Harmadik fájdalmasan felnyögött. Semmi másra nem jutott ereje, annyira hasogatott az oldala. Legszívesebben összegörnyedt volna, és két karját a félig begyógyult sebre szorítva nyöszörögve ringatta volna magát a fájdalomban. De Espada nem engedte, egy pillanatra sem mozdult mellőle, ahogy ő az asztalon szenvedett, szorosan fogta az egyik kezét, kisimított pár izzadó homlokára tapadó tincset. Aztán nemsokára megérkezett az orvos, aki azonnal utasította a mellette levő másik kettőt, hogy fogják le, és ne engedjék mocorogni.

Luther nem vacakolt, kiemelte Harmadik kezét Espada fogásából, és lefogta a karjait. A fiúnak így az maradt, hogy a derekánál és mellkasánál nyomja az asztalra. Elég erővel, elég határozottan és elég kényelmetlen szögben tartották ahhoz, hogy fájdalmas legyen akár csak megmoccannia is. Azt egészen biztosan Félix tanította a Magisternek, hogyan csavarja hátra Simon karjait.

Harmadik megérezte az orvos hideg kezét a bőrén, miután felhúzta a pulóvert a mellkasáig és az eredetileg a nadrág derekába tűrt pólóját is. Érezte a hideg ujjakat végigfutni forró, csatakos bőrén, és az a finom érintés is fájt.

– Ez egy elég csúnya seb – jelentette ki a mágus –, aki összezárta nem nagyon értett a gyógyításhoz.

Luther csak megrázta a fejét, annak ellenére is, hogy az orvos nem várt választ, csupán leszögezte a tényeket. És nem puhatolózott felesleges információk után. Épp, ahogy Luther elvárta tőle. Persze a Magisternek ezer kérdése lett volna, amit akkor ő sem tehetett fel. Az első és legfontosabb az volt, ugyan honnan a fenéből tud Bastion gyógyítani, amikor sosem volt képes rá. És ő miért nem tudott erről? Mi minden történhetett velük, amiről egyik fia sem beszélt vele? Gondolataiból az orvos hangja rázta fel.

– Fel kell nyitnom a sebet – jelentette ki szenvtelen hangon. – Csúnya lesz és véres. De látnom kell, milyen belül.

Harmadik szinte fel sem fogta a szavak értelmét, de az a nyögésnek is beillő ijedt légvétel, amit Espada hallatott, őt is megijesztette. Egyedül a Magister nem mutatott érzelmeket, mintha őt nem érintené meg semmi.

– Akkor csinálja! – utasította türelmetlenül az orvost. – Majd kitakaríttatok. Mi a francra vár még?

A mágus nem érezte úgy, lenne mit mondania még a parancsra. Ezért egy szó nélkül intézte a dolgát. Belenyomta körmeit a Harmadik oldalán a kivörösödött, gyulladt bőrbe, amire az azonnal szétnyílt, mintha éles késse hasított volna bele. Nem sokon múlt, hogy Simon nem üvöltött fel a fájdalomtól, de Espada előtt nem akart még gyengébbnek tűnni. Annak viszont nem sikerült parancsolnia, hogy ne szedje eszeveszett ritmusra a levegőt.

Felszakadt a bőre a mágus érintésére, ismét vérzett, ezt követően a teljes testét még inkább kiverte a hideg veríték. Kínjában mocorgott, de Luther, Espada és a mágus erősen tartották. Azután, pedig, hogy az orvos belenyúlt a sebébe, már képtelen volt akárcsak megrándulni is. Megbénította a fájdalom, ekkor viszont már a felszakadó állati üvöltést sem tudta magában tartani. Távolról érzékelte csak, hogy Espada még erősebben tartja, alig kivehetően nyugtatja, és arra bíztatja, tartson még ki egy kicsit. Az orvos megforgatta a kézfejét a sebben. Épp úgy járt el, ahogy Loire-t is annyiszor látták gyógyítani. Többször visszahúzta a kezét, majd ismét benyúlt, és elölről kezdte, amit épp csinált.

