Nem messze Luther, Harmadik és Espada csoportjától morajlás hallatszott, majd szél támadt, ahogy a közelükben leomlott egy épület. A romok és a törmelék nem érte el őket, de az erős fuvallat bőven hozott magával port, ami elborította őket. Orruk és szájuk is telement vele, és pilláikon megült szemcsék percekre elvakították őket.

– Ti jóságos istenek! Bastion! – Robbant ki Harmadikból, miután épp elég port könnyezett ki a szeméből ahhoz, hogy végre legalább foltokat lásson. – Fent hagytam egy épület tetején…

Idegesen körbefordult a félhomályban. Meg akarta találni azt a magas építményt, amit a mágus mutatott neki, hogy oda akar felmászni. Próbálta beazonosítani, hogy lehetett-e az, ami most a közelükben leomlott. Ahogy kissé elült a por, már biztosan látta, hogy az az épület, amit a mágus kiválasztott magának még mindig áll. A megkönnyebbülés olyan erős hullámban csapott át rajta, hogy még a lába is megrogyott alatta. Rá kellett parancsolnia az izmaira, hogy megtartsák.

Ahogy visszafordult Lutherhez és Espadához, a Magisteren azonnal látta, hogy leolvasta róla a megkönnyebbülést. Az idősebb férfi még köhögött a portól, amit az imént letüdőztek, de az ő tagjaiból is kiengedett a pillanatnyi kétségbeesés. Espada volt az egyetlen hármójuk közül, aki továbbra is testvéréért rettegve pásztázta a környéket.

– Kiszúrhatták, hogy van egy mágusunk valamelyik tetőn? – fordult körbe idegesen a kölyök, és még mindig remegett a hangja a korábban történtektől.

– Nem tudom… ha igen, akkor több épület is le fog omlani – jelentette ki Harmadik határozottan.

És mintha az ellenség csak igazolni akarná az iménti szavait, tőlük jóval távolabb, a gyártelep túlsó oldalán összedőlt egy alacsonyabb raktárépület.

– Basszus! Mire várunk még? – bukott ki a türelmetlenség Espadából. – Oda kell mennünk segíteni neki!

– Neked nem kell menned sehova, fiam! – hűtötte le Luther az indulatait.

– Nem szívesen mondom, de most az apáddal értek egyet. – Harmadik félve mert csak Espadára pillantani. A fiú nem fordult felé, így nem láthatta a szégyenkezés és aggodalom mellett a tekintetében égő szerelmet. Egy nehéz sóhajt követően érvvel is alátámasztotta az iménti kijelentését. – Neked ez a bevetés már csak a karod miatt is ért véget.

– És akkor mit akartok, mit csináljak? – Kezdett magából kikelve kiabálni Espada. – Üljek valahol a kispadon? Egészen addig, amíg vissza nem jöttök, vagy meg nem ölnek titeket? Fél kézzel is tudok fegyvert forgatni, ha valakinek, akkor neked emlékezned kellene erre!

– Senki sem akar kispadra ültetni! – legyintett ingerülten Luther. – Neked és Lexingtonnak is elhiszek bármit, amiről azt állítjátok, hogy lehetséges. De ez nem jelenti azt, engedlek őrültséget csinálni! Ráadásul elegem van már ebből a bolondozásból. Behívom a nehéztüzérséget, hogy tegyenek rendet. Értesítse az embereit, hogy tűnjenek el a tűzvonalból – fordult akkor Harmadikhoz.

– Rendben – bólintott a férfi –, de utána megkeresem Bastiont. Aztán még én is rendezek egy tartozást.

Espada ennek hallatán kérdőn nézett rá, de Simon nem akarta felvilágosítani, hogy Pascalra gondol, Luther meg egyébként is értette.

– Vigyázzon magára – utasította a Magister, aztán karon fogta a fiát, és húzni kezdte maga után.

Tőlük nem messze feküdt egy rádióállomás. Harmadik egyik éjszaka azt is feltérképezte, és készített egy kütyüt, amivel be lehet majd üzemelni, ha esetleg rosszra fordulnának a dolgaik, és segítséget kellene kérniük. A kis eszköz, csatlakozó és mágikus átjátszó, amivel a nagy antennákhoz kapcsolódhatnak, mind ott lapultak Luther mágiaálló mellényének zsebeiben. A Magister abban nem volt csak biztos, mivel magyarázza majd ki ezt a csetepatét a város szélén, meg azt, hogyan került ő is oda. De egyelőre úgy volt vele, hogy másnapig, mire kipattan a szenzáció, a mese is kész lesz.

