Amikor végre kikötöttek, Ward már tényleg azt hitte, beleőszül az unalomba. A visszafele út, ha lehet, még lassabb és vontatottabb volt, mint az odafele. Nem is igen tudta mivel lekötni magát. Miután elhagyták a Szigeteket, egyszerűen nem akadt semmi dolga. Nem volt veszély, vagy bármilyen feladat, ami miatt szükségesnek, hasznosnak érezhette volna magát.

Loire társasága sem segített a helyzeten. Alig beszélt – pedig mindig is szerette a furcsa meglátásaival és a világról alkotott hihetetlen elképzeléseivel traktálni. De akkor mintha nem lettek volna gondolatai. Mintha teljesen máshol járna. Talán még kerülte is. Állandóan arra hivatkozott, hogy fáradt. Persze Ward is látta rajta, mennyire megviseli a teher, hogy a saját testében kell cipelnie a Lényt, amíg ki nem kötnek.

Az a valami egyszer sem mutatkozott, sőt, amikor Ward rákérdezett, mi van vele, Loire csak annyit mondott neki, hogy alszik, és erőt gyűjt. A férfit aggasztotta ez a kijelentés, mintha csak Loire-ból gyűjtötte volna azt az erőt. A lány napról napra fakóbb és kimerültebb lett, neki pedig egyáltalán nem tetszett, amit látott, hogy az a hatalom, ennyire kimeríti.

Ward tartott attól is, hogy a Fő Sziget mágusai már rájöttek arra, hogy valami történt a Lénnyel, sőt talán már nagy erőkkel keresték is az óceán feletti tovatűnt villámlást. Elképzelni sem tudta, a Fő mivel tudná az irányítása alatt a tartani a helyzetet a Lény szigorú parancsa ellenére is. Hogy tudná megakadályozni, hogy azok, akik a Szigeteken tudtak a jelenlétükről a nyomukba szegődjenek? Ward biztosan érezte, a mágusok nem hagyják annyiban a hatalmuk forrásának elvesztését, és mindent megtesznek majd, hogy a Lényt visszaszerezzék.

Innen nézve érthető a bujkálás. De Ward azt nem tudta elfogadni, hogy az a természetfeletti ezzel ártson Loire-nak. Ha tehette volna, kiparancsolja, vagy kirázza belőle. De nem érthette el, mert aludt! Még a lány sem tudta annyira felkelteni, hogy szót válthasson vele. A férfi az első pár napban hajlott arra, hogy Loire kedvetlenségét és búskomorságát annak tudja be, hogy a Lény ennyire kimeríti.

De ahogy teltek a napok a tengeren, és a helyzet lassan tovább romlott, arra a következtetésre jutott, hogy lennie kell még valaminek. A lányból nem tudott kiszedni semmit, sokszor, amikor megérezte magán a pillantását, és elkapta egy rövid időre a tekintetét, minta bűntudatot látott volna abban a zöld szempárban. Bűntudatot! Nem értette, honnan jön és miért. Hiszen mindent jól csináltak. Biztos volt ebben. De Loire-t továbbra sem tudta rávenni, hogy őszintén megnyíljon arról, ami nyomasztotta.

– Csak fel kell dolgoznom a dolgokat – súgta egyik éjszaka Loire, amikor egymás mellett feküdtek a fülledt kabinban, és Ward rákérdezett, miért nem alszik.

Ez volt a másik. Amellett, hogy Loire alig evett, aludni sem tudott. Ijesztően sokat fogyott azóta, hogy elindultak Határpartról a vonattal. Lassan már úgy festett, mintha a bőre nem is a saját megviselt testén feszülne, hanem a Lényen, ami szét akarta szakítani.

– Nem lesz ez így jó, kicsi lány! – szólalt meg mellette a hosszas hallgatás után. –  Látom, mennyire nem vagy jól. Attól félek, ha ez így megy tovább lassan már nem leszel elég erős hozzá, hogy a tested elviselje a hatalmát.

