A gyártelep, ahova megszervezték az „üzlet” lebonyolítását, így sötétben még siralmasabban festett, mint amennyire a fényképek azt eredetileg láttatni engedték. Mindenfelé rozsdásodó eszközök, feltépett sínek, felborogatott csillék hevertek szanaszét. Valószínűleg csak azok a dolgok maradtak itt, amiknek nem volt értéke a fosztogatók számára, vagy a túl nagy vesződséggel járt volna az elmozdításuk.

A víztorony megtépázottan meredt a teliholdas, ijesztően fényes éjszakai égre. A kopott, rozsdás acél csigalépcső, ami feltekergett a vasbeton tartóoszlopon a tetején található gomba formájú tartályig egyáltalán nem festett bizalomkeltően. Az is ki tudja mióta állhatott üresen, elhagyatottan, a tetőszerkezetről körben részlegesen hiányoztak a burkolóelemek, egy foghíjas, fejet körbeérő száj látszatát keltve. Néhány hatalmas bádoglapot, amik korábban a gerendázatra rögzítve álltak ellen az időjárás viszontagságainak, meg lehetett találni a torony körül a földön, de ezek nagy részét is régen széthordták már a fémtolvajok.

Harmadik puskával felszerelkezve ennek a toronynak a közelében bujkált, várta a jelet Luthertől, hogy felóvakodhasson, és elfoglalhassa a pozícióját. Egy korábbi éjszaka már kijött ide, ki akarta tapasztalni, mennyire stabil a rozsdás lépcső, és hogy úgy általában mennyire fogja elbírni a súlyát a gomba. Azt már a legelején felmérte, hogy a gyatra állapotú tetőről remekül be lehet látni a gyártelepet, még úgy is, hogy a torony mindentől messze van. De gyakorlott lövészeknek nem okozhat gondot akkora távolságról eltalálni a célt.

Az persze egészen más kérdés, hogy egyáltalán nem egyszerű mutatvány feljutni az építmény tetejére. Egyrészt azért, mert a földszintről induló, a torony-szárban belülről futó beton csigalépcső részlegesen leomlott az elhanyagoltság miatt, legfelül, a tartály alatt egy zárt fémszerkezetbe torkollott, ami egyszer körbefutott a gomba alatti beton nyakon, majd innen emelkedett tovább a tartályrészre, és vitt fel a tetőre. Ez pedig azt jelentette, hogy ezeket a rozsda-rágott magasba futó fém létrákat kell majd használnia.

Harmadik nem kevés szentségeléssel vette ezt tudomásul, ugyanis ez azt jelentette, hogy bizonyos szakaszokon kénytelen lesz a nyaktörő magasságok felett a betonba vert fémlétra fokaiba kapaszkodva, lefele csüngve mászni. Gondolkozott azon, hogy próbát tesz a szerencséjével, mert ugyan kinek hiányzik, hogy éjszaka még biztosító kötelet is csattintson egyik létrafokról a másikra, de mivel a puska is húzza majd a föld felé, ezért úgy döntött, nem lesz vakmerő. Fegyverét úgy kellett a hátára rögzítenie, hogy ne lehessen útban függeszkedés közen.

Ahogy visszagondolt arra, hogy ezt a feladatot Luther eredetileg Félixnek szánta, savanyú mosolyba szaladt a szája. Persze utólag és látatlanban is igyekezett megelőlegezni a bizalmat az öregnek. Hiába volt már bőven benne a korban, egy öreg K is épp annyira megállíthatatlan, mint egy fiatal. Legalábbis őt és Wardot ismerve abszolút erre a konklúzióra jutott.

Egyébként ehhez az életveszélyes mászáshoz egyrészt jól jött a telihold szokatlanul éles fénye, másrészről viszont mégiscsak jobban örült volna neki, ha kicsit sötétebb van, hogy még véletlenül senki se láthassa, ahogy fent a magasban félig lógva szerencsétlenkedik. Ahogy számolta, miután megkapta a jelet, tempósan kell majd másznia, hogy a megfelelő pillanatra pozícióba kerüljön. Ha elkésik, és elszúrja, leshetik, hogy Lawrence mikor hagyja legközelebb csapdába csalni magát. De persze az sem mindegy, hogy a sietség miatt mekkora zajt csap… a fém lépcsőfokokon és létrán nem nehéz azokkal a bakancstalpakkal éles, fémes csengést okozni.

