A zuhanás szinte azonnal véget ért, Harmadik életének mégis talán a leghosszabb és legkísértetiesebb élménye volt. Egyenesen horrorisztikus. Annak elleniére is, hogy valahol félúton furcsa érzése támadt. Mintha láthatatlan erőd vette volna körül. A törmelék, ami addig vele zuhant, gömb alakban eltávolodott tőle. Leírhatatlan hatalom taszította körülötte. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Bastion abból, ahogy kétségbeesetten a nevét kiáltotta, tudta, komoly baj lehet, ezért valami bivaly erős védelmet küldött rá.

Harmadik egyébként épp csak megkönnyebbült a zuhanás közben, aztán már földet is ért, és a megérkezés egyáltalán nem lett jó élmény. Hiába Bastion védelme, ami megakadályozta, hogy a nyakába szakadjon a torony, attól még iszonyatosan megütötte magát. Nyögve ült fel, végigtapogatta a tagjait. Amennyire meg tudta állapítani, nem tört el semmije. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem érezte úgy magát, amint akit épp az óriások talpa alól rángattak ki.

– Mire vársz még, haver? – dörrent a fülébe a mágus. – Mássz ki onnan, hogy az istenek áldjanak meg! Amíg te ábrándozol, a többieket kevésbé tudom védeni!

Simon megdörzsölte hasogató halántékát. Kissé kóválygott a feje. Nem gondolta volna, hogy ilyen erős védelemmel is ennyire bele tud szédülni egy keményebb földetérésbe. Mindenesetre feltornázta magát álló helyzetbe, és közben remélte, hogy Bastion nem a közös csatornán mindenki füle hallatára hordta le. Az meg sem fordult a fejében, hogy neki a pánik hatására sikerült minden társa fülébe beleüvöltenie.

Harmadik körbefordult a gömb védelmében. Nem tudta, milyen mélyen lehet a romok alatt, de nem tűnt sem stabilnak, sem bíztatónak az a halom tégla és beton, ami a mágiagömböt körülvette. Lépett egyet, csak úgy, valamelyik irányba. Így eltemetve, azt sem tudta volna megmondani, mi merre van. Az ő előrehaladásával megegyezően a gömb is előre mozdult, maga előtt lökve a törmeléket. Az instabil halom vészjóslóan morajlott a feje fölött.

– Még is hogy kéne kijutnom innen? – kérdezte Bastiont bizonytalanul.

– Mi van? – értetlenkedett a mágus saját csatornájukon. – Ennyire beverted a fejed, basszus?

– Nagyot lehet ám esni olyan magasból… – védekezett némiképp kótyagos fejjel Harmadik.

Bastion azt a hangot hallva megdöbbent. A hatalmával a zuhanást nem nagyon tudta tompítani, csak azon tudott segíteni, hogy Harmadik ne zúzódjon halálra a torony romjain. De most, hogy beszéltek egyértelműen zavartnak tűnt, ami nem jelentett jót.

– Figyelj rám, oké? – próbálta akkor jobban magára vonni a figyelmét. – Amíg a gömbben vagy, nem lesz bajod. A puskád nálad van? Ha kijutottál, nem fogsz tudni visszamenni érte, ha a romok alatt felejted.

Simon megtorpant. A puska nem volt nála. Csak a két pisztoly. Körülnézett. A háta mögött meglátta a tust. A fegyver csöve kilógott a mágikus gömb alól. Visszarohant érte. Ahogy felrántotta a földről, elvesztette az egyensúlyát, és hátra repült, a gömb pedig ugyanakkora távot tett meg körülötte.

Majd a torony addig stabilnak hitt része iszonytató robajjal omlani kezdett. Harmadik ijedten kuporodott le, két karját szorosan a feje köré fogta, hogy megvédje magát a leomló romoktól. Beletelt pár pillanatba, mire felfogta, biztonságban van, és semmi sem fog a nyakába szakadni. Megkönnyebbülve emelkedett fel, és akkor meglátta a gyártelep halovány fényeit egy szűk résen át.