– Jól vagyok – rázta meg a fejét, miközben oldalra fordult, és szorosan Ward mellkasához simult. Szinte szúrták a bőrét a lány bordái és csigolyái.

– Dehogy vagy! – karolta át ösztönösen Ward. – Látom, hogy valami baj van. És te nem mondasz semmit. Pedig azt hittem, együtt csináljuk végig.

– Együtt csináljuk végig – jelentette ki Loire fátyolos, bizonytalan hangon.

– Tényleg? – könyökölt fel a férfi, hogy lenézhessen rá. – Csak mert nekem nagyon úgy tűnik, egyedül vagy ebben az egészben.

– Nem tudok erre mit mondani neked. – A mágus még csak felé sem fordult. Abban volt csak biztos, nem akart beszélgetni. Sírni akart. Gyorsabban beletörődni abba, hogy meghal. Az vigasztalta csak, hogy tudta, akármi lesz is, a választottja életben marad.

– Ha tudtam volna, hogy ennyire tönkre tesz, nem engedem… – szólalt meg rövid hallgatás után Ward ismét.

– De hagytad volna! – jelentette ki Loire érzelemmentesen. – Nem tudtál volna mást tenni. Hiszen tud irányítani téged. Azt hitted, nem vettem észre? Hogy nem találod a szavakat? Hogy nem tudsz elmondani bizonyos dolgokat, amiket fontosnak tartasz, mert megtiltotta? Azt hitted, nem ébredek fel, és nem veszem észre, hogy elvisz téged valahova?

Ez a kijelentése letaglózta a férfit. Loire mégsem tudta tovább titkolni. Megint rájuk telepedett a csend, majd Ward szólalt meg ismét az ügyetlen hallgatás után.

– Ha tudtad, miért nem mondtál végig semmit? – kérdezte még mindig elhűlten.

– Hogy mondhattam volna? – A lány végre felé fordult, leplezni sem próbálta a fájdalmat a szemében. – Azt mindig sejtettem, hogy képes ártani neked. Így tudtam csak… Megtettem mindent, hogy ne bántson téged… hogy ne vegyen el tőlem. Tudod, mit mondott nekem, miután elengedtünk a kertben? – Ward csak szavaszegetten megrázta a fejét. – Azt, hogy ő adott vissza. És most elvett… És miután utánam küldött, megértettem, megint megtehetni. Tisztában vagyok vele, az egészet csak azért csinálta, hogy engedelmességre bírjon…

– Végig tudtad, hogy zsarol téged? – Ward most szívesen nyelt volna egyet, hogy azzal szorítsa le az indulatait.

– Tudom, miért kérdezed – Loire még szorosabban simult hozzá –, de… rólad van szó… ennél kevesebbért is megtettem volna neki bármit.

– Neked is megtiltott valamit – jelentette ki akkor Ward. Ennél jobban arcul sem csaphatta volna a felismerés.

– Nekem nem tiltott meg semmit.

Loire felkelt mellőle, és úgy ahogy volt, mezítláb kiment a kabinból. Nem sietett, nem kapkodott, csak egyszerűen kisétált. Még addig ki akart menekülni onnan, amíg képes rá. Tartott tőle, ha tovább folytatják ezt a beszélgetést, annyira elgyengül majd, hogy a végén még elszólja magát. Ő pedig biztos nem hagyja majd, hogy befejezze, amit elkezdett.

Óvatos mozdulatokkal felsétált a fedélzetre, még mindig nem szokta meg, ahogy a tenger ringása miatt hullámzott a lába alatt a hajópadló. Abban pedig egészen biztos volt, hogy megszeretni egyáltalán nem fogja ezt az érzést. De legalább a hányingert sikerült pár nap után leküzdenie. Arra nem emlékezett igazán, hogy akkor is annyira megviselte-e, mikor a Szigetekre tartottak. De ezt az emlékezetkiesést betudta a korábbi betegségnek.