Harmadik egy pár pillanatig még nézett utánuk, ahogy távolodtak. Majd az épület felé indult, amit korábban Bastion mutatott neki. Miközben haladt, szólt az embereinek is, hogy kezdjenek el észrevétlenül visszavonulni. Már felfelé kaptatott az épületben, amikor behívta Pascalt a rádió privát csatornájára.

– Mi a helyzet nálatok? – kérdezte a kapcsolattartót.

– Őrültek háza van, bassza meg! – Dörrent a fülébe válaszképp a másik, a szavai mellett beszivárogtak a csatazajok is. – Luther mágusa azt ígérte, hogy idejön, de azóta sem jelent meg. A védelmünk kitart valamennyire, de…

– Valószínűleg elakadt valahol – vágott a szavába Harmadik –, lehet, hogy lassítják útközben a sebesültek. Merre vagytok? Még el kell intéznem valamit, de ha megadod a helyzeteteket, odamegyek. Nem vagyok mágus, de a sebekhez én is értek valamennyire.

Mire ezeket végigmondta, már felért a tetőre, ahol Bastion szinte azonnal észrevette. Arcán kérdő pillantással fordult felé, de Harmadik az ajkai elé tartott ujjakkal jelezte neki, hogy ne szólaljon meg, nehogy beszűrődhessen a mágus hangja a vonal túlvégére. Mert akkor Pascal azonnal rájönne a cselre, és nem tudná előcsalni a tervei szerint. Simon egyelőre válaszra várt tőle, remélte, a másik ráharap a csalira, és elhiszi neki, hogy szívesen csapdába sétálna. Nem kellett sokáig várnia, mert a beépített ember pár pillanat elteltével válaszolt is neki.

– A telep északi részén vagyunk, a kékezüst olvasztóknál – zúgott a vonalon Pascal hangja.

– Mennyi idő leszedned a mágusokat? – kérdezte ekkor Harmadik Bastiont hangtalanul formálva a szavakat.

– Nem tudom – tárta szét a karját a mágus, suttogva beszélt, alig hallgatóan –, nekem talán fél óra, ha minden jól megy. De neked azzal – intett fejével a puska felé – biztos gyorsabb.

– Ki tudtok tartani? – faggatta tovább Pascalt Simon, miközben beleegyezően bólintott Bastionnak. – Háromnegyed óra múlva tudok ott lenni. Reményeim szerint viszek majd erősítést is. Mennyien maradtatok?

– Talán huszan – döngte Pascal –, de fogyunk.

– Igyekszem majd. – Ezzel Harmadik kilépett.

Egy pillanatig sem hitte, hogy a másik azzal a hússzal igazat mondott. Talán tényleg nem kellene egyedül mennie. Esetleg ha Bastion vele tart, és nem lesznek már mágusok, akkor nem lesz mitől félniük. Kilépett a csatornáról, és rezignált hangon elmagyarázta a maágusnak, amire készült. Majd félve megjegyezte azt is, hogy szüksége lenne a segítségére. Ő egyetlen bólintással egyezett bele, egyébként sem hagyta volna Harmadikot egyedül menni. Amint ezt félszavakkal megbeszélték, Bastion az épület széléhez intette Simont.

– Megvannak a mágusok – súgta, miközben lehasaltak úgy, hogy még átlássanak a párkányon –, meg tudom törni rajtuk a védelmet. Nem nagy szám.

– Hányan vannak? – tudakolta Harmadik, miközben elhelyezte a puskát, betöltött egy új tárat, szigorúan mágusoknak szánt golyókkal, és átkattintotta a a megfelelő beállításra.

– Nagyjából tízen elszórva különböző épületeken. Egy részüket már leszedted, ennyien maradtak – mutatta sorra a tetőket Bastion.

– Remek, ha minden jól megy, egy tárból mind megvan – fújta ki a levegőt kimérten Harmadik. – Viszont mielőtt lőnék… – A mágus felé fordult. – Bújj a hátam mögé, minél szorosabban, fogd át a derekamat…

Ezt hallva Bastion hatalmas szemeket meresztett, és zavarában köhintett egyet.