– Kint vagy már? – érkezett a fülébe Bastion sürgető hangja. – Egy másik csapatot is meg kell védenem. Tűz alatt vannak, de épp lefoglalod a hatalmam nagyrészét…

– Fél percet adj még! – kiáltotta neki teljesen kitisztult fejjel, miközben a rés felé vetődött.

✨✨✨✨✨

Espada összerezzent ijedtében, amikor Harmadik rettegő hangja a fülébe robbant. Az a kiáltás a párja iránti rettegéssel rántotta görcsbe a mellkasát. Egy pillanatig levegőt sem kapott. Legszívesebben azonnal visszakiabált volna neki, hogy megtudakolja, mi történt vele. Két ok miatt nem tette. Az egyik, amit talán nem is gondolt át tudatosan, hogy nem kellene lefoglalnia az egyéni csatornát Bastion elől, ha a bátyja épp segíteni akar Simonon. A másik az volt, hogy megérzett valami furcsa sugallatot.

Egyszerűen csak elúszott mellette. Mágia volt, semmi kétség. Érezte elvarázsolt fém karjaiban a szokásos borzongást. De nem ismerte fel a varázslatot. Nem hasonlított Bastion hűvös hatalmára. Jeges-hideg volt, sőt borzongató. Gonosz. Úgy kúszott el mellette, mint valami kígyó. Ahogy elhaladt, a falak vibrálni kezdtek Espada körül. Az egész épület ingott és remegett. Akármi legyen is az a mágia, az apja felé tartott. A fiú pedig bár mindennél jobban rettegett Harmadik épségéért, Luthert sem hagyhatta a sorsára. Ösztönösen előre lendült, követte azt a sötét hatalmat. Az sem érdekelte, hogy az apja testőrei utána kiabálnak, maradjon veszteg. Elrobogott mellettük, felrohant a lépcsőn, egyenesen az iroda felé tartott, ahova a Magister találkozót szervezte, és a vendégeit várta.

Apja két holttestet vizsgált, mikor Espada berontott. Mintha az idősebbe férfi nem is érezné, milyen fenyegetően remeg az épület. Luther maga sem értette, de a zsigereiben érezte, hogy valami nincs rendben, ezért szemügyre kellett vennie a halottakat. Lexington Lawrence-t minden nehézség nélkül leterítette, de mikor a mágust célozta, az nem a terveik szerint sült el. Túl sokat késett a második lövés az első után. A varázslónak felocsúdni is maradt ideje. Olyannyira, hogy még meg is tudta csapni Luther egy kisebb mágiával.

Emiatt az orrát törölgetve állt a holttestek mellett. Gyanakvása felülkerekedett benne, a saját szemében sem bízott, amikor Lawrence-ről volt szó. Csak akkor hiszi el, hogy elintézték, ha mindent megdöntő bizonyítékot szerzett erről. Leguggolt régi ellensége mellett. Határozottan Lawrence-nek nézett ki, de valami mégsem stimmelt. Nem tudott volna pontosan rámutatni, mi az, de ahogy azokat a vonásokat figyelte, egyre biztosabb lett benne, hogy alaposan átverték.

A halott balkarjához kapott, letépte róla a ruhaujjat. Ha még élne, csúnya zúzódásokat okozott volna durva mozdulataival a karján. Ahogy szabaddá vált a bőrfelület, Luther döbbenetében visszahőkölt, majdnem fel is borult. A halott karján, egészen közel a könyök hajlathoz egy mágikus pecsét fénylett. Nem kellett elmagyarázni a Magisternek, mit lát. Az ő hasonmásainak a karján is éppen ugyanilyen pecsét volt.

Lawrence-nek tehát több esze volt annál, minthogy maga jöjjön ide. Ezért inkább a biztos halálba küldte az egyik emberét. Luther nem is értette miért lepődik meg ezen, hiszen éppen erre kellett volna számítania volt testőrfőnökétől, hogy nem adja könnyen magát. Bár nem örült kifejezetten ennek a kellemetlenségnek, annyira kétségbe sem esett.