– A mágus nem takarította ki a sebet – kísérte magyarázattal az ellátást –, csak nagyjából helyrehozta a sérült szerveket, aztán bezárta.

– Eléggé szorongatott helyzetben voltunk – jegyzete meg epésen Luther. Azt persze nem értette, miért érzi szükségét, hogy ennyi magyarázatot adjon.

– Úgy hívtak ide, hogy nem akar kérdéseket. – Nem nézett a Magister felé. – Nem kell mondania semmit. Csak gondoltam, tudni akarja, mi történt. – A Magister erre csak bólintott, nem érdekelte, hogy a mágus jó eséllyel nem láthatja az aprócska fejmozdulatot. – Ki kell takarítanom az alvadt vért a belsőszervek közül, különben még csúnyábban elfertőződik, és akkor jóval nehezebb lesz tenni érte bármit.

Elhallgatott, és folytatta a munkát. Az eltávolított alvadtvér darabokat egy szépen szőtt ruhazsebkendőbe törölte, amit az egyik zsebéből húzott elő. Luther nem szólt, de nagyon nyugtalanította, hogy lassan már könyékig véres volt az orvos keze. A felnyitott sebszélek is véreztek valamennyire, de közel sem ennyire. Közben vetett pár óvatos pillantást a fiára is. Espada kísértet-sápadtan állt Harmadik mellett, a jeges rettegés a választottjáért félreérthetetlenül ott ült az arcán.

– Vérzik valahol! – szólalt meg akkor az orvos, mintha még jobban rá akarna ijeszteni a már eleve halálra vált kölyökre. De legalább Lexington már teljes önkívületben volt eddigre a fájdalomról. A mágus pedig velük mit sem törődve tovább beszélt: – Meg kell keresnem a forrást. Meg is van! Felrepedt a lépe. Ez egyáltalán nem súlyos, csak iszonyatosan fájdalmas a páciensnek. Tessék, rendbe is hoztam.

Luther idegesen fújta ki a levegőt. Mellette Espada is így tett. A fiú értelmezésében a belsővérzés minden fajtája a kifejezetten súlyos kategóriába tartozott. Ha másért nem, hát azért, mert csak és kizárólag a mágusok tudtak vele bármit is kezdeni.

– Rendbe hoztam a szerveit – rántotta vissza a gondolatai közül a mágus mindkettejüket. – Már csak a friss vért kell kitakarítanom, azán be is zárhatom a sebet.

Ahogy ezt kimondta, a vér engedelmesen és komótos tempóval kezdett előcsorogni Harmadik sebéből, amit a mágus a korábban is használt zsebkendővel itatott fel.

– Miért nem így szedte ki az alvadt vért is? – kérdezte Luther kíváncsian, a fia villámló pillantását pedig észre sem vette. – Így sokkal egyszerűbbnek tűnik.

– Valóban egyszerűbb lenne. – A Magister hallotta az orvos hangján, hogy mosolyog, nem volt benne semmi lenézés, amikor magyarázatot adott: – De sajnos nincs hatalmam a halott dolgok fölött, hogy parancsoljak nekik. A frissen kifolyt vér viszont ugyanúgy az elő testhez tartozik, mint a sebek rajta. Ezért tudok parancsolni neki, hogy távozzon. Ugyanúgy utasítom, mint a szerveket, hogy gyógyuljanak meg.

Luther fájdalmasan felsóhajtott, ahogy a felismerés Loire-ral kapcsolatban arcul csapta. Szóval ezért nem tudott soha gyógyítani. Mert ő pont fordítva működött, mint az orvosok. Lehet, hogy az animátorok általában értenek a gyógyításhoz, de ezek szerint az ő lánya volt a szabályt erősítő kivétel.

