Harmadik Luther utasításának engedelmeskedve hazavitte Bastiont és Espadát. Ekkorra már hajnalodott, vörösen lángolt az ég alja. Ahogy megálltak a díszes kapu előtt, a mágus kinyitotta a hátsó ajtót, hogy kiszálljon az autóból, de az öccse nem mozdult.

– Hagyok nektek pár percet, találjátok ki, hova mennétek – hagyta magára a másik kettőt a varázsló. Ha egy hangyányit erőssebben vágta be a kocsiajtót, az csak azét lehetett, mert jelezni akarta a bosszankodását, hogy mennyire ügyetlenül képesek még mindig táncolni egymás körül.

Ahogy magukra maradtak, Harmadik Espadára emelte fáradt pillantását, tekintete egy másodpercre akaratlanul is megakadt hiányzó karján.

– Nem fáj, inkább csak ronda – tette önkéntelen mozdulattal a csonkra megmaradt kezét, mintha azzal eltakarhatná.

– Nem… nem azért – szabadkozott Harmadik. – Nem is tudom… rossz így látni téged.

A fiú erre csak vállat vont.

– Nem marad így sokáig, apa biztos gondoskodik róla.

Ezután kellemetlen csend zuhant rájuk, amit Bastion zavart meg azzal, hogy bekopogott a vezető oldali ablakon. Elunhatta a várakozást, és így akarta megsürgetni őket. Harmadik sóhajtott egy hatalmasat.

– Nézd… minden vágyam kézen fogni téged, és bemenni veled ebbe a képtelenül nagy villába. Túl fáradt vagyok bármihez, de nekem már az is a Mennyországgal érne fel, ha csak egyszerűen egymás mellett alhatnánk.

– Akkor miért nem tesszük ezt? – szaladt ki kétségbe esetten a fiú száján, ép kezével megragadta Simon sebváltón nyugvó kezét, és összefűzte az ujjaikat. Ő pár pillanatig csak nézte ezt a kapcsolatot kettejük között, majd lemondóan szólalt meg ismét:

– Mert haza kell mennem a testvéreimhez. Én vagyok a gondviselőjük, és amióta ez az őrület elkezdődött, nem hallottak felőlem. Nem tarthatom őket tovább kétségek között.

– És ha veled tartok? – kérdezte reményteli hangon Espada.

Harmadik szája is bátortalan mosolyba húzódott ennek hallatán, arca egyenesen felderült.

– Örülnék neki. De… a karod…

– Most úgy sem lehet kezdeni vele semmit – rázta meg a fejét a fiú, majd egy pillanatra elhallgatott. – Ó, értem már… attól tartasz, hogy a látvány megijeszti a testvéreidet. – Amikor a másik bólintott, felbátorodva folytatta: – És ha felveszek egy pulcsit? Megkötjük az ujját, nem fogják látni, hogy milyen. Mondhatjuk azt, hogy odaát vesztettem…

– Vagy nem mondunk semmit. – Ekkor már leplezetlenül, teljes elszántsággal mosolygott. – A kölyköknek is meg kell tanulniuk, mire tiszteletlenség rákérdezni. Akkor legyen így, együtt megyünk! De figyelmeztetlek, sokkoló élmény lesz mindükkel egyszerre találkozod.

– Azt hiszem, a ma éjszaka után mindenre készen állok – nevetett fel megkönnyebbülten Espada.

Együtt szálltak ki a kocsiból, tájékoztatták Bastiont a döntésükről, aki elégedetten mindkettejüket hátba vágta. Harmadik elkísérte a fiút a szobájába, ott kiválasztottak egy pulóvert, megfelelően elrendezték az ujját, majd elindultak. Espada ragaszkodott hozzá, hogy kocsival menjenek, Harmadiké pedig nem volt annyira feltűnő, így ő sem tiltakozott az ötlet ellen.

Már majdnem teljesen kivilágosodott, amikor elértek a bérházhoz, amiben Simon lakott a testvéreivel. Az előszobába belépve lerúgta a cipőjét, miközben jelezte a másiknak is, hogy tegye ugyanezt. Bevonszolták magukat a nappaliba – szerencsére még mindenki aludt –, Harmadik hangtalanul kihúzta a kanapé ágy részét, hogy viszonylag kényelmesen egymás mellé fekhessenek. Eredetileg a szobájába akarta vinni Espadát, hogy elkerülhesse a testvérei ébredését, és minél tovább elodázhassa a bemutatást és magyarázkodást, de a fekhellyel végzett, minden ereje elfogyott. A tagjai fájtak, az oldala, ahol átfúrta a mágia, egyenesen hasogatott.