Ismerte annyira a korábbi alkalmazottját, hogy egészen biztos lehetett benne, valahol a közelben van. Tudta, semmiért sem mondana le az élvezetről, hogy megölje. Legalábbis, hogy megpróbálkozzon vele. És beledögöljön. Luther nem véletlenül hozott egy hadsereget. Nem fogja hagyni, hogy Lawrence elsétáljon. Már épp időszerű lesz rendezni ezt az évtizedes konfliktust.

Épp felemelkedett a holttestek mellől, amikor kivágódott az iroda szárnyas ajtaja, és Espada robogott be rajta. Mintha a bajt is magával hozta volna, a falak Luther és a fia körül azonnal hullámzani kezdtek. A Magister szorítást érzett a gyomrában, mintha egy hideg kéz csak visszarántotta volna Etriába, a legutóbbi robbanás idejére, amit átélt. Akkor is így kezdődött, remegett, rángott körülötte az épület, aztán a szint leomlott alattuk, és ők Félixszel lezuhantak a mélybe.

Luther zavartan nézett körül. Nem látta a komornyikot, pedig itt kellett volna lennie, sosem maradt távol tőle. Sosem ment messzebb, mint ahonnan még bármitől meg tudta menteni a munkaadóját. Most mégsem volt itt. Ahogy körbenézett a poros irodában, csak Espadát látta maga előtt, aki odafutott hozzá. Mondhatott neki valamit, amit nem értett, csak látta, hogy mozog a szája. Hogy került ide a fia? Nem hozhatta magával Etriába, hiszen a fronton vannak…

– Apa! – ismételte meg kétszer-háromszor a kölyök. – Mi a franc ütött beléd? Mennünk kell, valami baj van! Hallod…?

Espada érezte a karjain, hogy az a gonosz varázslat egyre sűrűsödik körülöttük. Fogalma sem volt, mire képes az a varázs, de abban nem kételkedett, hogy azok miatt hullámzanak a falak, és remeg körülöttük levegő. Ha el kellett volna képzelnie ez a mágiát, lelki szemei előtt egy rusnya, rothadó kígyót látott volna, ami alattomosan körül tekeregte őket.

A fiú maga is észrevette, hogy az egyik holttesttel valami nem stimmel, de úgy volt vele, hogy van annál sürgetőbb dolguk is, minthogy felesleges kérdésekkel húzza az időt. A legsürgetőbb feladatuk az, hogy élve kijussanak a megbűvölt épületből. Nem vesztegette az időt, karon ragadta Luthert, és vonszolni kezdte maga után.

Alig tettek meg egy-két lépést, Espadát is körülfolyta a mágia. Erős volt. Erősebb, amit addig valaha tapasztalt Bastion vagy Loire hatalmából. Feléjük lendült az a hatalom, meg akarta ölni őket. Olyan érzés volt, mintha egy szökőár hulláma tartana egyenesen feléjük, hogy elsodorja őket, de előtte darabokra törje minden csontjukat.

Espada vetett egy gyors pillantást Lutherre. Még mindig elképzelni sem tudta, mi történhetett vele, de, arra tippelt, hogy megbűvölték. Ez tűnt a leglogikusabb magyarázatnak a viselkedésére, arról fogalma sem lehetett, hogy a varázslat zárja korábbi rettenetes emlékei közé. Mindenesetre nem volt semmi jobb ötlete, a háta mögé lendítette az apját, és két karjával igyekezett távoltartani a mágiát. A megbűvölt fém végtagok jelentették az egyetlen fegyvert, amivel meg tudta ragadni a számára láthatatlan erőt.

Az átok-hullám átcsapott rajtuk, szinte azonnal keresztül vágott Bastion védelmén. Espada nem is értette, de mintha gyengébb lett volna az a páncél, mint amit a bátyjától megszokott. Az átok még mindig körülvette őket, berágta magát a karjába, felhorzsolta a mellkasát, miközben átzúdult rajta. A bal karját, amit jobban maguk előtt tartott, kicsavarta, természetellenes szögbe feszítette. A másik kezét is kifordítani igyekezett.

A bal karja valamivel a válla alatt hatalmasat reccsent ahogy a fém szétnyílt, mintha csak egy óriás egy rongybaba kezét próbálná játszi könnyedséggel letépni. Espada felüvöltött. Az a fém épp annyira a teste része volt, mintha hús-vér végtag lett volna, emiatt, amikor az átok leválasztotta róla, az éppen annyira fájt, mint amikor régen a saját kezeit vesztette el.