Ha valamikor még évekkel ezelőtt valaki így magyarázza el neki a gyógyítást, talán sosem erőltette volna Loire-ra. Dühösen megrázta a fejét. Dehogyis nem! Akkor semmivel sem lehetett volna meggyőzni. Csak a mostani fejével cselekedne másképp. Ez persze nem volt újdonság, a mostani énje sok mindent másképp, jó eséllyel jobban csinálna.

– Végeztem is, elengedhetik! – biccentett a mágus előbb Espada irányába, majd felé.

Luthernek még arra sem volt módja, hogy felfogja, mit mondtak neki, Harmadik már ki is tekerte a karjait a Magister szorításából, a fiút is arrébb tessékelte, és lendületesen felült. Ennek ellenére is bizonytalanok voltak a mozdulatai. Még nem tért vissza teljes mértékben az ereje, hiába érzete szinte újnak magát. Előre hajolt, hogy megnézhesse az oldalát. A sebnek nyoma sem látszott a bőrén, csak egy fakuló folt jelezte, hol sérült meg előző éjszaka. Felemelő érzés volt, hogy nem fáj.

– Én az Ön helyében egy napra a biztonság kedvéért befektetném egy kórházba. Semmi komoly, csak megfigyelésre – javasolta a mágus, majd Luther arckifejezését látva módosította a javaslatot: – De legalábbis hazaküldeném pihenni.

– Amilyen minta munkaerő, úgysem menne sehova – vigyorodott el végre a Magister.

Harmadik nem szólt. Azért tudott volna mit kezdeni egy szabadnappal. Arról nem is beszélve, hogy Espadát is elrángatta volna magával. Hiszen olyan hirtelen rohantak el otthonról reggel, hogy még be sem mutathatta a párját a testvéreinek. Pit leszámítva, akit természetesen a tévé jobban érdekelt, mint az, hogy a bátyjának van valakije.

Aztán az is megfordult a fejében, hogy talán inkább nem is pihenésre és láblógatásra kellene fordítania ezt a napot. Ezer dolog várt rá a Castitae-ben most, hogy ő állt az élén. Ráadásul a hatalmát sem szilárdította még meg teljesen, azzal is kezdenie kell valamit. De sejtette, hogy Luther nem véletlenül válaszolt úgy a mágusnak ahogy. Egyértelműen voltak még tervei a nap hátralevő részére. Akkor először gondolt arra, hogy talán elhamarkodott döntés volt a tévé interjút látva ide rohanni, mert ha akkor nyugton maradnak, és bezárkóznak a szobájába, ezer olyan tevékenységet ki tudott volna gondolni, ami feledtette volna vele az oldala sajgását.

– Rendben, akkor ha nincs más, én távoznék is. Ne fáradjanak, kitalálok – jelentette ki a mágus, miután alaposan végigmérte mindhármójukat, aztán úgy döntött, hogy a többi orvosi jótanácsot megtartja inkább magának. – Még úgyis rendbe kell hoznom a megjelenésemet – pillantott le véres kezére és a zsebkendőre.

– Azt kidobhatja oda – intett Luther a kuka felé.

– A számlát a titkárnőjénél hagyom majd – biccentett köszönésképp, majd kivonult Luther irodájából.

Mikor végre magukra maradtak – Harmadik még mindig a fekete asztalon ült –, Espada csatlakozott hozzá, olyan szorosan mellé húzódott, hogy a válluk összeért. De nem érte be ennyivel, ismét megfogta a kezét. Aztán maga felé fordította Simon arcát, és megcsókolta. Ő egy pillanatra megmerevedett, mert mégis Luther irodájában, az ő asztalán… De ahogy a fiú csak nem engedte el, ő is elolvadt a csókban, sőt hevesen viszonozta is.

– Soha többet ne merj így megijeszteni! – súgta ajkára a fiú, amikor örökkévalóságnak is beillő idő elengedte.

– Igyekszem, bár nem ígérek semmit – támasztott a fejét mosolyogva Espada homlokának Harmadik.