– Hogy mi van…? – préselte ki magából értetlenül.

Harmadik sóhajtott egy nagyot, a mágus ezek szerint nem mindig annyira éles kés a fiókban, mint amennyire hiszik róla.

– Máguskövető golyókat fogok kilőni – mordulta türelmetlenül. – Nem örülnék, ha tüdőn találna egy… De ha mögém bújsz, az én testem elnyomja a te jeleidet…

Bastion nem mondott semmit, csak rettenetesen idiótán érezve magát, Harmadik háta mögé lépett. Leguggolt, és próbálta minél kisebbre húzni magát a másik mögött engedelmeskedni az utasításnak. Lehúzta a fejét, amennyire tudta, még a lélegzetét is visszafojtotta, miközben Simon a sötétben célzott. Érezte a társából vibráló idegességet. Ő is az volt. Ezen pedig a másik háta mögött bujkálás sem segített.

– Adj jelet, ha védtelenek – utasította Harmadik, miután felkészült. Bastion pedig azonnal suttogva megszólalt mögötte:

– Mehet!

Simon kifújta a levegőt, és meghúzta a ravaszt. A tíz golyó szoros egymásutánban robbant ki a puskacsőből, mintha semennyi idő sem telt volna el köztük. A torkolattűz derengésében a mágus látta, hogy mindegyik más irányban suhan tova. Aztán a következő pillanatban már a becsapódás mágiavillanásait figyelte. Egyik sem tévesztett célt.

– Maradt még? – vetett egy gyors pillantást a társára Harmadik, miközben újra töltötte a puskát.

– Nem… úgy látom nem – rázta a fejét Bastion –, ha maradt is még valaki, az nagyon jól elbújt.

– Oké, egyelőre ez is megteszi – kattintotta vissza a biztosítékot Simon, a hátára lendítette a fegyvert. – Mehetünk? – tápászkodott fel, majd miután stabilan állt a lábán, kezet nyújtott Bastionnak, hogy felsegítse a guggolásból.

– Persze – fogadta el a segítséget a mágus, és miközben ő is felemelkedett, olyan erős védelemmel vette körül magukat, amilyen csak az erejéből telt. Pascallal jobb biztosra menni.

Lemásztak az épület tetejéről, és a kékezüst olvasztók felé vették az irányt. Onnan még mindig félreérthetetlenül áradtak a csatazajok. Harmadik lekuporodott a romok mellett, és hiába volt levédve, mégis óvatosan osonva haladt. Bastion követte a példáját, azonnal megértette, hogy a társa nem akarja elveszíteni a meglepetés erejét. Egyébként sem tudhatták, mire kellene számítaniuk az olvasztóknál, azt az egyet leszámítva, hogy semmi jóra.

Az viszont kifejezetten gyanúsnak tűnt, hogy bár a lövésváltásokat tökéletesen lehetett hallani, nem voltak villanások, nem voltak torkolattüzek. Harmadik lekuporodott egy nagyobb halom tégla, és darabokra tört vasbeton védelmében. Óvatosan kilesett a barikád mögül, fejét a zajok irányába fordította, de nem látott semmit, mintha nem lenne ott egyetlen lélek sem.

– Nem értem – súgta Bastionnak –, a hangok alapján közvetlenül itt kellene lenniük előttünk.

– És te sem látsz senkit – bólintott a mágus.

– Szóval érted a problémámat… – Harmadik észre sem vette, hogy idegességében visszatartja a lélegzetét.

Épp azon járt az agya, hogy talán mégsem volt jó ötlet idehozni Bastiont. Hiszen, ha ilyen könnyen, és ilyen jól a bolondját tudják járatni az érzékeikkel, akkor az azt jelenti, hogy maradnia kellett még mágusoknak a másik oldalon. Legalább egynek, mindenképp. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy késve vette csak észre, hogy Bastion felemelkedett mellette. Épp az utolsó pillanatban kapott utána, és ragadta meg a csuklóját.

– Kimegyek – jelentette ki Bastion, lerázta a kezet a sajátjáról, és épp kifordult volna a fedezék mögül, de még egy fél mondat erejéig megtorpant. – Pascal úgyis vár rám. Ha rám támadnak, tudni fogod, hol vannak.

– Ez a része nem tetszik a tervednek – mordult Harmadik –, ha rád támadnak… Nincs ha… Rád fognak.