Az a velőt rázó üvöltés végre Luthert is kirántotta a varázs által szeme elé szórt kábulatból. Rettenetesen elszörnyedt, amikor arra tért magához, hogy a legkisebb fia saját testével védi a láthatatlan borzalom elől, ami fájdalmasan feszítette-tépte a tagjait. Espada a fájdalom ellenére ádázul küzdött, szabadulni akart a mágiától, de továbbra sem látta, így igazán esélye sem volt ellene.

Aztán valami történt. Bastion védelme ismét megerősödött rajtuk. És az átok már hiába próbálta marni őket, onnantól kezdte, ismét nem tudott ártani nekik. A fiú ép karját erőtlenül a teste mellé ejtette, a másik esetlenül lógott a válláról. Már csak egy vékony fémdarab tartotta. Espada már nem tudta mozgatni, a súlyos sérülés miatt nem maradt benne mágia, az elhalt, üres fém pedig húzta a vállcsonkot. Ti jóságos istenek! Hogy milyen nehéz volt az a kar így, hasznavehetetlenül!

– Jól vagy, öcsi? – hallotta meg a fülében, a rádión Bastion rádió zúgástól torz hangját. – Hallottalak az előbb, és nagyon megijedtem.

– Megvagyok – felelte neki azonnal, miközben ép karjával megfoga a félig leszakadtat, csavart rajta egyet, és végleg leválasztotta a válláról –, részben legalábbis – tette még hozzá fintorogva, miközben a földre lökte a fémkart.

– Remek, ha tudsz viccelni, nagy bajod nem lehet – hagyta rá Bastion kuncogva.

– Mi a francot csináltál az előbb? – esett neki bátyjának a fiú, miután kissé felocsúdott a sokkból. – Apával majdnem meghaltunk, csak mert te álmodoztál!

– Bocs, öcsi – szabadkozott Bastion –, de Harmadikat hoztam le a toronyból, mert felrobbantották alatta. Nem hagyhattam, hogy kitörje a nyakát. Meg gondolom, te sem értékelted volna, ha nem mentem meg. Nyugi jól van. Veletek mi a helyzet?

Eddigre már majdnem kiértek az épületből. Bár Espadának tovább kellett ráncigálnia Luthert, amikor szinte ösztönös mozdulattal lehajolt fia hátrahagyott karjáért.

– Hullámzik az egész épület, olyan mintha táncolnának valami mágiától. Nem tudom, hogy hallucinálom-e… – tette hozzá bizonytalanul.

– Nem hallucinálsz. Gyertek ki minél gyorsabban! – figyelmeztette őket.

– Te tudod, mi ez? – faggatta a mágust, ahogy elhaladtak pár halott mellett.

Luther emberei voltak, azok, akik mellett elrohant, hogy megmenthesse az apját. A gerincük és a bordáik felismerhetetlen formájúra deformálódtak. Espada sosem látott még ilyet. És az sem nyugtatta meg, amit Bastion a nézelődése közben mondott.

– Ez egy komoly átok. Az a dolga, hogy elpusztítson mindent, amiben mágia van. De nyugi, titeket most nem ér el.

Ez magyarázta a testek állapotát, hiszen mindannyian varázslatokkal megerősített páncél öltözetet viseltek. Az abban levő hatalom fordult ellenünk az átok hatására. A saját védelmüket szolgáló öltözet zúzta össze őket.

– Ennek kifejezetten örülök – nézett grimaszolva bal karja hűlt helyére, már értette, miért választotta le róla az a varázs. Mivel a fiú testének a részét képezte, nem tudta ellene fordítani, csak megkínozni a letépésével.

– Vigyázz magatokra! Most kilépek, ellenőrzöm a többieket.

Espada még utána akart szólni, hogy ő legyen óvatos, de szinte azonnal megszakadt a mágikus sistergés a vonalban. Ezért inkább magukra koncentrált. Letérdelt az egyik halott mellé, elvette a fegyvereit. A pisztolyokat a nadrágjába és a mellényébe tűzte, kellettek a pót fegyverek, fél kézzel esélye sem volt tárat cserélni.

