Espada arra ébredt, hogy viszket a karja. Az a karja, amit otthagyott a gyártelepen. Félálomban megint gyereknek érezte magát, azt is hallotta, amikor Ward azt mondta neki, kénytelen lesz maga megvakarni, mert a többieknek nem hagyja majd. Kábaságában engedelmesen odakapott, ahol a könyökének lennie kellett volna. De csak a gyűrött lepedőbe kaptak bele a ujjai.

Ettől olyan gyorsan józanodott ki, és ült fel, hogy forogni kezdett vele a szoba. Ahogy körülnézett, hirtelen nem ismerte fel maga körül a helyiséget, ahol felriadt. Beletelt egy pár percbe, mire felfogta, hogy a szobájában van, de egyedül. Ez a felismerés kifejezetten összerántotta a gyomrát. Harmadik vele töltötte az éjszakát, éppen ezért mellette kellett volna lennie az ágyában, nem pedig egyedül, kihűlt lepedők és paplanok közt ébrednie.

Abban a pillanatban az előző nap minden történése ismét képen csapta. Az, hogy Harmadikkal ment haza, hogy egymás mellett ébredtek, aztán ahogy Simon elrohant, mert számon kellett kérnie a Magistert. A felismerés, hogy majdnem elvesztette a férfit, akit jó eséllyel mindennél és mindenkinél jobban megszeretett a világon. Ez pedig újabb rettegéshullámot indított el benne, ez viszont olyan intenzív volt akkor, hogy még az ujjbegyei és lábujjai is lezsibbadtak a jeges érzésektől, amik szétáradtak a testében.

Ahogy rettegve ismét körbefuttatta pillantását a falakon, bútorokon és egyéb berendezési tárgyakon, abban bízva, hogy tekintete megállapodik majd Harmadikon, egyre nehezebben kezdett lélegzeni. Azt is csak épphogy felfogta, hogy korábban, amikor azért küzdött, hogy fel tudjon ülni, karcsonkjának éles széle felhasította a párnahuzatot.

Ijedtében odakapott, az oldalához szorította, a bőrén sikló éles fém pedig megvágta az oldalát. Az a fájdalomtól egy pillanatra kifehéredett körülötte a világ. Önkéntelenül is a sebre szorította ép kezét, amiből újabb szaggatás robbant a bőre alatt, azonnal engedett a nyomáson. Az nem is tudatosult benne, hogy fájdalmasan felkiáltott. Nedvességet érzett, és ahogy odafordult, vért látott kicsorogni az ujjai között. Pillanatokig csak értetlenül meredt a komótosan csordogáló vörösségre. Aztán agya végül utolérte a történéseket, és már épp arra ösztönözte volna, hogy a fürdőszobába menjen ellátni a sebet, amikor mocorgás vonta magára a figyelmét a szobaajtóban.

Odakapta a tekintetét, és Harmadikot látta meg, ahogy épp átlépett a küszöbön, kezében két gőzölgő bögrét tartva. Más körülmények közt Espada elismerően mérte volna végig, ahogy ott feszített az ő egyik kopott pizsamájában – még szerencse, hogy nagyjából egy méret voltak –, álmosságtól gyűrötten, de semmivel sem kevésbé jóképűen, mint amilyennek mindig látta.

– Mi a franc? – ütötte meg a fülét azonnal Simon elképedéstől remegő hangja, majd késlekedés nélkül mellé trappolt, a kávésbögréket hanyagul szinte lehajította az éjjeliszekrényre. – Mi történt veled?

Harmadik kapkodva körülnézett bármi után, amit a sebre szoríthatna, végül a legközelebbi ruhadarab felé nyúlt ki, amit a padlón észrevett, ami az előző napi pólója volt. Akkor azon nem volt kedve morfondírozni, miről árulkodik a sok szétdobált holmi, és hogy vajon a villa lakói hallottak-e abból bármit, amilyen kétségbeesetten egymásnak estek előző éjjel Espadával. Az érintéseikkel mondtak el mindent, amire a szavaik nem bizonyultak elégnek vagy megfelelőnek. Testük egybeforrásával juttatták kifejezésre, mennyire örülnek, hogy még mindig mind a ketten életben vannak, és végre egymáséi lehetnek úgy, hogy semmilyen veszély nem fenyegeti őket.

Észrevétlenül megrázta a fejét. Nincs idő ilyeneken elmélkedni. Egyébként is, az imént Bastion a konyhában nem tette szóvá, hogy hallott volna bármit is az éjszakai „tevékenységeikből”, Luther pedig nem nézett rá furcsábban, mint eddig bármikor, amikor a házában találta őt is a legkisebb fival.