Fent a fedélzeten a hajókorlátig sétált, karjait behajlítva felfektette rá, alkarján megtámasztotta az állát. Olyan magas volt a korlát hozzá képest, hogy a térdét sem kellett igazán megrogyasztania, hogy kényelmes tartást találjon sajgó testének. Felnézett az égre. Fényesen ragyogtak a csillagok, még úgy is, hogy az ezüstös telihold próbálta elnyomni a fényüket. Lepillantott a vízre is, de a háborgó habokon nem tükröződtek az apró égi fénypontok.

Sóhajtott egy hatalmasat. Nem tudta, mit érez. Igazság szerint nem akart érezni. Abban bízott, ha üresen tartja magát, könnyebb lesz. Meddig várat még magára a beletörődés, mikor végre képes lesz elfogadni, amire vállalkozott, és a megmásíthatatlant?

Aztán fényeket vett észre távol, a horizont határán. Kétségei sem lehetett afelől, hogy Határpart és a kikötő fényeit látja. Abban a pillanatban pedig arculcsapta a vágyakozás. Az otthon annyira közel volt, nem is tudta volna megmondani, mikor érezte szint karnyújtásnyira magát hozzá azóta, hogy Luther feltette őket a vonatra, és indulás előtt még egyszer utána kiáltott.

A fülében csengtek az apja szavai, hogy hozza haza a fiúkat, mert csak ő képes rá. Abban a pillanatban a korlátnak támaszkodva eltöltötte az elégedett büszkeség, hogy megcsinálta. Az utolsót is hazahozta közülük. Szinte a keserűséget sem érezte amiatt, hogy nem láthatja majd Wardot hazatérni. A könnyeket sem érezte az arcán, miközben erre gondolt. Abban bízott csak, hogy talán néha eszükbe jut majd.

Nem tudta pontosan, mennyi az idő, de úgy saccolta, éjfél körül lehetett. Az egyik matróz, aki elhaladt a háta mögött, biztosította róla, hogy ilyen jó széllel haladva még éj az leple alatt kikötnek. Azt tervezték, hogy egy félreeső, kivilágítatlan dokkba kormányozzák a hajót, és amit a két utasuk leszállt, visszahajóznak a nyílt vízre. Loire csak bólintott erre, aztán visszatért a gondolataihoz.

Sokáig nézte a sötétséget, azt sem érezte igazán, hogy fázik a hajnali hűvösben. Egészen addig tudomást sem vett erről, amíg valaki mögé nem lépett, és nem terített a vállára egy kopott pulóvert, ami jó eséllyel valamelyik poros szekrényből került elő. Hátrafordult, pedig azonnal tudta, csak Ward lehet mögötte. Elmosolyodott, amikor felismerte, ügyetlenül megpróbálta letörölni a könnyeket az arcáról.

Nekidőlt a széles mellkasnak, hagyta, hogy a másik átölelje. Jól esett elbújni azoknak a karoknak a védelmében. Persze még jobban esett volna, ha árad belőlük valamennyi hő. De abban a pillanatban Loire a puszta közelségtől is boldognak érezte magát. Nem mondtak semmit. Csak szorosan egymáshoz simultak, nézték az eget, a fekete vizet előttük, és Határpart fényeit a távolban.

– Talán nem kellene veszélybe sodornunk a hajót és a legénységet – szólalt meg váratlanul a lány, kissé remegett a hangja. –  Hiszen ők mindent a Lény hatalma alatt cselekszenek. Kérnünk kellene egy csónakot, és kieveznünk, amikor már elég közel vagyunk.

– Én is erre gondoltam – engedte el Ward. – Beszélek a kapitánnyal. Intézek csónakot.

Loire súgott még utána egy halovány köszönömöt, amit ha hallott is, nem felelt rá semmivel. Ahogy ismét körül vette a tenger monoton zúgása, akkor érezte csak igazán egyedül érezte. Hátat fordított az óceánnak, a korlátnak támaszkodott, a dolguk után igyekvő matrózokat figyelte.

