Harmadik érezte, hogy Bastion utána kap, ami után áramütéshez hasonló érzés villant át a testén. Ez megacélozta a bőrét mindenhol, ahol az impulzus elhaladt az ereiben. Egyetlen tört másodperccel volt csak késésben a nekik csapódott mágiához képest. Felszisszent, ahogy valami éles és hideg átszáguldott az oldalán, még azelőtt, hogy a mágus védelme összezáródott volna a teste körül.

„Már megint!” gondolta, ahogy a mágia lendülete földhöz vágta, és patakokban elfolyó vére áztatni kezdte a ruháját. Ezután elkeseredetten konstatálta, hogy Loire nincs velük. Ha annyira rosszra fordulnának a dolgok, nem lesz, aki másodszor is felélessze. Zúgott a feje, szíve minden dobbanása a fülében dübörgött, ködön át észlelte a világot. Azt is, hogy Bastion az oldalára tapasztott a kezét. A nyomás fájdalmát viszont elnyomta az a rémisztő érzés, hogy a bőre alatt, az ereiben idegen hatalom nyújtózik, egyre magasabbra mászik a belsejében, amit elér, hideg és merev lesz, mintha a leggyötrelmesebben kicsavarva kővé dermednének a szövetei. Képtelen volt megmozdulni, de még felnyögni is.

Bastion azonnal felült, amint földet értek. Rögtön körbe nézett, és meglátta maga mellett a földön Harmadikot. Nem kellett nagy tehetségnek lennie ahhoz, hogy lássa, a másik mennyivel rosszabb bőrben van, mint ő. Neki ugyanis konkrétan haja szála sem görbült.

– Minden rendben veletek? – hallott meg maga mellett egy ismerős női hangot, ahogy abba az irányba fordult, legnagyobb döbbenetére Suzannát vette észre, ahogy térdre ereszkedett mellette.

Nem értette, hogy kerülhetett oda, hiszen Luther valahol a hátvédek közt hagyta, hogy ne legyen se útban, se láb alatt. Nem kedvelte különösebben az Első Tacticust, pedig nem is ismerte, egyszer-kétszer látta csak az apjával beszélni vele, de akkor nem tett rá különösebben jó benyomást. Eleve már azt legszívesebben megvétózta volna a Magister tervében, hogy magukkal hozzák Suzannát. Bastion hasznavehetetlennek tartotta, a rangja ide vagy oda.

Ahogy végigpillantott rajta, azt látta, hogy az este történései a számára sem voltak épp kedvezőek. Kezét és lábát vágások és horzsolások borították. Legalábbis a félhomályban és megtépázott ruhái alapján úgy tűnt, ő is könnyebben megsérült. Akármin is ment át, azokat akikre Luther bízta, láthatóan elvesztette, és ő sem úszta teljesen ép bőrrel. Bár Bastion sokadik opciónak sem őt választotta volna maga mellé, most mégis örült, hogy van ott valaki vele, és nem egyedül kell megküzdenie Harmadik kifejezetten súlyosnak tűnő sérüléseivel. Suzanna pedig nem rettent meg a vér és sérülések látványától.

A mágus szétnyitotta Harmadik öltözékét, hogy a halvány sárgás, éjszakai lámpafényekben jobban láthassa a sebet. Közben utasításokat adott a nőnek.

– Jöjjön ide a vállához, és fogja le! De jó erősen, mert vergődni fog a fájdalomtól.

Suzanna nem szólt, csak engedelmeskedett. A földre nyomta Simont, bár szerinte egyáltalán nem volt rá szükség. Talán arra sem, hogy megpróbáljak ellátni, hiszen ránézésre kifejezetten úgy tűnt, a halálán van. Nem állíthatta volna őszintén, hogy bánja, első pillanattól nem kedvelte az öreg utódját.