Késlekedés nélkül nyomta a Espada oldalára a pólót, mozdulatait végig a fiú tágra nyílt pillantású tekintete követte. Nem állhatta, elmosolyodott ezen.

– Mi van? – kérdezte, hátha enyhíthet ezzel a könnyed hangnemmel a közel-pánikon, amiben párját találta az imént. – Azt hittem, legalább téged nem lep meg, hogy veled töltöttem az éjszakát.

– Én nem… én csak… – dadogta fiú. – Nem voltál itt, amikor felébredtem… és én… nem tudom, talán azt hittem, hogy mindent álmodtam… mert tegnap ott az irodában elvesztettelek…

Harmadik arcán megenyhült a kifejezés.

– Nem vesztettél el, csak kávéért mentem – rázta meg a fejét határozottan, miközben talpra segítette Espadát. – De ezentúl felébresztelek, mielőtt magadra hagynálak az ágyban. Viszont most fontosabb dolgunk hol van. Hol tudom ellátni ezt a sebet?

– Fürdő… – nyögte ő, ahogy a másik határozottan húzni kezdte.

Szerencsére Harmadik tudta, hova kell vezetnie. Bent leültette a kád szélére, majd a fiú utasításait követve előszedte a kötszereket. Megfordult a fejében, hogy talán inkább Bastionnak kellene szólnia, hiszen mégiscsak ő az, aki a leggyorsabban segíteni tudna, de vetve egy pillantást Espadára, gyorsan meggondolta magát. Nem hitte, hogy a másik szeretne másokat is a közelében, az is csodának tűnt, hogy őt megtűri. Ennek ellenére a varázsló épp akkor tartott visszafelé a szobájába, az útja pedig elvitt a fürdő nyitott ajtaja előtt. A látványtól pedig azonnal megtorpant.

– Veled meg mi a frász történt? – mérte végig öccsét döbbenten.

– Elvágta az oldalam ez a szar – intett állával az éles fém csonk felé, automatikusan adott választ, Harmadik abban sem volt biztos, hogy egyáltalán felfogta, a bátyjával beszél.

– Segítsek valamiben? – lépett be akkor Bastion is, felmérve a helyzetet. – Próbáljam meggyógyítani?

Espada erre hevesen rázni kezdte a fejét.

– Inkább csak kötözd be! – fordult akkor Harmadik felé.

Ő bólintott, és minden figyelmét a sebnek szentelte. Arra sem reagált, hogy a mágus még közelebb jött és az öccse mellett állt meg. És természetesen Simon minden mozdulatát leste, aki először letörölte a vágásról a vért, de az persze ismét belegyűlt, és lecsordult a széleken.

– Rossz hírem van – sóhajtott egyet Harmadik, és úgy mozdult, hogy valamivel több helyet biztosítson Bastionnak. – Szerintem ez a vágás túl mély ahhoz, hogy elég legyen csak bekötözni.

Espada pillantását testvérére emelte, és akkor kezdett felderengeni tekintetében a felismerés, hogy már nem csak ketten vannak. Ép kezével megragadta Harmadik ujjait, majd bólintott a mágusnak, engedélyt adva neki a seb ellátására. Bastion közelebb lépett, majd még mindig vérző vágásra helyezte a kezét. A fiú azonnal felkiáltott, amint belehasított az oldalába a fájdalom. Az az érzés, ahogy a mágia behatolt a bőre alá, egyből elnyomta a sérülés lüktetését.

– Hogy bírod, öcsi? – kérdezte a mágus, amikor a korábbi fájdalmas kiáltások erőtlen nyögésekké fakultak. Eléggé nehézkesen haladt a seb meggyógyításával, Bastion nem is értette, miért követelt akkor ekkora erőfeszítést tőle.

– Mi ez a kupaktanács a fürdőben? – Jelent meg abban a pillanatban a folyosón Luther. Egy pillanatra megtorpant, amikor meglátta a vért Espadán, valamint az aggodalmat a másik fia és Harmadik arcán. – Ti mi a frászt csináltok?

– Aminek látszik. Rendbe rakom – jelentette ki magától értetődően Bastion.

– Szerintem nem kellene képzetlenül ilyeneket csinálnod. – Luther melléjük lépett, és óvatosan elhúzta a mágus ujjait Espada sebe közeléből. Egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy felvilágosítsa arról, mennyire nem sült el jól, amit Harmadikkal csinált, de aztán inkább letett róla. Mégis inkább mást választott. – Már nem vérzik, kötözzük be, aztán majd egy orvos megnézi.