Jól esett kinyújtózni a kanapén, magához vonni Espadát, és az ágytakaró alatt szinte súlytalanul lebegni testük közös hőjében. Egyiküket sem érdekelte, mennyire koszosak. Harmadik átnyújtott egy díszpárnát a fiúnak, ő maga Alméét gyömöszölte a feje alá, akkor belegondolni sem volt ereje, mit kap majd ezért. Amint kényelembe helyezkedtek, szinte és azonnal elnyomta őket az álom.

Órákkal később Simon arra ébredt, hogy valaki beljebb tuszkolja a kanapén, – aminek köszönhetően rágördült Espadára, aki tiltakozva felnyögött álmában –, és lehuppan a matrac végébe. Erre Harmadik morgott ugyan annyit, hogy hagyják még békén, hadd aludjon, de nem volt biztos benne, hogy érthető emberi nyelven sikerült kiszuszakolnia magából a szavakat. Egy pár percig csend volt körülötte, el is feledkezett a betolakodóról, szorosabban párjához simult, magához húzta, hogy ismét teljes erővel érezhesse azt a kellemes meleget.

– Alma tud róla, hogy hazahoztál valakit? – ütötte meg a fülét az a kissé kárörvendő gyerekhang. – Nem a te szabályod volt, hogy tilos felhozni ismeretleneket.

– Espada nem ismeretlen – nyögte félálomban, és még fel sem fogta, mit mond.

– Ahhoz Almának is lesz egy két szava – kuncogott a gyerek.

Eztán elhallgatott, és más zajok vették át az ő hangjának a helyét. Időbe telt, mire beazonosította őket. Ahogy tisztult kissé a tudata, rádöbbent, hogy a tévét hallja, és hogy aki mellette ül, épp szörfözik a csatornákon. Kinyitotta a szemét, hogy kiderítse, ki meri megzavarni kimerültségében. Felemelte fejét a párnáról, és Pit látta meg a kanapé végén kuporogva. A fiú teljes lelkinyugalommal váltogatta a csatornákat, nem foglalkozott vele, hogy ő esetleg aludni szeretne.

Espada összerándult a karjában, szaggatottan kezdett lélegezni, valószínűleg nem ismerte fel, hol van, és megijesztette ez az ismeretlen környezet. Harmadik nyomott egy gyors puszit a homlokára, majd a fülébe suttogott:

– Minden rendben. Eljöttél velem, most nálunk vagy.

Ennek hallatán a fiatalabb izmai kiengedtek, oldalra fordult, hogy arcát Simon nyakába fúrhassa.

– Akkor most jön az a rész, hogy találkoznom kell a tesóiddal? – súgta Harmadik felhevült bőrére.

– Hamarosan igen – fogta magához még szorosabban, majd az öccséhez fordult: – Jó reggelt, kölyök! – köszönt rá reszelős hangon.

– Jó reggelt, Lex – viszonozta a köszönést Pi. Ennél jobban nem zavartatta magát az „ismeretlen” látogató miatt. Az hogy találjon valami nézhető műsort a tévében, jobban lekötötte a figyelmét.

– Értékeltem volna, ha hagysz még minket aludni egy kicsit – morgott Harmadik.

– De én már nem tudtam tovább aludni, a többieket mégsem ébreszthettem fel a szobában…

– De minket ezek szerint igen? – nézett öccsére álmos felháborodottsággal.

– Hát… – a gyerek óvatosan próbálta, megfogalmazni a mondandóját. – Egyrészt őt nem ismerem – mutatott Espadára. – Aztán meg… mikor megláttalak, azt gondoltam, biztos azelőtt szeretnél felkelni, hogy Alma felbéred. Tudod, hogy nagyon mérges lesz, ha így meglát. Egyébként hol voltál? Miért vagy ennyire koszos?

– Paintballozni voltam a barátommal – hazudta szemrebbenés nélkül Harmadik.

– Aha… – ingatta a fejét sokatmondóan Pi. – Nekem inkább úgy tűnik, hogy mind a kettőtöket alaposan megvertek.

– Az öcséd nem hülye – kotyogott közbe álomittasan Espada. – Látom, az ész öröklődött a családban.

Erre Harmadik óvatosan felült – a korábbi seb az oldalán változatlanul hasogatott –, közben igyekezett magához fogni az ágytakarót, hogy eltakarja a megszáradt, terebélyes vérfoltot. Azt nem tudná kimagyarázni sem paintballal, sem verekedéssel. Bár, ahogy végignézett Pi-n, a kölyök minden figyelmét ismét lekötötte a csatornákon szánkázás, így talán óvatoskodnia sem kellett volna. Épp feltápászkodni és Espadát magával ráncigálni készült, amikor ismerős hangot hallott meg a tévéből. A másik is úgy ült fel mellette erre, mint aki mellé villám csapott.