Bastion nem késlekedett, belenyúlt Harmadik sebébe. Igyekezett nem tudomást venni róla, hogy váratlan segítője öklendezni kezdett vele szemben, amikor a keze csuklóig eltűnt a felszakított húsban. Már csak azért sem tudott a nő kényeskedésével foglalkozni, mert azonnal megérezte a Harmadik életére csimpaszkodó átkot a sebben. Tudta, hogy nincs sok ideje, húzni kezdte hát a varázst, az sem érdekelte, hogy Simon teste megfeszül a fájdalom tiltakozásától.

– Biztosan tudod, mit csinálsz? – kérdezte tőle Suzanna undorodva.

– A húgom mindig így csinálta – vágta oda Bastion, de fel sem nézett a sebről. – Ha kiszedem belőle az átkot, akkor túléli.

Eddigre már egész szépen kihúzta Harmadikból a nyúlós rothadást. Annyira a barátjára koncentrált, hogy minden egyéb kívül rekedt. Nem látta azt sem, hogy Suzanna szeme megvillant, mint egy prédára leső keselyűé, ahogy azt sem vette észre, hogy a ruhája redői közül rövid, görbe pengéjű kést húzott elő.

– Sajnos ezt nem hagyhatom – suhintott Bastion nyaka felé.

Ő valami csodával határos módon megérezte a támadást, és ösztönösen elhajolt a vágás elől. A kés így nem a torkát találta el, hanem végig hasította a mellkasát a kulcscsontja alatt. Nem volt mély vágás, de a mágusnak még a fogai is belecsikordultak, ahogy a penge végigszaladt a bordáin. Fel sem tudott ocsúdni a döbbenetből, hogy a kés átvágta a védelmét, sőt leolvasztotta róla a korábbi pajzsát. A lendület felborította, és a hátára lökte. A sokk miatt észre sem vette, hogy az esés lendületével, kirántotta az átkot Harmadikból. A következő pillanatban Suzanna már a mellkasán térdelt, egyik kezével a torkát szorította, a másikkal a kést tartotta az ütőeréhez.

– Sosem gondoltam volna, hogy valaha lesz módom mágust ölni egy megátkozott tőrrel – sziszegte Bastion fülébe.

A varázsló homályosan látott attól, ahogy a nő a légcsövét szorította, sötét foltok úsztak be a szeme elé. Azt persze felfogta, hogy Suzanna nem elégedett a pozíciójával, és magasabb beosztásba vágyik, csakhogy az Első Tacticus fölött jelenleg semmi más rang nincs, csak az apjáé. A légszomjtól zúgni kezdett a füle, visszhangozva hallotta csak a nő további szavait.

– Sajnos elhasználtam az átokgömbjeimet azokra az idiótákra, akiket Luther mellém rendelt. Az utolsót pedig rátok. Nem gondoltam, hogy ilyen gyors leszel. Pedig milyen szép lett volna végignézni, ahogy kicsavarja a tagjaitokat, és végez veletek. Szeretném, ha tudnád, hogy az apádra is dobtam egyet…

Bastion elszántan küzdött, de mivel nem kapott levegőt, nem jutott ereje előhívni a pajzsait, és nem tudta lefordítani magáról Suzannát sem. Gondolatai egyre ködösebbek lettek, de még aggódott az apjáért és Espadáért. Arról fogalma sem lehetett, hogy abból a veszélyből már kimentette őket. Mindeközben ujjai szorítása önkéntelenül is lazult az átkon, ami kiszabadult a markából. Abban a pillanatban lövés dördült, és Suzanna lefordult róla. A kiszabadult gonosz varázs pedig azonnal eltűnt a lyukon keresztül a nő testében.

Suzanna teste természetellenes pozícióba tekeredett, épp ahogy Harmadiké is, amikor az átok belemászott. A gonosz varázslat egészen addig feszítette a nő tagjait, amíg a csontjai ijesztő reccsenéssel meg nem adták magukat az erejének. Amint a teste élettelenül elernyedt, Bastion megrökönyödve fordult a korábbi lövés irányába, és Harmadikot látta az egyik könyökén támaszkodva füstölgő csövű pisztollyal a másik kezében.