Luther eközben úgy helyezkedett, hogy velük szemben álljon, majd erősen megköszörülte a torkát, hogy szétrebbenésre bírja őket. Azok ketten végül felé fordultak, de nem engedték el egymást. A Magister sóhajtja vette újból tudomásul, hogy a fiához ezek szerint ezentúl Lexington is hozzátartozik. Simon elgondolkozott azon, hogy talán leszállhatnának az asztalról, ahogy azt az illem megkívánja. De egyelőre sokkal kényelmesebb volt az Espada testéből a bőrébe áramló hő.

– Akkor először is mielőtt rátérünk a komolyabb dolgokra – szólalt meg Luther, tudomást sem véve arról, hogy a fia erősebben kapaszkodik Lexingtonba –, igazán elmagyarázhatnátok nekem, mióta tud gyógyítani Bastion.

Harmadik és fiú úgy néztek össze, hogy a Magisternek kétsége sem maradt a cinkosságukról. Mind a ketten tudtak róla.

– Erről inkább kérdezze meg őt – vont vállat Harmadik, épp csak sikerült megelőzne a másikat a válaszadással. Ha a főnökének nem tetszett ez az arcátlanság, semmi jelét nem adta. – Amikor pár dolgot mondott erről, épp agyrázkódásom volt, úgyhogy nem sok mindenre emlékszem.

Luther erre csak felhorkant. Sejthette volna, hogy valami kevésbé kellemes körülmények vezettek oda, hogy ez a kiderüljön Bastionról. Ezek után viszont kénytelen volt annyiban hagyni ezt a kérdést. Inkább majd este kifaggatja a kölyköket a részletekről. Hiába próbálta maga előtt is tagadni ez a titkolózás mégis rosszul esett neki. Eddig abban a hitben ringatta magát, a fiai bíznak benne annyira, hogy ilyen fontos változásokat illetően megnyíljanak előtte.

Abban a pillanatban megcsörrent a telefon a fekete asztalon. Az a hang olyan váratlanul hasított az iroda csendjébe, hogy Harmadik össze is rándult ültében. Luther megkerülte őket, de nem ült le a bőrfotelébe, csak rápillantott a berregő készülékre. Niki, a titkárnője hívta. Csakis fontos dolgok miatt kereshette, olyan miatt, ami nem tűrt halasztást. Egyébként nem merné zaklatni azok után, hogy Luther orvost kért.

A Magister rányomott a gombra, amivel fogadta a hívást, de nem emelte fel a kagylót, hanem kihangosította. Niki pedig a szokásos monoton hangján, mintha csak olvasná, eldarálta neki, hogy a mágusok legfőbb vezetője kíván beszélni vele. Luther sóhajtott egy hatalmasat. Másra sem vágyott aznap reggel, mint egy őrült spinével beszélgetni.

– Kapcsolja be! – utasította a titkárnőt, aztán pillantását az asztalán terpeszkedőkre emelte. – Le innen! – Mordult rájuk.

Azok ketten úgy pattantak le onnan, mintha csak villám csapott volna le mellettük. Sőt, abban a pillanatban jobbnak látták elkotródni az irodából. Óvatosan az ajtó felé indultak. De alig léptek kettőt, mikor Luther hangja megállította őket.

– Mégis hova mentek? – Kérdése felért egy paranccsal, ami megtorpanásra késztette a fiát és Lexingtont. – Hallgassátok végig velem, mit akar a ribanc. Akármit mondjon is, együtt fogjuk kitalálni, mit lépjünk rá. Csak maradjatok végig csendben, akármi hangozzék is el!

Amint a készüléken villogni kezdett a lámpa, hogy a hívó fél a vonalban van, Luther ismét rányomott a kihangosításra.

– Örülök, hogy elértem, Magister! – fogott bele azonnal a mágus. – Hallottam a híreket, nem voltam biztos benne, hogy bent találom. De jó hallani, hogy vannak dolgok, amik sosem változnak.