Az éjszaka ellenére is a munkára beosztottak épp olyan elszántan nyüzsögtek, mint ahogy nappal is tették volna. Loire-t legkötötte a hangyabolyként nyüzsgő fedélzet látványa, amiből Ward felbukkanása rántotta ki. Két keze a nadrágja zsebében volt, határozott, stabil léptekkel közeledett, őt semennyire sem zavarta a ringó hajópadló.

Megállt a lány mellett, ő is a korlátnak vetette a hátát, két könyökét feltámasztotta rá. Lenézett Loire-ra, aki viszonozta a pillantást. A mágust megdöbbentette, mennyire élőnek tűnt akkor az éjszaka homályában. A szemében megcsillantak a hajó halovány fényei, és döbbenetesen azt a régi ragyogást idézték. Vagy lehet, hogy az egészet csak a képzelete toldotta hozzá a korábban érzett nosztalgia miatt.

– Intéztem csónakot – jelentette ki könnyedén a férfi. – Azt mondták, szólnak, ha mennünk kell. Nekik is jobb, hogy nem kell bekormányozniuk a kikötőbe.

– Azt mondták, hol tesznek ki minket? – tudakolta a lány.

– Nem messze a dokkoktól van egy öbölszerűség. Régen állítólag elég mély volt, be lehetett hajózni, de az utóbbi években annyira felgyűlt hordalékkal, hogy már túl sekély a víz ehhez. Viszont arra nyugodtak az áramlások, könnyű kievezni.

– Nem mintha neked gondot jelentene az evezés. – Loire rávillantott egy bizonytalan mosolyt, amivel jelezte, ő ugyan nem fog majd a kezében evezőlapátot, ha nem muszáj.

– Nem, nekem valóban nem lesz gond – bólintott Ward. – Ennél az öbölnél tesznek majd ki. Ahhoz, hogy elérjük, a part mentén kell hajóznunk egy kicsit. Lassan szerintem irányba is fordulunk, hogy még tisztes távolságból haladhassunk el a város mellett. Valóban mindenkinek jobb lesz, ha nem vesznek észre minket.

Loire teljes mértékben egyet értett. Azt nem tudta, mivel jár majd, amikor a Lény elhagyja a testét, de azt a ragyogást ismerve valószínűleg a világ túlsó végéről is látszani fog majd. Ennél jobban pedig semmi sem vezetheti a nyomukra a mágusokat, ha elkezdték őket keresni.

– Rejtekhely kell – jelentette ki hirtelen, a korábbi könnyedségnek nyoma sem volt a hangjában.

– Mutatott nekem egy pincét. – Ward Loire felé fordult. – Oda kell elvinnem téged.

– Tudom melyik az – nézett végre férfi szemébe. –Az, ahol Aaden és Kirik elbújtak, mielőtt a Szigetekre indultak volna.

– Akkor te is tudod, merre találjuk?

– Én csak a mezőt láttam… Azt hiszem voltak bokrok a lejárat körül. De nem vagyok biztos benne, hogy odatalálnék. Sokszor homályosak voltak az emlékek, amiket a Lény mutatott. Nem foglalkozott felesleges dolgokkal, mint például eljutni a pincéig.

– Remek! – jelentette ki lemondó hangon Ward. – Szerencsére, én pontosan tudom, hol van. Megtalálom.

Loire rámosolygott. Bizakodónak és bátorítónak szánta, de nem volt benne biztos, hogy sikerült. Párja lenézett rá, és ismét elfogta a nyugtalanság. Zavarta, mennyire nem őszinte vele. De mielőtt puhatolózni kezdhetett volna, a hajókapitány lépett oda hozzájuk. Talán fél percbe telt, és már ott is állt előttük.