– Hogy rühellem, hogy itt már mindenki áruló! – nyögte kínlódva, majd visszahanyatlott a törmelékre, amin korábban feküdt. Fejét bágyadtan Bastion felé fordította. – Értékelném, ha csinálnál valamit ezzel a vérzéssel, amíg eszméletemnél vagyok – sürgette meg barátját.

A mágus ismét mellé térdelt, hogy befejezze, amit még azelőtt elkezdett, hogy Suzanna megpróbálta volna megölni. Nem tartott sokáig elzárni az ereket és úgy-ahogy bezárni a sebet. Mozdulatait természetesen végig Harmadik fájdalmas kiáltásai kísérték. De Simon percek óta már csak hevesen lihegve lélegzett, amióta Bastion befejezte az ellátását. Visszahúzta a kezét Harmadik sebéről, nem gyógyította meg tökéletesen, de ennél többre nem futotta az erejéből.

– Fel kell jutnom egy magaslatra – állt fel társa mellől –, meg kell törnöm az átkokat, különben nincs esélyünk. De ehhez látnom kell, hol vannak. És kell valaki, aki fedez közben…

– Ha úgy gondolod, hogy fogok tudni mozogni, bízd rám – jelentkezett a feladatra azonnal Simon, majd annyit tett még hozzá: – És csinálj valamit a saját vágásoddal is.

– Nem tudok – rázta meg a fejét Bastion. – Mérgezett volt a kés – fűzte hozzá a magyarázatot –, nem tudom meggyógyítani.

– Akkor marad a kellemetlenebb módszer – jelentette ki Harmadik, és elővett egy tubus vérzésgátló zselét az egyik mellényzsebéből –, kend be ezzel a vágást. De ne sajnáld róla!

– Meg sem lepődök, hogy van nálad ilyen – vigyorgott a mágus, miközben a mellénye alá nyúlt, és igyekezett minél több zselét maszatolni a sebbe.

– Tudod, a paranoia elővigyázatossá tesz – kacsintott rá Simon, majd nyögve feltápászkodott.

Az a seb egyáltalán nem volt jó. Sőt. Kifejezetten égett és szaggatott. Feszült és húzódott, ahogy az izmai mozdultak. De legalább nem vérzett. És nem tátongott egy nyitott lyuk sem az oldalán. Érezte magán Bastion nyugtalan pillantását. Tudta, azon mereng, hogy támogassa-e.

– Ha ennek vége – vett erőt magán végül a mágus, és bizonytalanul szólította meg –, nézesd meg egy rendes orvossal is. Mert én még kevésbé értek az anatómiához, mint Loire.

– Ha ennek vége – nyögte Harmadik, miközben kiegyenesedett, és Suzanna holttestébe csak azért nem rúgott bele, mert tartott tőle, hogy neki jobban fájna utána, mint a nőnek –, tisztességesen leiszom magam. Semmi sem gyógyít jobban, mint egy kiadós alvás.

– Nem hiszem, hogy ez így működik – vigyorodott el Bastion –, és orvosodként sem tudom javasolni.

– De hát nem is vagy orvos…

– Részlet kérdés – vont vállat a másik –, arról nem is beszélve, hogy nem járnál elől jó példával.

– Na jó, ebben igazad van – követte társát, miközben az elindult egy tőlük nem messze magasodó épület felé.

Suzanna holttestét úgy hagyták hátra, hogy felé sem néztek. Nem is gondolták, hogy pár perc múlva Lawrence fog rátalálni, miközben a testőreivel épp az egyik fedezékből surran a másikba. A volt testőr letérdelt a halott nő mellé, nézte pár pillanatig a kicsavarodott tagokat, a kétségtelenül törött csontokat. Majd horkantott egyet. Tudta, hogy az egyik átok ölte meg, amit a felbérelt mágusoktól kapott.