– Nyugi, nem jutnak át a vélelmem. De neked tudnod kell, hol bujkálnak. Ha lőnek, vagy varázsolnak, felfedik magukat.

– Hé! – szólt még utána Simon, amint belátta, nem állíthatja meg. – Ne merj meghalni!

– Nem szokásom – vigyorgott rá Bastion, majd kilépett a romok mögül.

Óvatos léptekkel araszolt a hatalmas olvasztótégelyek felé, ahonnan a legélesebben hallatszott a lövöldözés. Továbbra sem látott semmit és senkit, pedig tiszta éjszaka fedte be őket, így pedig a sötét ellenére is jók voltak a látási viszonyok.

– Pascal? – súgta óvatosan a zajok közé a mágus, elég halkan ahhoz, hogy Harmadik alig halhassa arról a távolságról, de elég hangosan ahhoz, hogy a tégelyek mögött bujkálók viszont biztosan tudhassák, ott van.

Simon ezalatt Bastion minden mozdulatát követte. Puskája a hátán, a két pisztoly a kezében. Akármi történik is, azokkal sokkal gyorsabb lesz, mint azzal a nagy, sorozatlövésre is alkalmas mordállyal. Amennyiben persze meglátja a támadókat.

Ugyanis Bastion alig tett pár bizonytalan lépést, amikor valahol a tégelyek mögött szél és zúgó zaj támadt, majd a mágus lerepült a lábáról. Egyenesen annak a romkupacnak csapódott, ami mögött Harmadik is rejtőzött. Ő persze azonnal ki akart ugrani, hogy segítsen a barátján, de a mágus még időben jelezte neki keze határozott intésével – amit csak az érthetett, aki mögötte volt –, hogy maradjon nyugton és takarásban.

Bastion úgy tett, mintha nagyon megütötte volna magát. Simon azokat a lassú, bizonytalan mozdulatokat látva azért elgondolkozott, hogy vajon a mágus tényleg csak játszik-e Pascalékkal. Mindenesetre mivel nem kapott más jelet tőle, és mivel eléggé úgy tűnt, hogy kutya baja a nyekkenésen kívül, ezért egyelőre meghúzódva maradt.

A szél pedig lassan elállt, a por leülepedett, és egy az egyik olvasztó tégely mögül Pascal lépett elő egy mágus kíséretében. A nő ajkain a halvány lámpafényben is látszott az elégedett vigyor, sötét szeme kegyetlenül csillogott. Egy lépéssel az informátor mögött haladt, lábai nyomában továbbra is tekergett a szél. Keze egyetlen kecses intésére a körülötte kavargó por még feljebb emelkedett, egyre sűrűsödött, egészen addig, míg egy dárda szerű karóvá nem tömörödött. A fegyver hegyes csúcsa vészjóslóan csillant meg az örökmécsesek fényében.

Pascal határozottan Bastion mellé lépett, megragadta a mágiaálló mellényénél, és ülő helyzetbe emelte. A nő keze ügyében továbbra is ott lebegett a dárda, látszott rajta, hogy csak az utasításra vár, hogy használhassa végre. A férfi hátra sem fordult felé, látszólag elég volt számára a tudat, hogy van mögötte erősítés.

Harmadik nem moccant a romok takarásában, levegőt sem mert venni. Jobb kezében a pisztolyon is rettenetesen óvatosan merte csak átkattintani a mutatót mágusra. De mikor megvolt vele, azt a fegyverét a nőre fogta, a másikat viszont Pascalra. Egészen biztos volt benne, ha szükséges, mindkettőt azelőtt le tudja szedni, hogy egyáltalán pislognának.

Pascal továbbra is Bastiont figyelte, a mágus pedig továbbra sem mozdult a karja alatt. Rezignált arckifejezéssel meredt fel rá, közben minden erejével igyekezett parancsolni a vonásainak. Nem félt. Mit nem! Egyenesen nevetségesnek tartotta a helyzetet. Pascal nem volt ellenfél a maga egyszerű emberségével. És az a mágus! Bastion olyan dühöt érzett a Szigetek minden mágusa iránt, mintha nem is a saját haragja lett volna. De abban a pillanatban biztos volt benne, hogy bárkit el tud söpörni azzal a hatalommal, amit még Csillagfényfokon kapott.