Eddigre már minden bizonnyal a többiek is elfoglalták a pozíciójukat, és mindenki igyekezett ezt annyira láthatatlanul tenni, amennyire azt a terep és holdfény csak lehetővé tette. Harmadik nem is látta őket. Persze, mindenkinek több esze van annál, minthogy idő előtt mutatkozni merjen. Bastionról tudta, hogy őt Luther olyan helyen rejtette el, ahol senki sem férhet hozzá, ő mégis mindenkit elérhet a hatalmával. Simon után a második legjobb rálátást biztosító hely volt az övé.

Harmadik saját, a Castitae markából szabadulni vágyó emberei is a romok közt bujkáltak, ők is csak jelre vártak. Az ő jelére, vagy Lutherére. Azéra, aki előbb olyan helyzetbe kerül, hogy parancsot adjon a rohamra. Mikor az embereket szervezte az aznap estére, még ő maga is megdöbbent azon, hogy mennyien jelentkeztek önként.

Harmadik népszerűsége sosem volt tökéletes a Castitae-ben, sokan tartottak tőle, sokan elutasították a régen annyira radikális nézeteit. A hazatérése utáni pálfordulás viszont sokakat állított az oldalára a korábbi kételkedők közül. Illetve az is az ügyének kedvezett, hogy Lawrence rettenetesen rövid idő alatt lett elmondhatatlanul népszerűtlen a szervezeten belül. Sokan akartak megszabadulni tőle. Legalább annyian, mint akik szerették volna Harmadikot új vezetőnek.

Simon megrázta a fejét, nem merenghet most ezeken. Inkább a víztorony tövében kavargó kellemetlen sötétre koncentrált. Itt körülötte nem voltak lámpák, sem halványan pislákoló örökmécsesek, amik valamennyi sápatag fényt adhattak volna a terület többi részének. Annyira mély volt a feketeség a betonépítmény árnyékában, hogy jóformán az orráig sem látott. Ez persze nem jelentette, hogy kicsit távolabb oszlott volna a sötét, Harmadik pozíciójából szinte el sem lehetett látni a régi logisztikai épületig – az csak egy feketébb paca volt a többi folt között –, aminek az egyik torony felé néző irodájában tartják majd az üzletet. Persze a gomba tetejéről a holdfényben nem lesz majd semmi gond a kilátással.

Abban a pillanatban a fülébe dugott aprócska rádión megkapta a jelet. Azonnal elindult a benti betonlépcsőkön, ügyelve, hogy bakancstalpa ne verjen semmilyen zajt. Ahogy első alkalommal sem, másodjára sem volt könnyű a mászás. A lépcsőházat szűkre szabták az építés költséginek csökkentését célozva, így egy Simon méretű férfi termetes puskával kifejezett kényelmetlenül mozoghatott csak benne. Arról nem is beszélve, hogy amikor hiányos szakaszokhoz ért, nem bizonyult egyszerűnek úgy átugrani, hogy ne verje be a fejét a plafonba, ezzel megtörve a lendületét. Szerencsére a fejére húzott éjjellátó védte a koponyáját – nem mintha számítana, ha lezuhan –, viszont mivel teljesen beborította, így a fülében zúgó vért is hallotta. Ez azonnal eszébe juttatta, miért utálta ezt az eszközt már az első alkalommal is.

Ennek ellenére gyorsan sikerült felérnie a fémlétrákig, majd azokon is túljutnia. Fent a tetőn elfoglalta a meghatározott pozícióját, elhelyezte a puskáját, a hozzá tervezett talpazaton. Elégedetten szemlélte, büszke volt magára, hogy ezt még korábban felhozta. Jól jött a célzáshoz, kellő stabilitást adott, viszont ha a helyzet út kívánta arrébb mozdulni is viszonylag könnyű volt vele. Becélozta az ablakot, majd beállította a távcsövet. Belenézve Luthert látta meg a törött ablakú irodában volt.