Megvonta a vállát. Nem zaklatta fel különösebben. Egyébként sem tervezte sokáig maga mellett tartani a nőt. Nem volt szüksége Luther-utánzatokra. Ezért szerepelt a listáján a Magister mellett Suzanna, Simon Lexington, de még Bastion is. A kémei szerint a mágus azóta, hogy visszatértek a frontról inkább volt Luther kiskutyája, mint az a férfi, akit a többi testvérével együtt olyan régóta távolról figyelt. Vagy akit még a kórházban Dōrban megkörnyékezett.

Az egész díszes kompániából Espada volt az egyetlen, akit túlélésre érdemesnek tartott. A fiú volt az egyetlen, aki megérdemelt egy második esélyt. Nem. Akinek járt egy második esély az elmebeteg örökbefogadó apja, az agymosott bátyja és aljas áruló, törtető Simon nélkül. És ha rajta múlik, meg is fogja kapni. Ezeken elmélkedve épp tovább indult volna, amikor halk lépések neszét hallotta meg az egyik irányból a körülöttük pár pillanatra beállt vészjósló csendben. Intett a testőreinek, hogy észrevétlenül kerüljék meg az érkezőket, amíg ki nem derül, ki vagy kik közelednek hozzájuk. Egyébként is csak a hasznára lehet, ha bekerítik őket.

Ezalatt Harmadik és Bastion annyira eltávolodtak már, hogy semmit sem észleltek a mozgásból, ami a jóval a hátuk mögött támadt. Amíg haladtak, Simon előre húzta a puskát a hátáról maga elé, és vizslatni kezdte. Ahogy végigsiklottak hosszú ujjai a csövön, elsápadt. Nem volt meg a távcső és prizma. Azok nélkül pedig a puska semmivel sem ért többet, mint bármelyik egyszerű lőfegyver.

– Vissza kell mennünk! – Azonnal sarkon fordult, monoton tőmondatokban épp csak eldarálta, hogy miért.

Bastion szó nélkül követte. De csak addig, amíg utol nem érte, és meg nem ragadta a karjánál fogva. Fejét rázva nézett rá, amikor Harmadik ránézett.

– Nekem meg kell törnöm az átkokat – magyarázta neki. – Nincs esélyünk van enélkül. Keresd meg a távcsövet, aztán gyere utánam. Valószínűleg jól jön majd ez erősítés a mágusok ellen. Oda tervezek felmászni – mutatott az egyik romos épületre a közelükben, nem volt olyan magas, mint a korábban lerombolt torony, de azért a gyártelep többi építménye fölé magasodott.,

– Rendben – egyezett bele Simon, bár nem volt nyugodt, hogy hagyja egyedül menni. – De addig is vigyázz magadra, amíg én nem vagyok ott.

– Úgy érted, addig sem figyeljek a te bőrödre? – heccelte vigyorogva Bastion, aztán lódított egyet Harmadikon, és mindketten folytatták útjukat a maguk dolga után.

Simon miután egyedül maradt, ismét bejelentkezést kért az embereitől. Képet kellett kapnia arról, hogy áll a puccs. A csapata egész jól haladt, bár sokat könnyített volna a dolgukon, ha az átkokkal nem kellett volna foglalkozniuk. Ennek ellenére nyerésre álltak. Úgy látszik, mielőtt szétlőtték alatta a tornyot, Lawrence mágusainak a jó részét le tudta szedni. Abban bízott, hogy a többit Bastion majd elintézi majd.

Szerencsére nem kellett sokat visszagyalogolnia, hogy észrevegye a törmelékek közt csillogni a prizmát, majd egy pár lépéssel arrébb a távcsövet is megtalálta. Pillanatok alatt visszapattintotta őket a puskára. Épp akkor, amikor a homályban két alakot vett észre két oldalról ívben közeledni. Harmadik nem sejtett sok jót, egyértelműen látta, hogy valakit be akarnak keríteni. Amennyire fel tudta mérni, őt még nem vették észre.

Szerette volna, ha ez így is marad, ezért a romok mögé húzódott. Az persze érdekelte, kit figyelhetnek, már csak azért is, mert egy pillantás elég volt arra a kettőre, hogy tudja, nem tartoznak közéjük. Óvatosan a hátára lendítette a puskát – de persze most ügyelt, hogy se a prizma, se a távcső ne pattanhasson le róla –, majd lopakodni kezdett utánuk, végig ügyelve, hogy semmilyen irányból se látszódjon.