Az a hang a képernyőre szegezte mindkettejük tekintetét. Luther beszélt a Transcontinental Show különleges kiadásában, élőben. Csakhogy Harmadik még fel sem foghatta, hogy miről van szó, Pi már tovább is lépett a következő csatornára.

– Kapcsolj vissza! – követelte a gyerektől.

Ő nem engedelmeskedett elég gyorsan, ezért kikapta a kezéből a távirányítót, és maga váltott vissza az interjúra.

– Hé! – Tiltakozott Pi. – Engem ez nem érdekel!

– De minket igen, úgyhogy maradj csendben! – Szólt rá erélyesen a gyerekre. – Ha ennek vége, úgyis megyünk innen, és akkor kapcsolgathatsz tovább.

Öccse durcásan csendben maradt mellette, még a karját is összefonta a mellkasa előtt, hogy jobban kifejezésre juttassa a nemtetszését. Harmadik nem foglalkozott vele. Tudni akarta, Luther miről beszél az interjúban. Nyugtalanította ez a dolog, már csak azért is, mert neki semmit sem szólt a tévés szereplésről. Nem mintha a Magister bármiről beszámolóval tartozott volna neki, de azért mégis…

– Szóval akkor azt állítod, hogy csapdába csaltak? – kérdezte a tévében Jonas hitetlenkedve.

– Igen, nem értem, miért olyan meglepő ez. – Luther kissé előre dőlve ült a kényelmes fotelben, látszott rajta, mennyire megviselte az éjszaka. – Nem ez az első alkalom. Egyébként pedig nem azt mondtam, hogy engem csaltak csapdába, hanem azt, hogy a gyerekeimet. Egészen pontosan egy katona állt az egész mögött, akivel Bastion fiam együtt volt kórházban Dōrban a sebesülése után.

– De te is ott voltál – mutatott rá Jonas –, ahogy az embereid is. Sokakat elvesztettél közülük. Tudod, nagyon nyugtalanító az, hogy tulajdonképpen egy kisebb háborút hoztál a fővárosba. A saját küszöbünkre.

– Az a saját küszöb egy lassan ötven éve elhagyatottan álló gyártelep volt! – Lutheren látszott, hogy mennyire ingerült és türelmetlen. – Egyébként pedig, hogy a fenébe ne mentem volna egy egész hadsereggel, amikor a fiaimat fenyegették?

– De azt neked is érezned kell, hogy ezzel egy kissé túllőttél a célon. A Magisteri rang nem hatalmaz fel arra, hogy a saját céljaira használd a seregeket.

– Te is apa vagy, ugye, Jonas? – Emelte most a műsorvezetőre fátyolos tekintetét Luther.

– Igen, én is az vagyok. Két csodálatos lányom van – nézett félre a férfi.

– Akkor nézz most a szemembe, és úgy jelentsd ki nekem, hogy ha a te gyerekeid lettek volna akkora veszélyben, mint az enyémek, leülsz azon merengeni, mit tesz lehetővé a Magisteri rang.

– Nem… valóban nem gondolkoztam volna azon, hogy mit tegyek. De értsd meg kérlek, hogy fel kell szólalnom Suzannáért. Neki is voltak gyerekei. Az apjukat már korábban elvesztették, és most az anyjukat is.

– Suzannát nem akartam magammal vinni – dörzsölte meg ráncos homlokát Luther –, sőt, határozottan utasítottam, hogy maradjon ki belőle, mert ez nem az ő harca. Nem tudom, hogy keveredett oda. De a gyerekeiről gondoskodni fogok. Kötelességemnek érzem, hogy…

– Lex, ez unalmas! – rántott el Harmadik figyelmét a tévéről Pi panaszos hangja. – Egyáltalán minek nézzük ezt? Mindjárt kezdődik a sorozatom…

– Sss! – Hallgattatta el türelmetlenül az öccsét, majd azonnal visszafordult a képernyő felé. Pi pedig tudta, jobb ha csendben marad.

– Akkor mondj pár szót nekem a harcról! – A tévében Jonast nem érdekelte, hogy Simon miről maradt le, a beszélgetés tovább folyt, amíg ő a kölyökkel küzdött. – Úgy értesültem, hogy a Scientia Casitae is ott volt.