– Előkészítettünk egy csónakot nektek, ahogy kértétek. – Végig a mágusra meredve beszélt. – Most engedjük vízre. Gyertek velem!

Ward ellökte magát a korlát mellől, és figyelte Loire-t, ahogy ő is ezt teszi. Követték a tengeri széltől ráncos arcú férfit. Végigmentek a főfedélzeten, el egészen egy alacsonyabban elterülő részig. Itt tárolták a csónakokat. Két matróz épp leengedte az egyiket, egy harmadik pedig a kötélhágcsót készítette elő, hogy majd le tudjanak mászni. A hajót a víz mozgása lökdöste csak.

Aztán meghallották a jellegzetes hangot, mikor megakadt a csörlő, mert a csónak elérte a hullámokat. A matróz átlódította a kötélhágcsót a korláton, és arrébb állt, hogy a két vendégük lemászhasson. Egy negyedik matróz Ward mellé lépett, átadott neki egy varázstűzzel égő viharlámpát.

– Még elég sötét van – fűzte hozzá kérés nélkül a magyarázatot –, mivel elég távol vagyunk Határparttól, nem látszik a száraz. De ennek a fénye kivezet titeket a partra.

A férfi egy bólintás kíséretében vette át a lámpát. Nem mondott semmit, már csak azért sem, mert tökéletesen tisztában volt vele, hogy a tengerészek nem baráti szívjóságból segítenek nekik. Mindent, amit tettek a Lény hatalma alatt cselekedték.

Loire-ra pillantott. A lány áthajolt a korláton, lenézett a fekete vízen ringó csónakra. Kifejezetten messzinek tűnt az a távolság, amit a kötéllétrába kapaszkodva meg kellett tenniük a hajó oldalán függve. Ahogy Ward figyelte, a lány elcsigázottnak, fáradtnak, egyenesen elhasználtnak tűnt. Ismét érezte azt a tehetetlen dühöt, amit rengetegszer azóta, hogy a Lény belerántotta őket a terveibe.

– Rendben vagy, kicsi lány? – mérete végig aggodalmasan.

– Persze – küldött felé egy erőltetett mosolyt.

– Ezt értsem úgy, hogy le is tudsz mászni? – vonta fel a szemöldökét Ward.

– Hát – felsóhajtott –, azt hiszem, igen, de ha tévedek, a gravitáció úgyis levisz. Az biztos, hogy nem maradok fent.

– Remélem, tisztában vagy vele, hogy ezzel nem győztél meg. Úgyhogy én megyek előre. Te csak azután indulsz, hogy én már lent vagyok. Így, ha le is leesel, el tudlak kapni.

– Nem vagy túl jó véleménnyel rólam! – vigyorodott el Loire.

– Dehogynem – viszonozta a férfi –, csak ismerlek. És biztosra megyek.

– Remek – sóhajtott egyet színpadiasan a lány, majd intett egyet a korlát felé – Akkor lódulj!

Ward nem húzta tovább az idejüket, fél kézzel átlendítette magát a korláton – a másikban a viharlámpát tartotta –, tempósan mászni kezdett lefelé. Loire követte a tekintetével. A mászás nem tartott sokáig, a katona a csónakban biztonságosan elhelyezte a viharlámpát, hogy semmi esetre se ejthessék a vízbe, amíg elhelyezkednek a csónakban. Csak ezután fordult vissza Loire felé.

– Jöhetsz – szólt neki.

A lány is átmászott a korláton, megkapaszkodott a vastag, zsíros kötélben, aztán elindult lefelé. Szédült, sok mázsás súly húzta le. Bizonytalanul mászott, billegett ügyetlenségében. Ward nyugtalanul nézte, és igyekezett úgy helyezkedni lent a csónakban, hogy el is kaphassa, ha esetleg leesik, de fel se boruljanak a zuhanó test lendülete miatt.