Az idősebb férfi felvonta a szemöldökét. Harmadik látta rajta, hogy tört pillanatok alatt felméri, mit és hogyan válaszoljon, Espada is feszülten figyelt minden szóra mellette. Luther érdekesen ingatta a fejét, mintha valamin csodálkozna, Simon úgy sejtette, a Fő aznap reggel valahogy más lehetett, mint amit a Magister megszokott tőle. Az idősebb változatlanul ugyanannak az érzéketlen, hatalomvágyó spinének gondolta, aki mindig is volt, akinek minden szavából sütött a fensőbbségtudat, de akkor valami más áradt belőle. Nem tudta volna megmondani, hogy mi.

– Mit akar tőlem? – kérdezte végül Luther, kimondatlanul is jelezve, hogy nem számított hívásra ilyen magas pozícióból.

– Jól figyeljen, mert csak egyszer fogom elmondani! A Szigetek bele fognak bukni a válságba. Ez már elkerülhetetlen, nincs értelme titkolnunk. Ha túl is éljük a járványt, nem születnek többé mágusok. Amíg a mostaniak élnek, ki kell találnunk, hogy állítjuk más pályára a világot.

Lutherrel a hír hallatán fordult egyet az iroda, de pont ennyire letaglózta Harmadikot és Espadát is. A nő hangjából biztosan tudták, igazat állított. A Magister alatt megrogytak a lábai, le kellett ülnie. Oldara pillantott a másik kettőre, és rajtuk is azt a hitetlenkedő döbbenetet látta, amit ő is érzett. Hát igen, ez nem egy olyan hír volt, amit egy átlagos hétköznap reggelen kapni szeretne az ember.

Az agya azonnal lázasan dolgozni kezdett. Lépések, feladatok, tervek darabkái kergették egymást a tekervényein. Egy valami viszont kimondatlanul is biztos volt. Titokban kell tartaniuk ezt a fejleményt, ameddig csak lehet. Mégis minden súlyossága ellenére ez volt a legjobb hír, amit az utóbbi időben kapott. Sőt, legvadabb álmaiban sem számított volna erre a fordulatra. Hiszen ez azt jelentette, hogy egy teljesen új világot építhet a régi fölé, teljesen új szabályokkal. Már csak azt kell elérnie, hogy elég sokáig hatalmon maradhasson ehhez.

Kétsége sem fért hozzá, hogy menni fog. A Fő személyesen hozzá fordult a hírrel. Tudta, mennyire számító egy nőszemély. Az pedig, hogy a mágus tanács helyett – talán ellenében is –, őt kereste fel, azt jelentette, a mágusok előtt is titkolózik. Tehát, támogatásra van szüksége tőle. Ahogy Luthernek is szüksége van a mágusok seregére a háta mögé, ha válság nélkül akarják átvészelni az átmenetet. És akkor mindent elérhet, amit csak eltervezett.

Harmadiknak nem feltétlenül tetszett az a kifejezés, ami kiült a Magister arcára, mielőtt magára parancsolt volna, és egy semleges maszk mögé rejtette volna minden érzelmét. De azt is tudta, ennek a titoknak az ismeretében nem hátrálhat ki főnöke mögül. Ha tényleg eltűnik a mágia, az olyan háborúhoz vezethet, amilyet a Világrendező Nagy háború óta nem látott az emberiség. Ha pedig van beleszólása a dolgokba, nem is fog újra. Ez nem fogja az ő lelkiismeretét terhelni.

Espada átfogta a derekát, ahogy a fiúra pillantott, és tekintetük találkozott, azt az elszántságot találta azokban a barna szemekben, amit ő is érzett. Mind a ketten tudták, Luthernek van terve, és hogy ők sem maradnak majd ki belőle. Simon természetesen azt sem felejtette el, hogy a Magister uralkodni akar, nem pedig egy civilizáció romjai felett trónolni. Nem vágyott második Sverkerré válni, akinek a Világrendező Nagy Háború után egy teljes civilizáció romjaiból kellett mindent újra építenie. Harmadik tehát elhatározta, követni fogja, amíg úgy látja, amit a Magister tesz, megújíthatja a világot.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Julian Hochgesang)