Döbbenetesen körültekintően választotta ki a helyet. A félig leszakadt, betört üvegű ablaknyílásba omló reluxa az egyszerű fegyverekkel történő célzást igencsak megnehezítette volna. Csakhogy az ő puskája éppen ilyen esetekre készült. Persze nem volt könnyű mintát szerezni Lawrence-ről, hiszen Pascalban sem bízhatott meg. De végül megoldotta, az egyik rettentően privát meetingen sikerült annyi ideig a közelében lennie, hogy a zsebébe rejtett kis ketyere levegye róla.

Most viszont, hogy elhelyezkedett, már csak várnia kellett. A megbeszéltek szerint kettőt csippant a rádióján jelezve mindenkinek, hogy pozícióban van. Luther egy pillanatra az ablak felé fordult, majd a hátát mutatta neki, és kilépett a tűzvonalból. Harmadik sóhajtott egyet. Elgondolkozott azon, hogy talán a Magister is megérdemelne egy golyót.

✨✨✨✨✨

Luther hazudott volna, ha azt állítja, hogy teljesen nyugodt. Eleve nem örült neki, hogy egyelőre kénytelen egyedül várkozni ebben az irodában, ahol az egyetlen társasága Lexington rá meredő puskacsöve. Nem bízott benne, még mindig nem, bár Espada miatt némiképp enyhültek az ellenérzései. És éppen ez adott neki bizonyosságot is, miszerint ha meg is fordul abban az okos koponyájában az, hogy Lawrence-szel együtt őt is lelője, nem fogja megtenni, bármekkora legyen is a csábítás. Akármennyire higgye is erősnek vagy rossz embernek magát, túl gerinces ehhez. Ha pedig ez még nem lenne elég, hogy visszatartsa, az egészen biztosan megköti a kezét, hogy utána soha többé nem tudna Espada szemébe nézni.

Luther egy pillanatra az ajtó felé fordult, majd az órájára pillantott. Nem bánta volna, ha Lawrence végre megérkezik. Úgy sejtette, hogy a tervének az a könnyű része, hogy Harmadik agyonlövi. Utána jön a neheze, vagyis kijutni az épületből. Vérfürdőre készült. Nem számított semmi kevesebbre. Mégis remélte, sikerült olyan helyeken elrejtenie az embereit, hogy ne bukjanak le az utolsó pillanatig.

Eszébe jutott Espada dühtől és felháborodástól kivörösödött arca, amikor közölte vele, hogy egyedül várja meg az irodában Lawrence-t. A fiú mindenképp ott akart vele lenni, követelte, hogy a hazug féreg szemébe nézhessen. Luther egyrészt szívesen engedte volna, úgy volt vele, hogy meglenne annak az előnye, ha hagyná a kölyköt bosszút állni. De mivel tartott tőle, hogy Espada megkönnyebbülése csak ideiglenes lenne, azt sem akarta megkockáztatni, hogy a gyötrő lelkiismerete miatt ismét kételkedni kezdjen az örökbefogadó apjában.

Azt a Magister nem akarta még magának sem beismerni, hogy nem bírná elviselni azt a csalódott tekintetet. Már akkor is próbára tette, amikor a fiú másnaposan, vizenyős szemekkel meredt rá. Néha nem értette a saját érzéseit. Ilyenkor megkérdezte magától, mikor és változtak meg a dolgok, mióta lettek munkából és tervekből család. Persze tudta választ. Azután, hogy elüttette Espadát. Már előtte is voltak érzései a kölykök itánt, de utána valahogy túl erősre nőttek benne bármivel próbálkozott is.

