűrűjéből. Fogalma sem volt, hogy vette észre, hiszen azt hitte, jól elrejtőzött, de a következő pillanatban már ott térdelt mellette – az sem érdekelte, hogy a nadrágja a szára felissza Loire vérét a mocskos hajópadlóról –, és elhajította a közeléből a kést. Loire nem tudta volna megmondani, mikor ejtette el…

– Mi a franc ütött beléd? – Rémült kifejezés ült az arcán, miközben tenyerével idegesen törölgette a vért Loire karjáról. De akkor döbbent csak meg igazán, amikor nem talált sebet, csak makulátlan bőrt az alvadó vér alatt.

Loire a vérveszteségtől szédelegve emelte pillantását Wardra. Egy pillanatra elgondolkozott azon, megmutassa-e neki a szikrákat, de aztán inkább letett róla. Eszébe jutott, hogy úgysem látná őket. Ezért inkább kihúzta kezét a férfi érdes tenyeréből, és ő nyúlt a karja után. Ward értetlenkedve hagyta, hogy maga elé húzza sebes kezét. Loire ezután a szétnyílt húsra szorította a tenyerét, beleparancsolta szikrákát. Ward pedig azonnal megérezte a bizsergést a bőre alatt, ahogy Loire összezárta a sebet.

Nagyon furcsa érzés volt, a korábbi mágiát is érezte visszatérni magába, ami régebben olyan változatlanul és elpusztíthatatlanul tartotta a testét. A bőre ismét erősebb lett, a korábbi színéből is visszatért bele valami. Figyelte, ahogy Loire arca felderült, ez pedig csak azt jelenthette, hogy működött a varázs. Ennek ellenére sem tudta szó nélkül hagyni ezt a felelőtlen ostobaságot.

– Soha többet ne csinálj ilyet! Nem érek annyit, hogy az életedet veszélyeztesd miattam.

– Dehogynem, még sokkal többet is! – rázta meg a fejét Loire. – Megmondtam, hogy még képtelen vagyok elengedni téged. De azt sem hagyhattam, hogy rosszabbul légy.

Ward ettől csak még haragosabb lett, hiába hatotta meg ez az őszinte ragaszkodás, mégsem tudott őszintén örülni neki.

– Nem akarom, hogy rám pazarold a szikráidat. Egyébként is mi értelme? Tudjuk, mi lesz a vége ennek… Legközelebb ne tedd, kérlek!

– Nem lesz legközelebb – rázta meg a fejét Loire –, a Lény a saját szikráit adta, nem az enyémeket kaptad. Ezek viszont elég erősek ahhoz, hogy sokáig egyben tartsanak.

– Remek – hallatszott a hangján, hogy bár meg nem könnyebbült, de az megnyugtatta, hogy még egy ilyen önpusztító akciótól nem kell tartania –, de attól még ígérj meg nekem valamit! – Loire bizonytalanul bólintott. – Soha többet nem sodorhatod veszélybe magad miattam. Ígérd meg, hogy helyre teszed a dolgokat, ha ennek vége. Engedj el engem is!

– Megígérem, hogy mindent rendbe teszek – jelentette ki határozottan a lány, miközben Ward felsegítette.

Nem néztek egymásra. Mindketten tudták, mi bújik meg a szavak mögött.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Linus Nylund)