Úgyhogy egyelőre kivárt. És bízott benne, hogy Harmadik is ezt teszi majd. Amíg azt hiszik, hogy elkapták, lépéselőnyben vannak. Talán még ki is tudnak szedni valamit a szarháziból, amit elbizakodottságában az orrukra köt majd. És nem is tévedett. Az informátor rideg, mégis elégedett tekintettel nézett le rá, azt viszont már nehezebbnek bizonyult eldönteni, hogy neki beszél-e vagy a mögötte toporgó nőnek.

– Lawrence-nek igaza volt. Egyesével ki kell írtani körülötte mindenkit, akiben bízik, és akkor a jó öreg Magister kártyavárként omlik majd össze. Félre ne érts, fiú – nézett akkor először le Bastionra –, semmi személyes.

– Azt hiszem az érzés kölcsönös – állta Pascal tekintetét dacosan.

Mielőtt a férfi bármit mondhatott volna, a mágus keze már lendült is, és az ujjai körül feltámadó sűrű, ezüst színű szél mind Pascalt, mind a nőt felborította. Az utóbbi épp csak kibillent az egyensúlyából, mikor Harmadik meghúzta a jogkezében célra tartott pisztoly ravaszát. A test rándulásából biztos lehetett a golyó becsapódásában. A nő egészen biztosan halott lesz, mire földet ér. Bastion azonnal talpra ugrott, a varázsló holtteste mellől félrerúgta a dárdát, arra az esetre, ha Pascal nagyon érezné a kísértést. De felesleges volt aggódnia miatta, ugyanis amint belerúgott a fegyver elporladt.

A mágus fenyegetően lépett egyet kettőt az informátor felé, Simon is gondolkodás nélkül kivetődött a búvóhelyéről. És pontosan a földön fekvő férfi lába elé ékezett meg.

– Bastion – fogta meg társa vállát, hogy visszahúzza egy kissé, miközben lenézett a porban csúszó-mászó Pascalra –, utálom ezt mondani, de ő az enyém.

– Tőlem – húzódott valamivel távolabb a másik –, ha valami elintézetlen ügyed van fele, tessék. Ha segítség kell, szólsz, és legfeljebb együtt megnyúzzuk.

– Kösz, haver. Lehet, hogy élni fogok a felajánlással. Bár szerintem boldogulok.

Ezután minden figyelmét Pascalnak szentelte. Legszívesebben nem mondott volna neki semmit, csak a torkába mártotta volna a rövid pengéjű kést, amit nem rég szerzett be annak a helyére, amit Loire-nak adott. Mindenesetre kifejezetten nagy élvezettel húzta ki bakancsa szárából, és hagyta, hogy megvillanjon a fény a gonosz megjelenésű, fekete pengén.

De mielőtt bármi, Pascal életére végérvényeset tehetett volna, az vonta magára a figyelmét, hogy Bastion előre hajol, és hangosan kiköp. Abban a gyér fényben is lehetett látni a vércsíkot, ami utána a szája széléről lógott. Hiába igyekezett gyorsan letörölni. Harmadik egy pillanatig megrökönyödve nézte, majd Pascal combjába szúrta a kést, és megforgatta benne.

– Maradj veszteg – sziszegte neki, miközben kirántotta a pengét a megroncsolt húsból -, ha szerencséd van, még azelőtt ismét rád figyelek, hogy elvéreznél.

Azzal felpattant Pascal mellől, és a mágus mellé lépett. Nem tudta, mit csináljon, legszívesebben megfogta volna a fejét, hogy maga felé fordítva megnézhesse, mi baja esett. De csak állt előtte, és feltette a legostobább kérdést, ami csak az eszébe juthatott, miközben azt figyelte, hogy Bastion megint véreset köp a földre.

– Mégiscsak megsérültél?

– Dehogy – törölte meg ismét a száját –, csak a földet éréskor elharaptam a nyelvem. A franc sem gondolta volna, hogy ennyire fáj… meg hogy ennyire vérzik – köpött még egyet.

Ahogy Harmadik megbizonyosodott róla, hogy a társának tényleg nincs komolyabb baja, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és guggolt vissza Pascal mellé. Egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy elszorítsa-e a vérző eret a férfi combján. Az öve pont megtette volna. De aztán inkább a nem mellett döntött. Nem tervezte életben hagyni a besúgót. Ha másért nem, hát azért, ahogy Aeterniával elbánt.