Nem kellett sokat osonnia utánuk, hogy észrevegye a két alakot, akik felé tartottak. Sőt, az sem kerülte el a figyelmét, hogy a lopakodók még nagyobbra nyitják az ívet körülöttük, hogy véletlenül se vehessék őket észre. Aztán Harmadik valamivel előrébb középen is meglátott egy harmadik valakit. Ő bujkálás nélkül haladt, mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy megláthatják. Emiatt Simon úgy gondolta, az a középső már látja, ki az a másik kettő, akit épp bekerítenek.

Tovább óvakodott előre. Nem telt sok idejebe, hogy a középen határozottan lépdelő férfiban felismerje Lawrence-t. Ha pedig igaza van, és tényleg őt látja, és a Castitae vezetője így meg meri mutatni magát, az csak egyet jelenthet. Az egyik közeledő alaknak Luthernek kell lennie.

Harmadik ahogy közeledett a két mit sem sejtőhöz, az egyikben tényleg határozottan a főnökét ismerte fel. A másik viszont… furcsa volt. Mintha féloldalas lenne. Még vagy öt métert kellett araszolnia, hogy felfogja, mit lát pontosan. Espada haladt az apja mellett… És hiányzott a fél karja. Épp egy lámpa sápadt sárga fénye alatt haladtak el, és a szétfolyó halvány fény megcsillant a csonkon.

Simonnak igazán elhűlnie sem nyílt módja, mert abban a pillanatban Lawrence határozottan eléjük lépett. Pisztolyt tartott a jobb kezében, egyenesen Lutherre célzott vele. Közben Harmadik figyelmét az sem kerülte el, hogy a két fogdmeg a másik kettő háta mögé került, olyan csendesen és óvatosan, hogy azok nem hallottak semmit ebből a macska mozgásból. Fegyvert fogtak rájuk a hátuk mögül, de olyan szögben álltak meg, hogy Espada és Luther ne láthassák őket.

Harmadik némán káromkodott egyet, majd igyekezett ő is olyan helyet keresni, ahonnan gyors egymásutánban leszedheti őket, ha esetleg ennyire rosszra fordulnak a dolgok. Nem messze az akkori rejtekhelyétől észrevett egy rozsdás, nyitott ajtajú fém konténert. Ha az egyik ajtószárnyban megkapaszkodik, onnan hangtalanul fel tud mászni a tetejére. Onnan mindent látni fog, és őt elfedik majd az éjszakai árnyak.

Pontosan így is tett. Hason helyezkedett el a konténer tetején, és ez egyik pisztolyt fogta rá a testőrök egyikére. Azért döntött emellett, mert a kisebb fegyverrel könnyebben tudott célt váltani, mint a puskával. Annyit tett csak, hogy a távcsövet átkattintotta a pisztoly csövére. A prizmával nem volt kedve vacakolni, úgy volt, hogy marad a hagyományos lövésnél és a meglepetés erejénél. Inkább a lent zajló eseményekre koncentrált.

Látta, hogy Luther kezében ott van ugyan a puska, de nem meri célra emelni. Azt azért neki is el kellett ismernie, hogy eléggé fenyegetően állt Lawrence kezében az a nagykaliberű pisztoly. Viszont fenyegetés ide vagy oda, ez Espadát nem tartotta vissza attól, hogy ő is fegyvert fogjon a volt testőrre. Egyenesen a fejére. Nem remegett a kezében, még úgy sem, hogy a fiú féloldalasan kissé kifordulva állt, mintha nem lenne tökéletes az egyensúly érzéke így az egyik karja nélkül.

Lawrence vigyorogva figyelte a helyzetet. A legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy az a jó szerencse szinte ezüsttálcán kínálja fel neki a bosszú lehetőségét, és hogy fegyvere csöve elé vezeti Luthert. Nevetnie kellett ezen. Nehezen tudott parancsolni magának, hogy ne tegye. De az elégedett kuncogást ennek ellenére nem elnyomni.