Megszerette őket. Nemcsak Wardot, pedig eleinte azt hitte, csak a legidősebb fiúnak van a szívében hely. Túlságosan a saját feltörekvő, elszánt magára emlékeztette a rőt hajú fiú, nem lehetett érzéketlennek maradni az irányába. Aztán minden igyekezete ellenére megkedvelte Bastiont, az állandóan hisztis, kiszámíthatatlan Espadát, sőt a mindig problémás Loire-t is. Most utólag visszagondolva, talán azt sem gondolta soha igazán komolyan, hogy kiteszi a lány szűrét. Bárcsak elmondhatná neki…

Megdörzsölte az arcát. Üvölteni tudott volna, annyira dühös volt magára. Ilyen hülyeségeken töprengeni! Éppen most, amikor elég egy elfuserált cselekedet, és az az életükbe kerülhet. Amíg Félix élt, ő volt a lelkiismerete, ő mondott ki helyette midnent, amit neki kellett volna éreznie, ő tartotta azon a vágányon, ami morálisan még épphogy helyes, vagy legalábbis nem teljesen elítélendő. Most viszont az az átkozott lelkiismeret is önálló életre kelt a mellkasában. Ezzel is kezdenie kell valamit. Különben nem fog tudni megfelelően és józanon gondolkodni. Talán ezért kötötte magához Lexingtont. Hűséges volt Wardhoz, így hozzá is. Az, hogy mennyire szerette Espadát önmagáért beszélt. Azt viszont sosem mondta volna ki, hogy jobban hasonlított Félixre, mint bármelyikük hitte volna.

„Na jó, elég legyen!” szólt rá magára gondolatban. Végre megtalálta a kapcsolót az érzésein, és kikapcsolta őket. Ismét kemény és rideg volt, képes teljesen objektíven gondolkodni, kiadni bármilyen elrettentő parancsot, amit csak megkívánt a helyzet.

Kinyílt az ajtó. Lawrence lépett be. Meglepő módon a rohadék tartotta a szavát, és egyedül jött. Bizalmatlanul méregették egymást. Luther akkor találkozott legutóbb hosszú idő után újra a volt testőrfőnökével, mikor felkereste a kórteremben. Most is épp ugyanolyan megviseltnek tűnt, mint akkor, ugyanúgy látszott felpuffadt, vörös, durva bőrű arcán az alkohol. Egyértelműen Lawrence volt, Luthernek valami mégsem tetszett. Magister karján figyelmeztetően meredtek fel a szőrszálak, ilyen csak akkor történt vele, ha valami miatt rossz előérzete támadt.

Nem értette a saját reakcióját. Majdhogynem félt. Pedig tudta, nincs mitől, szinte hadsereggel jött. Hacsak Lawrence és a mágusok nem érkeztek nagyobb tűzerővel, mint az övé, akkor aztán tényleg nincs mitől tartania. Próbálta lecsillapítani felborzolt idegeit, de az égnek meredő szőrszálak érzése a karján csak nem hagyta nyugodni.

Aztán még egyszer kinyílt és bezárult az ajtó. Ezúttal a mágusok követe lépett be. Nem az a nő volt, akivel Luther tartani szokta a kapcsolatot. Nem az, akivel lassan húsz évvel ezelőtt konspirálni kezdtek, nem az, akivel megtervezték a világ egyesítését és a hatalom újra felosztását. Nem az, ki az ikrek örökbefogadása után mindenképp ki akarta csalni tőle Loire-t. Persze tudta, hogy a Szigetek mágusai kedvük szerint képesek megváltoztatni a külsejüket – ez is egy olyan tudomány volt, amit tilos volt az elszakadt mágusoknak tanítani.

De az a nő! Ha Luthernek nem lett volna olyan sokáig szüksége rá, és nem lett volna olyan nehéz a közelébe férkőzni, már százszor megszabadult volna tőle. Akárhányszor találkoztak, ez az érzés sosem változott. És akármilyen alakot öltött is, az a megszállott őrület a tekintetében mindig elárulta. Az a mágus viszont, aki most tárgyalni érkezett, teljesen nyugodt, és kimért tekintetű volt. Luther már ebből tudta, hogy az a mágus nem az, akivel ő általában üzletelni szokott.

Azt egyébként meg kellett állapítania, hogy ez mágus határozott szimpátiát váltott ki belőle. Ami persze nem változatott azon, hogy rühellte a fajtájukat, természetesen a két gyerekét leszámítva. Elnyomott egy sóhajt. Sokkal jobban örült volna, ha az aznap éjjeli tárgyalásra a félőrült mágus spiné érkezik. Lexington kifejezetten mágusoknak szánt golyóival egy kifejezetten kellemetlen problémától tudott volna így megszabadulni. És nem mellesleg ez a gyilkosság destabilizálná a Szigeteket. Az lenne csak igazán szép! Abban bízott csak, hogy az, akit a mágusok aznap elé küldtek, elég fontos ahhoz, hogy fájjon nekik az elvesztése.