A kölyök remegett és sírt, amikor hazavitte, úgy kapaszkodott a karjába, minta azon túl csak szörnyek lennének minden felé. Azt a rettegést, amit a szemében látott, sosem fogja elfelejteni. Nem tudta, mennyi idő lesz, mire a húga kiheveri a sokkot. Abban volt csak biztos, hogy ha mások már sokkal kevesebbért is megérettek a halálra, akkor Pascalt igazán nincs mért megkímélnie.

– Nem értelek – nézett végig a megsebesítetten Harmadik. – Fedeztelek. Próbáltalak észrevétlenül tartani Lawrence előtt, mindent megtettem, hogy ne bukj le, amikor velem kell együtt dolgoznod… A húgom miatt kifejezetten ügyeltem rád… Neked csak annyi dolgod volt, hogy cserébe jól bánj vele!

– Tudod – nézett fel rá egy sarokba szorított vadállat dühével Pascal –, először hittem Luthernek. Hittem benne, hogy ő fog nyerni. Aztán Lawrence megmutatta a saját tervét. Sokkal jobb volt, mint a főnöködé. És akkor már úgy voltam vele, minek küszködjek egy kezelhetetlen kölyökkel, amikor úgyis egyféleképpen végzi majd.

– Rosszul választottál! – Harmadik szinte elnézően nézett le rá, de a hangja fagyosan és elszántan csendült. – Lawrence mágusai halottak. Lawrence maga is halott. És tudod, te is halott vagy.

Pascal szeme elkerekedett a rettegéstől, amikor látta, hogy Harmadik megpörgeti a tenyerén a kést. A mutatvány után a penge egyenesen Pascalra meredt, akinek tekintetébe a félelem mellé kiült a tiltakozás is. Megpróbált hátrébb csúszni Harmadik elől, de vérző lába mintha csak odaszögezte volna a másik kettő elé.

– Nem… Nem! – tiltakozott kétségbeesetten. – Nem lehet halott! Az a terv tökéletes…

– Az a tökéletes terv nem számolt egy instabil kölyökkel – jelentette ki Harmadik kedvesen. – Nem számolt azzal, hogy a Castitae-n belül mennyire gyűlölik. Nem számolt azzal, hogy a Castitae az enyém. Sőt, mondok jobbat. Te sem számoltál ezekkel. Pedig a húgom miatt biz’ istenek lett volna helyed mellettünk.

Mondandója végeztével egyetlen határozott mozdulattal torkon szúrta Pascalt. Tudta, hogy a mágiaálló mellény miatt nincs értelme sehova máshova irányítani a pengét. Figyelte, ahogy kihúzta belőle a tőrt. Nem érdekelte a hörgés és vonaglás, felkelt mellőle, és hátrébb lépett, hogy ne kenhesse össze a spriccelő vér.

– Menjünk innen! – fordult Bastion felé. – Csatlakoznunk kell apátokhoz. Biztos máshol akar majd tudni titeket, mikor megérkezik a rendfenntartó sereg.

A mágus szó nélkül követte. Tudott Luther vésztervéről, hogy behívja a rendfenntartókat, ha kicsúszna a kezéből az irányítás. Nem szólt, az járt a fejében, amit Harmadik Pascalnak mondott a Castitae-ról. Nem tudta, mit gondoljon erről. Hogy megijedjen-e. Nem tudta, hogy Harmadik ismét az a szélsőséges valaki lesz-e, mint aki akkor volt, mikor talán ezer évvel ezelőtt a vonaton először találkoztak vele. Annyira nem bírta ezt a rájuk telepedő csendet, hogy hogy végül nagy nehezen megpróbálta szavakba önteni a gondolatait.

– Te figyelj… Amit az előbb mondtál… Hogy a tiéd a Scientia Castitae… az igaz?

Simon tetőtől talpig végigmérte a mágust. Látta az arcán a bizonytalanságot. Sóhajtott egy hatalmasat. Nem akarta elveszíteni a barátait.

– Ne nézz így rám, kérlek – szólalt meg, és még ő maga is meglepődött rajta, mennyire nehezen jöttek a szavak –, és ne ítélj el! Tényleg átvettem az uralmat a Castitae-ben… de csak azért, mert ideje végre ott is rendet tenni. Régen nem ilyenek voltunk. Nem gyűlölködésből és merényletekből élt a szervezet. Azt hiszem, ideje visszatérni ezekhez a gyökerekhez. A tudományokhoz, ami a nevében is benne van. És hidd el, még sokan éreznek úgy, ahogy én, csak össze kell fogni őket.