Espadát ez pedig még jobban felingerelte. Nem hitte, hogy sokáig ellent tud állni a kísértésnek, hogy agyonlője. Egyelőre csak az tartotta vissza, hogy attól félt, ha lelövi az az őrült férfit, véletlenül Lawrence is meghúzhatja a ravaszt. Ha pedig erős varázstörő golyókkal érkezett – és akiben van akárcsak egy csöppnyi józan ész, ugyan miért érkezett volna mással? –, akkor az apjának ilyen közelről esélye sincs a lövés ellen.

A kölyök figyelte, ahogy a volt testőr tetőtől talpig végigmérte. A kezében továbbra is stabilan állt a pisztoly. Valami megfejthetetlen, sőt kifejezetten eszelős vigyor ült a szája szélén.

– Megint elvette egy karodat, és te mégis rám fogsz fegyvert? Hát mi bajod van neked, kölyök? – szegezte neki reszelős hangon.

– Apának semmi köze hozzá! – Espada csak azért nem rázta meg a fejét, mert stabilan akarta figyelni Lawrence-t. – Az egyik mágusod átka tehet róla.

A vele szemben álló férfi ezen jóízűen felnevetett, a fiúnak pedig a hideg futkosott a hátán a hangtól. De továbbra sem vette le a szemét az ellenségről.

– És akkor most mi lesz? – grimaszolt az idősebb férfi, miután abbahagyta a nevetést, arcvonásai ismét megkeményedtek, úgy beszélt tovább. – Lelősz? Mit gondolsz, mi fog akkor történni? Tudod, a hátad mögött ketten fognak rátok fegyvert. Ha meghúzod azt a ravaszt, egyikőtök sem jut ki innen élve. De ha megadod magad, téged nem bántalak.

– És ezt miért kellene elhinnem? – követelt magyarázatot Espada továbbra is ellenségesen.

– Mert még hallanod kell, mit tett veled. – Lawrence hangja megenyhült, egészen úgy beszélt, mintha a saját gyerekéhez szólna. – Vagy Warddal. És Loire-ral. Az is hallanod kell, hogyan csinált bábút Bastionból.

– És miből gondolod, hogy elhinném egy szavadat is? – támadott ismét a fiú.

– Espada… – súgta neki figyelmeztetően Luther, nem érdekelte, hogy Lawrence is hallja. Meg kellett akadályozni valamivel, bármivel, hogy a fia elé tárják az igazságot.

– Emlékszel rá, hogy találkoztál velem? – kérdezte akkor a kölyöktől Lawrence, elfordította a fejét Lutherről, a fiút nézte, de pisztollyal továbbra is sakkban tartotta a Magistert. – Bújócskáztatok a többi gyerekkel. Emlékszel rá, én mondtam neked, hogy bújj a kád alá?

Espada stabil szorításában akkor először remegett meg pisztoly. Pár centivel lejjebb eresztette, majd mintha eszébe jutott volna, miért is vannak ott, ismét ráfogta a volt testőrre. Hiába próbált erősnek tűnni, remegett a hangja, amikor megszólalt.

– Emlékszem erre… – Meg-megrándult szorításában a fegyver. – Az egyik őr mondta, hogy bújjunk el. Féltünk, mert hallottuk azokat a zajokat…

– Akkor még nem voltak zajok – rázta meg a fejét Lawrence –, azért mentem, hogy elhozzalak. Az ő megrendelésére – biccentett Luther felé.

– Ez nem igaz! – bukott ki a tiltakozás a fiúból. – Égett az ablakon túl minden! Remegett az épület! Akkor mondtad, hogy bújjak a kád alá…

– Hazudsz magadnak. – Lawrence elnézően ingatta a fejét. – Bújócskáztatok, és kellett neked egy hely, ahol a hunyó nem talál meg. Akkor mondtam, hogy bújj a kád alá. Az őrök észrevettek, és nem tudtalak elhozni. Tudtam, hogy nemsokára elkezdődnek a robbanások, nekem is fedezékbe kellett húzódnom. Amikor elfutottál, megöltem pár őrt, és néhány gyereket, hogy ne legyenek útban később…

– Hazudsz! – Espada magából kikelve kiabált.