Magára kellett parancsolnia, hogy ne forduljon hátra az ablak felé. Bíznia kellett abban, hogy Lexington még azelőtt megszabadítja ezektől a kellemetlen alakoktól, mielőtt egyáltalán módjuk nyílna kinyitni a szájukat. Izzadt a tenyere a feszültségtől. Nem törölhette meg, nem árulhatta el magát semmivel sem. Az a pár másodperc várakozás viszont, mire végre berobbant mögötte az ablak, idegtépő volt.

Pedig Harmadik nem vesztegette az idejét. Amint meglátta Lawrence-t belépni, azonnal ráállította a puska csövét. Nem kellett attól tartaniuk, hogy a Castitae vezetője esetleg kisétál előle, a számára kifejlesztett célkövető golyó biztosan eltalálja majd. Amint megérkezett a mágus követ is, és betette maga mögött az ajtót, Simon meghúzta a ravaszt.

Azonnal látta Lawrence-t összeesni. Nem hibázott, nem is készült erre az eshetőségre. Elégedettség töltötte el az első sikeres lövés láttán, az adrenalin száguldott az ereiben. Nem vesztegette hát az időt, azonnal átállította a puskát mágusokra, és újra célzott. A mágus az irodában pont belépett a célkeresztjébe a fejetlenség közepette, Harmadik pedig nem várt, rögtön meghúzta a ravaszt.

Mialatt ezt az apró mozdulatot végrehajtotta, valami beazonosíthatatlan zajt hallott, ami elég volt ahhoz, hogy egyetlen töredék pillanatra elvonja a figyelmét, így a golyó nemcsak célt tévesztett, hanem valami teljesen más irányba indult. Ahol becsapódott, megölt valakit. Ezt a halovány mágiavillanásból és a felhangzó kiáltásokból tudta. Ahogy az is nyilvánvalóvá vált előtte, hogy sokan vannak. Több helyen rejtőztek elszórtan.

Újra célzott, és most minden idegszálával a Lutherrel egy légtérben tartózkodó mágusra koncentrált. Azonnal látta, hogy a nő támadni készül. Egy átok megcsapta a Magistert, felbukott. Harmadik ezt a pillanatot használta ki, hogy lőjön. A golyó célba talált, megszabadította Luthert a veszélytől.

Majd Harmadik átkattintotta a puskát automatára, még mindig mágusokra állítva. Közben még látta „főnökét” feltápászkodni, és Espadát berontani hozzá. Harmadik megint meghúzta a ravaszt, és addig nem is engedte fel, amíg volt a tárban bármi. A máguskövető golyók kirepültek az éjszakába, és mindegyik eltalált valamit. A mágiavillanások egy-egy helyen más színűek voltak, feltételezte, hogy talán védelemről pattantak le.

Harmadik bekapcsolta a rádióját, és a közös csatornán sorolni kezdte, merre látta a rejtőzködő varázslókat. Még szinte be sem fejezte, amikor érezte, hogy megrázkódik a torony, aztán megrogyott alatta. De az a hang, amit a betonszerkezet kiadott egyáltalán nem volt megnyugtató. Simon felkapta a puskát a földről, a hátára vetette, és olyan gyorsan rohanva indult meg a vaslétra felé, amilyen gyorsan csak vitte a lába.

A beton talpazat továbbra is elmondhatatlan hangon sírt, csikorogtak a helyükről kiforduló többszáz éves téglák, nyögött a falakban a mágiával megerősített acélszerkezet. Harmadik azt is érezte, ahogy hullámzik a talpa alatt a gomba. Aztán mielőtt még elérhette volna a létrát, amin a magasba mászott, kimállott a talpa alól a beton, bádog és fém, ő pedig zuhanni kezdett.

– Bastion! – kiáltott a rádióba, és már félúton járt a torony tövében futó töredezett aszfalt út felé.

Csak abban bízott, hogy a mágus megmenti.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Théo Roland)