– Jól értesültél. – Luther fáradtan dőlt hátra a fotelban. – Az, aki a gyerekeimet csapdába csalta, magas pozíciót töltött be a szervezetben. Végezni akart velünk. De hát mindannyian ismerjük a Castitae-t. Legalábbis azt hittük…

Harmadik dühösen fújtatva pattant fel a kanapéról. Nem mondott semmit Pinek és Espadának sem, a távirányítót csak az öccse mellé dobta. Indulatosan robogott ki a nappaliból, még az is kiment a fejéből, hogy a párját ott hagyta. A fürdőben szinte letépte magáról a koszos és véres ruháit, nem foglalkozott a testét borító fekete zúzódásokkal, ahogy nem nézte meg az oldalán vöröslő csúnya heget sem. Annyira dühös volt akkor, hogy alig érezte. A ruháit csak behajította a szennyesbe a göncöket, meg sem fordult a a fejében, hogy Almát mennyire felzaklatja majd, amikor megtalálja azokat mosásra készülve.

Visszacsörtetett az előszobába a gardróbhoz, amiben a ruháit tartotta. Kirántott a szekrényből egy nadrágot, pólót és vékony pulóvert, magára húzta őket, beleugrott a cipőjébe, felkapta a kulcsát, és már ki is viharzott a lakásból. Még köszönni is elfelejtett az öccsének. Indulatai közepette észre sem vette, hogy Espada lélekszakadva, rohan utána, még a cipőfűzőjét sem kötötte meg. Akkor döbbent csak rá, hogy párjáról is megfeledkezett, amikor megragadta a vállát az egyik lépcsőfordulóban.

– Hé, állj már meg! Mi a franc ütött beléd? – kapaszkodott belé kétségbeesetten Espada.

Harmadik úgy nézett rá, mint aki akkor látja először, aztán amikor felfogta, mennyire ész nélkül rohant el otthonról, szégyenpír ült ki az arcára.

– Sajnálom – térdelt le a másik elé, hogy bekösse a párja cipőfűzőjét, hiszen fél kézzel nem tudná megtenni. – De az apád…

– Mit csinált, amivel ennyire feldühített? – segítette fel Simont, miután végzett. A fiú hangja furcsán bizonytalanul szólt, és ahogy Simon azt a zöngét hallgatta, és azt az elszántságot figyelte, szöget ütött a fejében, hogy ha kenyértörésre kerülne a sor közte és Luther között, Espada jó eséllyel őt választaná. Lawrence nem tudta megingatni a hitét, neki pedig nem is kellene, mert a fiú szívével együtt a feltétlen bizalmát is megkapta. Megborzongott a felismerés hatására, dühe viszont szemernyit sem csillapodott.

– Az a szemétláda! – tört ki akkor belőle. – Azt ígérte, hogy újra szervezhetem a Castitiae-t, hogy megmenthetem azokat, akik segítik majd. Erre ország-világ előtt elárult minket!

Könnyek gyűltek a szemébe, soha többé nem akart ő lenni az áruló, és erre tessék… Azt hitte, megbízhat Lutherben. Mégis mit gondolt, az áspiskígyó éppen őt nem fogja megmarni? A Magister a saját gyerekeire sem volt tekintettel, hogy hihette, hogy Espada miatt majd éppen vele tesz kivételt? Őt is éppen olyan eldobható játékszernek tartotta, akár mondjuk Wardot.

Az rántotta ki ebből a gondolatspirálból, hogy a kölyök szorosan magához húzta. Fél kézzel is emberfeletti erővel ölelte át, ami Harmadikba is öntött némi elszántságot.

– Sajnálom – súgta a hajába a fiú. – Fogalmam sincs mi ütött belé…

– Azt ugye tudod, hogy oda kell mennem, és számon kérnem? – lépett el párja mellől. Ezek szerint most jött el a próbatétel ideje. Csak remélni merte, hogy ez nem löki el tőle Espadát. A kölyök kinyúlt a kezéért, ujjai szorítása ezer fogadalomról tanúskodott.

– Együtt megyünk oda – jelentette ki elszántan. – Te számon kéred, én pedig gondoskodom arról, hogy senki ne zavarjon meg ebben. Hiába Magister, az adott szó őt is kötelezi.

Harmadik nem hitt a fülének. Szava szegetten egy bólintással köszönte meg, hogy választottja mellette foglalt állás. De az, hogy vele akart tartani, hogy együtt mentek végül Luther irodájába, annyi bátorságot öntött belé, amivel a világgal képes lett volna szembeszállni.