– Miért hazudnék? – Lawrence arcára ismét kiült az eszelős kifejezés. – Ha erőlteted az emlékezeted, eszedbe fog jutni…

Dörrenés hallatszott. Espada észre sem vette, hogy az ujja megrándult a ravaszon. De a golyó a homloka közepén találta el Lawrence-t. Még össze sem esett – a fiú lassítva látta, ahogy az imént még megfeszített izmok elernyednek, és a test egy rongybaba esetlenségével dőlni kezd –, amikor két újabb lövés hangja mart az éjszakába. Harmadik volt, hogy leterítse Lawrence két testőrét. Aztán nem késlekedett, azonnal lemászott a konténerről, és hozzájuk sietett.

Espada még mindig mereven állt, és az éjszakai levegőre fogta a pisztolyát, mintha Lawrence még mindig ott farkasszemet nézne vele. Simon óvatosan a fiú mellé lépett, de arra kínosan ügyelt, hogy ne kerüljön tűzvonalba. Finoman megfogta Espada csuklóját, közben a fiú egész testében remegni kezdett.

– Add ezt ide, kölyök! – csavarta ki határozott mozdulattal szorításából a pisztolyt. – Mindenkinek jobb, ha ez most nincs nálad.

Luther is melléjük lépett. Látta, hogy Espada milyen súlyos sokkban van. Nemcsak remegett, de a könnyei is folytak. Bár rájuk meredt, a Magister nem volt benne biztos, hogy látja őket.

– Espada, mondj valamit! – tette fia ép vállára a kezét.

– Látom apa… – Alig voltak hallhatóak a szavai, Luther figyelte, ahogy remeg a szája széle. – Látom, ott van a hallban, a lépcsőnél… Hallom, ahogy azt mondja, bújjak el… Azt hiszem, még nem ég a hall… Mi van akkor, ha igaz…?!

Luther keze ökölbe szorult. Nem mehet most tönkre minden, amit az utóbbi napokban megtaláltak, néhány homályos gyerekkori emlék miatt. Mielőtt magára parancsolhatott volna, erősen megmarkolta a kölyök vállát, és úgy megrázta, hogy a lélek is majdnem kiesett belőle. Mikor visszafordult Luther felé, sokkal tisztább volt a tekintete.

– Ezt most mire volt jó? – meredt apjára döbbenten.

– Lawrence manipulálni próbált, te meg bedőltél neki – válaszolta ő magára erőltetett nyugalommal, de a lelke mélyén remegett az idegességtől.

– Tényleg ott volt – sütötte le a szemét Espada.

– Tudom, ő hozott ki. De most bevallotta neked, hogy őröket és gyerekeket is megölt… Nem tűnik úgy neked, hogy inkább neki lehetett valami köze a merénylethez?

Harmadik visszatartotta, a lélegzetét. El sem hitte, hogy Luther még most is képes úgy hazudni, mint a vízfolyás. És bár az volt a véleménye, hogy Espadának joga lenne tudni az igazat, azzal egyet értett, hogy az igazság lerombolná a fiút. És mivel az utolsó ember épp most halt meg, aki valaha elmondhatná, mi történt valójában, szaggató lelkiismerettel ugyan, de arra jutott, jobb ennyiben hagyni. Épp megszólalt volna, de Luther megelőzte.

– Nekem abszolút úgy tűnik, hogy azért nem bírt mellettem maradni, mert a te jelenlétedet nem bírta elviselni…

Espada nem szólt, csak meredt rá, fürkészte átható barna szemeivel. Aztán vett egy nagy levegőt, és kifújta, majd annyit mondott:

– Nem tudom, apa, de nem is érdekel. Az viszont igen, hogy túléltük.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Niels Smeets)