Felemelt az egyik test mellől egy puskát, amit azonnal Luther kezébe nyomott. A következő lendülettel pedig a töltényeket adta át neki. Épp a halott késeit igyekezett megszerezni, amikor felpillantva az apjára találkozott a tekintetük.

– El sem hiszlek, apa! – vigyorgott rá az idősebb férfire. – Tényleg képes lennél egy dögnehéz fémkart cipelni?

– A te karod, nem? – protestált az apja. – Kelleni fog.

– Kelleni fog egy kar, igen. Majd. De az most használhatatlan – adott magyarázatot a fiú. – Azzal meg lehetőleg ne engem lőj hátba – biccentett a puska felé.

– Nem terveztem. Vannak páran, akiknek szívesen szétlőném a képét. De te szerencsére nem vagy köztük.

– Ez megnyugtat – indult el ismét Espada, miután mindent összeszedett, amire csak szükségük lehet.

– És most mi a francot csinálunk? – Kérdezte tőle váratlanul Luther.

– Reméltem, hogy te megmondod – fordult hátra felé döbbenten Espada.

– Gondolom, első körben életben maradunk – jelentette ki határozottan a Magister, addigra már ismét önmaga volt. – Aztán kijutunk innen. Keresünk egy csapatot, akikhez csatlakozhatunk, tömegben mégiscsak biztonságosabb.

Espada ráhagyta. Nem akarta felhozni a kétségeit, miszerint ahol többen vannak, az jobban vonzza a figyelmet, és a nagyobb csoportokra szívesebben dobnak átkokat a mágusok, mint a külön-külön lopakodókra.

– Nem mellesleg pedig megkeresem és megölöm Lawrence-t. Elvégre ezért vagyok itt – tette még hozzá elszántan az apja. – Senki másnak nem fogja megmutatni magát csak nekem.

– Elvégre ő is azért van itt, hogy megöljön téged – egészítette ki Espada keserű kifejezéssel az arcán.

Mielőtt Luther erre bármit reagálhatott – pedig már majdnem kiértek az épület kapuján –, a fiú egy hatalmasat lökött az apján, és betaszította az egyik falhasadékba, majd azonnal követte ő is a takarásba. Még épp időben, így a három mágus nem vette észre őket. Elég volt egy pillantás rájuk, elárulta őket az öltözékük, és az, hogy nem volt náluk fegyver. Hiszen annak, akinek a teljes lénye fegyver, nincs is szüksége más játékszerekre.

Espada rájuk fogta a pisztolyát. De nem lőtt. Csak figyelte őket. Tudta nagyon jól, hogy bár tökéletes célpontot nyújtanak, ha most meghúzná a ravaszt, felfedné a pozíciójukat. Biztosan nem lenne elég gyors, hogy mind a hármat leszedje, mielőtt az egyikük egy átokkal darabokra szedné őket.

– Apa – súgta alig hallhatóan –, mennyire lősz jól azzal a vacakkal?

– Bármelyiket leszedem vele – suttogva válaszul Luther.

– Oké, akkor tiéd a legtávolabbi, enyém a maradék.

– És ha le vannak védve? – Akadékoskodott Luther.

– Akkor valószínűleg meghalunk. Ahogy akkor is, ha csak várunk. Kezdjetjük?

– Igen. Háromra! – egyezett bele, majd számolni kezdett. – Egy… kettő…

Háromra pedig meghúzta a ravaszt, ahogy Espada is gyorsan kettőt lőtt egymás után. A mágusok pedig azonnal felbuktak. Nem védte őket mágia. Luther ezt nem is értette. Lawrence erőforrásai nem futották volna egy védőre? Vagy csak annyira elbizták magukat, hogy nem hitték, hogy bárki árthat nekik? Érthetetlen.

Most, hogy elmúlt a közvetlen veszély, Luther egy kissé jobban körülkémlelt. A gyártelep gyér megvilágításában is azonnal észrevette, hogy nem látja a víztornyot. Vetett egy oldalpillantást a fiára, miután felfogta, csak egy hatalmas halom rom magasodik ott, ahol korábban a betonépítmény állt. Nem mert rákérdezni, tudja-e mi történt Lexingtonnal, de némán fohászkodott, hogy ne legyen baja.