Amikor megérkeztek, a Magister még nem volt bent a hivatali birodalmában, de szerencsére nem kellett rá sokat várni. Amint Harmadik hallotta, hogy nyílik az ajtó, felpattant a székről, amin addig várakozva ücsörgött. Alig kattant a zár Luther mögött, Simon nekilendült, és a falnak taszította a Magistert, Espada pedig elállta a bejáratot, hogy apja ne menekülhessen. Még a kulcsot is ráfordított a, hogy kintről se törhessenek rájuk. Ezalatt Harmadik alkarját erősen Luther torkának nyomta, hogy nehezen kapjon levegőt, és hogy kiszabadulni se tudjon.

– Maga áruló féreg! – sziszegte az idősebb férfi arcába, aki csak értetlenül meredt előbb Simon dühtől izzó szemébe, majd a fiára, aki semmit jelét sem adta, hogy tervezne közbelépni.

– Rám ne nézz, apa – szólalt meg akkor, amikor pillantásuk találkozott –, neki tartozol magyarázattal.

– Nem értem… – nyögte reszelős hangon, nem volt könnyű úgy beszélni, hogy Harmadik izmos karja összenyomta a hangszálait és légcsövét, hiába erőlködött két kézzel, hogy lefeszítse valamennyire a torkáról a másik alkarját.

– Dehogynem érti! Ne játssza meg magát! Láttam a ma reggeli interjúját! Halálra ítélt minket azzal a nyilatkozattal! Halálra ítélt mindenkit a Castitae-ben!

– Nem ítéltem halálra senkit! – Simon szorítása végre enyhült a nyakán, így eltorzult hangon bár, de könnyebben tudott beszélni. – Nem nézte végig az interjút, igaz? – Amikor Harmadik tekintetében megjelent az értetlenség, bátrabban folytatta. – Elmagyaráztam az összes csekély értelmű ostobának, hogy pártszakadás volt a Castitae-ben. Hogy a rebellisek mentettek meg minket. Ahogy azt is bejelentettem ország-világ előtt, hogy tárgyalni fogok a szakadárokkal. Érti már? Nem ítéltem halálra senkit. Szükségem van a szövetségeseimre.

Harmadik ezt hallva elengedte Luthert. Bizonytalan mozdulattal lépett egyet hátra. Kissé szédült az iménti nagy erőkifejtéstől. Az oldala is hasogatni kezdett. Érezte, hogy a lábai nem bírják el. Alig hallotta Luther szavait, a füle zúgni, a feje kóvályogni kezdett. Azt is csak távolról, ködön át érezte, hogy Espada kapja el. Bár szeme káprázásától nem látott, de mivel egyetlen kezet érzett csak magán, nem fért kétség ehhez.

– Mindenesetre, mivel magát mindenki Félix utódjaként ismeri, semmiképp sem derülhet ki, hogy köze van a Castitae-hoz – beszélt tovább Luther nem különítve nagyobb jelentőséget a jelenetnek. Azt hitte, csak a megkönnyebbülés teszi ezt Lexingtonnal. – A magáról szóló dokumentumokat titkosítottam az Archívumban. Így minden gyanú felett áll.

Harmadik nem volt biztos benne, hogy jól értette azt, mit Luther mondott neki, épp azzal volt elfoglalva, hogy ne bukjon fel, és ne rántja magával Espadát.

– Apa! Fogd be végre! Valami baj van vele! Segíts! – hatolt el a füléig a kölyök kétségbeesett könyörgése.

– Mi van magával? – lépett oda hozzájuk akkor további időhúzás nélkül engedelmeskedve Luther.

– Megsérültem az éjjel – nyögte Harmadik, és abból, ahogy Espada összerezzent a háta mögött, rögtön tudta, hogy csak még jobban ráijesztett, ezért igyekezett valami megnyugtatót is kipréselni magából. – Bastion valamennyire helyrehozta… azt mondta, nézessem meg valakivel, aki jobban ért hozzá nála.

– Kitalálom – morgolódott Luther, miközben a fia segítségével felfektette a feketére lakkozott asztalra –, nem tette.

– Nem – nyögte a választ Harmadik –, de valami nagyon nem jó…

A Magister csak fél füllel figyelt a kínlódására, rácsapott az asztalán levő mágikus hívó egyik gombjára, és szinte belesüvöltött a szerkezetbe:

– Küldjön be nekem egy orvost! Most azonnal. És Niki, nem akarok kérdéseket!

– Igenis, uram! – érkezett a vonal túlvégéről a megszeppent női hang.

– Maga pedig tartson ki! – vakkantotta oda még Harmadiknak, miután elengedte a hívó gombot. – Fiam, te pedig tartsd eszméleténél!

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Erik McLean)