Szerencsére feleslegesen aggódott, mert a mágus minden erejét megfeszítve megtartotta magát a kötélhágcsón, és lassan, remegve, de csak sikerült leérnie a csónakba. Ward a sötétben is látta, olyan erővel kapaszkodott a kötélbe, hogy az öklei teljesen kifehéredtek, reszketett, amikor végre leülhetett a csónak alján. Hideg szél kezdett fújni, a csontjukig hatolt. A távolban feketeség gomolygott.

– Vihar jön! – kiáltotta még le nekik a kapitány búcsúzóul. – Igyekezettek mielőbb kievezni! Ha elkapnak titeket a hullámok, visszasodornak a nyílt vízre.

Wardnak sem kellett kétszer mondani, azonnal megragadta az evezőket, és húzni kezdte.

– Tartsd a lámpát! – Utasította Loire-t. – Látnom kell, merre menjünk.

A lány egy szó nélkül engedelmeskedett. Felemelte a viharlámpát a csónak padlóról, és a fa szegélyen könyökölve tartotta. A megbűvölt tűzből kicsapott egy fénysugár, ami a legrövidebb utat mutatta nekik a szárazföld felé. Loire visszapillantva még ebben a sötétben is látta, hogy a hajó gyorsulni kezd, és egyre távolodik tőlük.

– Te is látod, hogy egyenesen a vihar felé tartanak? – kérdezte bizonytalanul Wardot. A férfi nem tudta eldönteni, tényleg dühöt hall-e kicsendülni a hangjából.

– Arra utasította őket, hogy hajózzanak vissza – vonta meg a vállát Ward –, szerintem a parancsot nem érdekli a vihar.

– Ez kegyetlenség… és ha elsüllyed a hajó? – Hangja remegett.

– Azt hittem, nem kedveled a mágusokat – nézett rá áthatóan Ward.

– Általában nem kedvelem őket… de… az amit ő csinál velük, mitől jobb, mint amit ők tettek vele?

– Ezt szerintem tőle kérdezd meg. Én nem tudok rá válaszolni neked.

– Nem is tőled vártam…

– Ez most jól esett, köszönöm – nézett rá Ward furcsán, a hangja színtelen volt, Loire nem tudta eldönteni, hogy viccel, vagy szemrehányást tesz épp neki.

– Tudod, hogy értettem – viszonozta a férfi nézését bizonytalanul.

– Tudom – kacsintott rá Ward, a kis csónak előidézte közelség miatt Loire tökéletesen látta arca minden vonását. Egy pillanatra el is szégyellte magát, hogy nem ügyel jobban a szavaira.

Utána nem szóltak egymáshoz. Loire háttal ült a partnak, Ward kormányozta a lélekvesztőt a lámpa útmutató fényébenű. A gomolygó fekete felhőket a hátuk mögött nem, láthatta, csak az erősödő szél süvítését érezte a bőrén.

Loire szívesen rákérdezett volna, vajon mennyi idő még, mire az a távoli háborgás utoléri őket. De nem tette. Egyrészt azért, mert ha volt rá reális esély, hogy még a vízen nyelje el őket, nem akarta tudni. Másrészt azért, mert ha leelőzhetik a vihart, akkor feleslegesnek érezte szót pazarolni rá.

A sötétben nem tudta volna megmondani, meddig eveztek a part a felé. A kellemes ringatózástól elálmosodott, egyszer-kétszer a feje is lebillent. Küzdenie kellett magával, hogy ébren tudjon maradni. Aztán utoljára arra riadt fel, hogy Ward kiugrott a csónakból. Loire-t a csobbanás hangja térítette magához. A víz itt már csak a férfi derekáig ért.

Ward a lélekvesztő orrához lépett, letekerte a ráerősített vastag kötelet, megtámasztotta a vállán, majd húzni kezdte a part felé. A víz sekélysége ellenére még eléggé messze voltak. Ez persze nem akadályozta Wardot semmiben, tempósan haladt előre.