Eddigre végleg tisztult ki a füle és a tudata, ekkor kezdte hallani, felfogni, hogy a telep különböző irányaiból milyen brutális csatazajok hallatszanak. Keletre tőlük mágiavillanásokat látott, előttük valamivel távolabb torkolattüzek villogtak az éjszakában. Több irányból sebesültek kiáltozása és hörgése is hallatszott.

Luther még sosem fordult meg háborúban vagy frontokon – csak a csatatereket látta az összecsapások után –, mégis úgy képzelte el, hogy a pokolban pont ilyen lehet a látkép. Most először volt igazán veszélyes helyzetben Félix nélkül. Mégis megdöbbentette, mennyire nem fél. Megbízott Espadában. Bastionban. Sőt a történtek után egyelőre Lexingtonban is.

– Mennünk kéne valamerre – rázta fel a fia hangja. – Szívem szerint megnézném a tornyot. Tudni akarom, mi van Harmadikkal.

– Rendben, kerülünk arra – egyezett bele Luther. – Én addig megpróbálom kilogikázni, hol lehet Lawrence. Mutasd az utat!

Espada nem tiltakozott, hanem lekuporodva azonnal a torony romjai felé indult. A pisztolyt megmaradt kezével végig maga elé tartotta. Nem akarta, hogy bármi váratlanul meglephesse őket. Már majdnem elérték a törmelékhalmot, amikor sercegni kezdett a fülükben a rádió.

– Minden egységtől bejelentkezést kérek – súgta a közös csatornán Harmadik.

Az egységek sorra jelentkeztek a helyzetüket és pozíciójukat ismertető kódszóval. Utolsónak Espada is bejelentkezett volna, de Luther leintette. Ő már ennyiből megfejtette, mire készül Harmadik. Előcsalni az árulókat.

– Hol a legerősebb a védelmük? – tette fel a következő kérdést Lexington.

A Magister nem lepődött meg azon, hogy Pascal válaszolt elsőnek. Röviden, a maga reszelős ugatós hangján elmondta, hogy a régi olvasztó tégelyek romjainál erős mágus és zsoldos ellenállásba ütköztek Lawrence vezetésével. Kérte, hogy Bastion próbáljon a közelükbe jutni, hogy kimentse őket a szorongatott helyzetükből.

✨✨✨✨✨

Harmadik gyanakodva hallgatta. Az olvasztótégelyek környéke mindig is a tervük legproblémásabb része volt. Ők éppen azért nem terveztek oda egységeket, mert amennyire jól védhető, annyira könnyen be is lehetett szorulni oda. De ha valaki csak azt veszi figyelembe, hogy majdnem minden oldalról védve legyen, és a saját menekülési útvonala sem számít neki, kifejezetten jó hely. Az ellenség kivéreztetésére mindenképp.

Lawrence biztonsági játékos. Nem viszi vásárra a bőrét. Ergo nem lesz ott. Ha tényleg igaz, amit Pascal állított, hogy látták ott Lawrence-t, akkor is legfeljebb egy hasonmást küldött oda, hátha Luther bedől a csalinak. Ezek a gondolatok annyira kitöltötték az agyát, hogy el is felejtett rászólni a mágusra, hogy maradjon veszteg. Az rázta fel, hogy a társa leokézta a kérést, és biztosította Pascalt, hogy megpróbál közelebb jutni. Harmadik azonnal átváltott privát csatornára.

– Bastion! – hadarta olyan gyorsan, ahogy csak a nyelve forgott. – Ne menj sehova! Ez biztosan csapda.

Szinte hallotta a vonal túlvégén, ahogy a barátja megtorpant.

– Biztos vagy benne? – kért megerősítést. – Sok élet múlhat rajta… Biztos, hogy fel akarod tenni egy tippre?

– Nem szokásom tippelni! – vágta rá Harmadik. – Lawrence-t talán mindenkinél jobban ismerem, tudja, kit mivel fogjon meg. És már csak emiatt sem bízom Pascalban. De ha ez nem lenne elég, az apás sem bízik benne. Ne hallgass rá, akármit is kér!