Espada próbálta jobban szemügyre venni a sebet az oldalán, de pont olyan szögben volt, akárhogy fordult is, nem látott rá jól. Annyit sikerült kivennie csak, hogy a vérzés elállt. A sebszélek fehéren, feltépve tátongtak még mindig, mintha órákig ázott volna az a vágás. Óvatosan megfeszítette az izmait, csakhogy lássa, ismét vérezni kezd-e. Nem kezdett. De iszonyatosan fájt. Közben Bastion előszedte a kötszereket. Odadobott Harmadiknak egy csomag gézt, fertőtlenítőt, hámosító zselét, és fáslit, aki elegáns kecsességgel kapta el mindet. Közben Luther összevont szemöldökkel figyelte a jelenetet, és a fia sérülését. Nyugtalanította, hogy Espada ön- és közveszélyes azzal a csonkkal. Ezt az érzéstét szavakba is öntötte.

– Próbálok intézni neked egy kart. Mert ha ez így marad, még darabokra vágod magad.

Épp kifordult volna a fürdőből, de Espada utána szólt.

– Apa… nem tudom, hogy találsz-e kart… Ízületet is alig lehetett… nekem az is elég, ha valaki csak lecsiszolja, hogy ne legyen ennyire éles.

– Azt mindenképp elintéztetem bár órán belül – pillantott rá vissza. – Addig próbálj lehetőleg nem mozogni. Mondjuk, ha Lexington leköt valamivel, persze nem túl sok mozgást igénylővel, az tökéletes lesz. – Erre a kijelentésre Harmadik fülig pirult, sőt még az is átfutott az agyán, hogy talán mégsem úszták meg, és meghallották őket. Bastion csak köhintett zavarában, Luther tovább beszélt, mintha semmit sem venne észre az egészből, amit okozott. – Én meg ha kell a világ végéről is felhajtok neked egy kart.

Azzal kicsörtetett a helyiségből. Feltehetőleg telefonálni indult, mert a nappali felé vette az irányt. A többi három pedig csak nézett utána. Majd amikor már nem hallották a lépéseit, és a lendületes fel-alá járkálást, Espada Bastionhoz fordult.

– Egyébként te mit keresel itt ilyen korán? – kérdezte tőle, minta csak akkor érkezett volna a fürgdőbe.

– Nem tudtam aludni – mérte végig a mágus. – Ahogy Harmadik sem, mert összefutottunk a folyosón. Gondoltuk, legalább egy kávét fűzünk, hátha neked meg apának is szüksége lesz rá – kacsintott az öccsére.

Espada hirtelen nem tudta, mit mondjon. Jól esett neki ez az apró gondoskodás. Ekkor ütött szöget a fejében, hogy Bastion azt mondta, nem tudott aludni. Azonnal rá akart kérdezni, és nemcsak azért, mert ezzel elterelhette magáról a kellemetlen figyelmet. Csakhogy bátyja a gondolataiba vágott:

– Látom, nem vagy jól. És azt is, hogy Harmadik meg én nem tudunk segíteni. Talán beszélned kellene apával. Neki vannak kapcsolatai, talán ő tudna valami olyat tenni érted, amit mi nem.

Espada nem szólalt meg azonnal. Pillantása Simonra siklott, aki ajkait összeszorítva figyelte őket, már ebből biztosra vehette, erről beszéltek reggel, amíg ő aludt. Mérlegelte Bastion ötletét. Ő maga is érezte, hogy elkapta egy rossz spirál. Ahhoz nem volt elég erős, hogy egyedül másszon ki belőle, ebben az egyben egészen biztos volt. De az sem igazán hitte, hogy bárki utána tudna nyúlni és visszarántani ebből az egyre süllyedésből.

– Tudod, gondoltam erre én is – szólalt meg végül bizonytalan sóhaj kíséretében –, csak eddig még nem mertem odaállni elé. Félek, csalódna bennem…

– Szerintem, ha segítséget kérsz, akkor büszke lesz rád. Akkor fog csalódni, ha még mélyebbre kerülsz, és teljesen elhagyod magad. Akkor én is csalódni fogok. És biztos vagyok benne, hogy Harmadik is.

– Ez már lassan zsarolás – fintorodott el Espada, amikor észrevette, hogy az említett némán bólintott erre.

– Nem az. Csak egy tanács. De te döntesz.

– Rendben. Beszélek vele. Megígérem – Bastion arca egy pillanatra felderül, majd újra elkomorult.