– Nem raklak össze, ha a megerőltetéstől megint tönkre teszed magad – szólalt meg egyszer csak a háta mögött figyelmeztető hangon Loire.

– Tőlem. – A lány látni vélte, ahogy megrántotta a szabad vállát. – Úgyis neked kell nézned. De ha én nem vontatom ki a partra a csónakot, akkor mégis hogy jutsz ki a szárazra?

– Mondjuk, kiugrok én is ugyanúgy, mint te – próbálkozott Loire.

– Az kellene még! – tiltakozott félig nevetve Ward. – Hogy utána egész végig azt hallgassam, hogy fázol a vizes ruháidban! Akkor már inkább ez.

– Tőlem – próbálta utánozni Ward iménti hanghordozását, amin a férfi jót derült. Furcsa volt. Mostanában egyáltalán nem szokott jó kedve lenni.

A katona gyorsan kihúzta a partra a csónakot. Loire szinte száraz lábbal mászott ki belőle. A bakancsa talpa valamennyire belesüllyed a nedves parti homokba, de ennél vizesebb nem lett. És amennyire látta, Wardnak sem lett semmi baja a megerőltetéstől.

Eddigre viszont már a vihar is a nyakukon volt, amikor otthagyták a csónakot, már csöpörgött az eső. Aztán mire elérték a mező füves-bokros határát, már szakadt. Olyan sűrű hullámokban zúdult rájuk az eső, hogy szinte az orrukig sem láttak. Teljesen fekete volt körülöttük minden, a felhők elfedték a hajnali vöröset az ég szélén. Csak a villámlások adtak pár pillanatra fényeket.

– Úgy látszik, mégsem úszod meg a vizes ruhák miatti nyöszörgést – nevetett fel kínjában Loire, pedig sokkal inkább sírni lett volna kedve.

Gyűlölte az esőt. Korábban sosem volt vele baja, de azóta, hogy a Régi Kontinensen olyan csúnyán megáztak, biztosra vette, sosem fog tudni megbékülni vele. Nem szeretett fázni, gyűlölte a vizet a bőrén és ruháin. Messze kötöttek ki a rejtekhelytől, és a szakadó esőben és a süvítő szélben nem volt egyszerű a pincéig gyalogolni. Igazi, kifejezetten hideg, nyárvégi vihar volt. A sétát még nyomorúságosabbá tette az áthatolhatatlan esőfüggönyben és dús növényzetben a gyaloglás. Mire elérték a bejáratot –  amit nem találtak meg azonnal –, Loire újra remegett a hidegtől. Bármit megadott volna egy kis melegért és száraz ruhákért.

Ward körbejárt, nagyokat dobbantott a lábával, hátha megérzi a pince üregességét a talpa alatt. Várta, hogy máshogy döngjön a föld. A lány csak szótlanul figyelte, teljesen kimerült, legszívesebben leült volna a vizes fűbe pihenni. De erőt vett magán, és talpon maradt. Arcát törölgette szintén vizes ruhája ujjával. Eléggé reménytelen próbálkozás volt, még jó, hogy a füléből nem folyt az esővíz.

Aztán észrevette, hogy Ward megtorpant. Loire leolvasta az arcáról, hogy megtalálta a pincelejáratot. A férfi térdre vetődött a vizes növényzetbe, és a fűszálak közt az ujjait a sáros földbe mélyesztette. Tényleg ott volt az ajtó. És ki is tudta nyitni. A lány megkönnyebbülten sóhajtott fel. Akármi legyen is a pincében, ha legalább száraz, ő már elégedett lesz. A viharlámpában lobogó örökláng melegében is kicsit megszárítkozás földöntúli luxusnak érződött számára abban a pillanatban.

Egy megkönnyebbült sóhajtással mászott le Ward után a fekete pincébe. Nem volt itt semmi, csak annak a halovány nyomai, hogy Aaden, Kirik és Jeff valamennyi időt elöltöttek idelent.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Reza Shayestehpour)