– Akkor mit csináljak? – Bár hitt Harmadiknak, de embereket sem akarta a sorsukra hagyni.

– Menj bárhova máshova, ahol szükség van rád! Nekik meg hazudd azt, hogy úton vagy.

Harmadik félelmében lehetett valami, mert amint vele befejezte a beszélgetést, Luther hangja zúgott fel a fülében:

– Idefigyelj, fiam! Eszedbe ne jusson odamenni! Ennyire hülyének néznek minket, hogy hagyunk téged csapdába sétálni?!

Bastion csak hümmögött, de végül nem ellenkezett sem Lutherrel, sem Harmadikkal. Egyelőre nem jelentkezett be Pascalnál, de elindult, hogy segítsen azokon, akiken tud, és hogy megtörje Lawrence mágusainak az átkait. Közben nem egy mágikus csapda mellett haladt el. Meg sem próbálták elrejteni őket a mágusszemek elől. Mintha ezek a varázslók nem számítottak volna arra, hogy a másik oldalon is lehetnek hozzájuk hasonlók. Vagy… Bastion elmerengett azon, hogy talán készülnek valamire, valami más tervük lehet, amit ő még nem látott át.

Mindenesetre igyekezett úgy mozogni a gyártelepen, hogy láthatatlan maradjon, és egyetlen vártatlan meglepetésbe se sétáljon bele. Igyekezett mindenkiről tudni, merre vannak, és mi történik velük. Annyira érezte a telepet belengő mágiát, hogy mindig azonnal meg tudta mondano, ki mikor keveredett bajba. Innen tudta azt is, hogy Harmadik alatt felrobbant a torony, ahogy azt is, hogy az az átok megtámadta Espadát és az apját.

Körülnézett a sötétben. Jó lett volna egy magaslat, ahonnan az egész telepet belátja. Onnan sokkal könnyebben megtörhette volna az éjszakában derengő átkokat. Meglepően könnyűnek találta semlegesíteni őket. Azt persze nem tudta volna megmondani, hogy új erejének köszönhető-e ez, amit még Csillagfényfokon kapott.

Ahogy haladt előre, észrevett egy alakot a félhomályban. Ahogy a nyomába szegődött, azonnal Harmadikot ismerte fel benne. Épp felzárkózott volna mögé, amikor a férfi megérezte, hogy követik. Fogalma sem lehetett, ki van mögötte, de a veszélyérzete egy pillanatra az egekbe szökött. Egy gyors, határozott mozdulattal has magasságba emelte a puskáját – ha ebből a pózból lő, senki sem menti meg a szerencsétlen barmot, hogy elvérezzen.

Szinte emberfeletti gyorsasággal pördült meg, az ujja már a ravaszon feszült. Még nem látta, ki követi, de abban biztos volt, hogy élete utolsó hibáját követte el. Már majdnem megrántotta az elsütőt, amikor a tudata legmélyén megszólalt a vészharang. Pont az utolsó pillanatban húzta vissza az ujját.

– Mi a f…? – Bastion döbbenten nézett a rá meredő puskacsőre, mást mondani nem is tudott ijedtében.

– Beléd meg mi a franc ütött? – szitkozódott felháborodva, de szerencsére fojtott hangon Harmadik. – Így az ember háta mögé lopakodni! Majdnem megöltelek… hogy az istenek verjenek meg! – vetette hátára a puskát, és nadrágja szárába törölte felszabadult, izzadó tenyerét.

– Esélyed sem lett volna – rázta meg a fejét rá Bastion, próbálta leplezni az őt ért sokkot, de a homlokán gyöngyöző hideg veríték még ebben a gyér fényben is elárulta.

Harmadik megrázta magát. Nem mondta el neki, hogy a mágus az, akinek nem lett volna esélye. Úgy semmiképp, hogy a varázslók likvidálására szánt golyókkal van csőre töltve a fegyvere. Aztán végül módja sem nyílt bármit is mondani, mert hirtelen szél támadt körülöttük, és ledöntötte őket a lábukról.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Szitás István)