– Wow! – Bastion hangjából, áradt a lenyűgözöttség. – Azt hiszem, ez most váratlanul ért egy kicsit… De hiszek benned, hogy meg tudod csinálni. Sőt… azt hiszem, Ward kifejezetten büszke lenne rád most.

– Kösz, haver… – Harmadikot az sem érdekelte akkor, mennyire ostobán vigyorog – Ez nagyon sokat jelent nekem. Fontos a barátaim véleménye.

Mielőtt a másik erre bármit reagálhatott volna, Harmadik egy pillanatra feszülten megtorpant, majd annyit reagált: „Értettem, uram.”

– Az apátok volt – nézett azonnal Bastionra –, azt akarja, hogy vigyelek ki titeket innen, mielőtt ideér a sereg. Oda kell mennünk a rádióállomáshoz.

A mágus beleegyezően bólintott, és követte Simont. A rádióépület nem volt messze, hamar elérték. Luther és Espada az ajtó fedezékében várták őket. Csak akkor jöttek elő, amikor már biztosan látták a közeledőket. Bastion azonnal észrevette, hogy Espada mennyire bizonytalanul áll a lábán, és Harmadik azonnal tudta, még mindig nem múlt el teljesen felette a sokk.

Amint Espada feléjük fordult, Bastion hátrahőkölt. Akkor vette csak észre, hogy az öccse bal keze hiányzik. Ijesztő látványt nyújtott. A fiú határozottan instabilnak tűnt a karja hiánya miatt. A mágus ezer kérdést tudott és akart volna feltenni, de Luther eléjük sietett, és megakadályozta ebben. Annak ellenére is, hogy a szavait egyértelműen Harmadiknak címezte:

– Haza tudja vinni a fiúkat? Azt akarom, hogy mire a rendfenntartók megérkeznek, ők otthon legyenek.

– Nem hagyunk itt, apa! – kezdett tiltakozásba Espada. – Egyébként is, hogy akarod megmagyarázni, ha megtalálják a fél karomat a romok között?

– Fogalmam nincs – dörzsölte meg kopasz fejét idegesen az apjuk. – De abban biztos vagyok, hogy nem akarom, hogy titeket itt találjanak. Csúnya dolgok jönnek még. Nyugodtabb lennék, ha távol lennétek innen.

– És te? – erősködött Bastion is. – Te meg veszélyben leszel. Nincs már Félix, hogy kihúzzon a bajból.

– Nincs – rázta meg a fejét lemondóan Luther. – De maradnak itt testőrök, és egyébként is, néha Félix nélkül is kell boldogulnom. Menjetek! Úgy nekem is könnyebb.

– Gyertek, srácok! – tette a egyik kezét Bastion, a másikat pedig Espada vállára Harmadik. – Nem fogjátok tudni meggyőzni. Mindenkinek jobb, ha ti legalább biztonságban lesztek.

– De hazajössz? Ígérd meg, hogy hazajössz! – Espada remegett a kétségbeeséstől.

– Persze, hogy hazamegyek. Hova a fenébe mennék máshova? Ne légy hülye fiam! – Luther hiába igyekezett ismét a mindenkori hideg, Magister énjét magára ölteni, csak szétterült az arcán egy meghatott mosoly. Mielőtt a hármas elindult volna, még Lexingtonhoz fordult: – Menjen maga is haza, fiam. Legyen innen minél távolabb, nehogy valahogy gyanúba keveredjen. Vagy maradjon Espadával. Ahogy szeretné.

Harmadik bólintott, majd elvezette két társát. Luther pedig ott maradt egyedül Bastion védelmével a bőrén. Fedezéket keresett a rádióépület ajtaja mögött, és a résen át figyelte, amíg azt a hármat el nem nyelte a sötétség. Aztán hallgatta a saját nyugtalan légzését, a távoli-közelebbi harcok zajait. Majd felfigyelt a villogó kék fényekre, és a rendfenntartók bakancsainak jellegzetes ütemű kopogására. Gyorsan fohászkodott a gyerekei észrevétlen kisurranásáért. Aztán határozottan előlépett a fedezékből.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Jeremy Thomas)