Mielőtt még túlságosan nyomasztóvá válhatott volna a légkör, Harmadik közbeavatkozott.

– Szerintem igyuk meg azt a kávét.

Ezzel előrelépett, és Bastion segítségével felsegítették Espadát. A két testvér a hallgatólagos megegyezés alapján a konyhába indult, Simon viszont tett egy kitérőt a korábban az éjjeli szekrényen hagyott két bögréért. Miután ezeket felkapta, csatlakozott a másik kettőhöz. Akik addigra már nekiálltak reggelit csinálni, amikor ő is belépett hozzájuk. Nem sokkal később pedig az asztal körül ültek, pirítósokkal és egy halom rántottával.

Már majdnem elfogyasztottak mindent, amikor Espadának eszébe jutott, mire is akart rákérdezni még a fürdőben, az pedig azonnal ki is bukott belőle:

– Miért nem tudtál aludni?

Bastion vállat vont, és nem felelt azonnal, és amikor végül megszólalt, akkor is kitérő választ adott:

– Vihar volt hajnalban. Felébresztett, aztán már nem voltam álmos.

– Vihar? – ismételte Harmadik hitetlenkedve. Pillantása találkozott Espadáéval, miután kilestek az ablakon a verőfényes napsütésbe. A kertben a fű vizesen csillogott, de semmi más nem támasztotta alá Bastion állítását.

– De nemcsak erről van szó, igaz? – mutatott rá Espada, hiszen bárki láthatta az elterelést a mágus válaszában.

Nehéz, kínos csend zuhant rájuk. Bastion arcán pedig minden létező érzelem átsuhant, ahogy próbálta rendezni a gondolatait. A másik kettő már kezdte azt hinni, nem kapnak választ, amikor a varázsló végül megtörte a némaságot.

– Éreztem Loire-t. – Bastion lesütötte a szemét, mintha csak attól tartana, társai azt fogják hinni, álmodta az egészet, Majd vett egy nagy levegőt, és folytatta: – Közel volt. Nagyon közel. Tudom, hogy furcsán hangzik, de úgy éreztem, ha kinyújtom a kezem, el tudom érni.

Ahogy beszélt, önkéntelenül előre nyújtotta a jobb karját, mintha akkor is érezne valamit. Észre sem vette, hogy az ujjai belekapaszkodnak valami távoliban, amit csak ő érez és ő lát. Espada és Harmadik szótlanul figyelte. Eszükbe sem jutott bármi megjegyzést tenni, nemhogy gúnyolódni.

– Akkor ez azt jelenti, hogy már nem a mágusok valamelyik szigetén van? – kérdezte bizonytalanul a fiú.

– Azt hiszem, azt – nézett rá réveteg tekintettel Bastion. – De továbbra sem tudom pontosan, hol lehet. Csak annyit érzek, hogy közelebb. És nagyon gyenge. Nem tudom, hogy mi történt vele, de már nem bírja sokáig…

– Hogy micsoda? – bukott ki Espadából a döbbenet. – Hogy érted azt, hogy már…? És egyáltalán, hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? Ha én lennék a helyedben, pánikban rohangálnék fel-alá…

– Ő is nyugodt – rázta meg a fejét Bastion –, mármint fél… De tudja, nincs mit tenni…

– Édes istenek! Bastion, hallod te magad egyáltalán?

Átnyúlt az asztal fölött, kezét a mágus vállára tette, megpróbálta megrázni, hogy kizökkentse ebből az érthetetlen révületből. De így fél kézzel határozottan nevetségesre sikerült ez a mozdulat. Bastion ráemelte távolba révedő tekintetét, és lerázta magáról a karját.

– Nem tudok mit tenni ellene. – Nem kiabált, mégis fülbántóan hangosnak tűntek a szavai, fagyos tekintettel meredt Espadára. – Szerinted milyen érzés egyedül hagynom? Ha tudnám, hogy hol van, már ott lennék. Ha tudnám, hogy mi teszi ezt vele… – Elcsuklott a hangja.

Espada és Harmadik csak meredtek rá. Torkukra forrt minden szó. Ha a mágus nem tudja, mit tehetnének, vagy merre, hova induljanak el, akkor ugyan ki mástól várhatnának útmutatást? Bastion nem nézett rájuk, remegő ujjait bámulta.

Pár perc múlva Luther is visszajött közéjük. Espada azonnal felnézett rá, amint hallotta, hogy nyílik az ajtó, de a mágus továbbra is néma maradt. Apjuk minden bizonnyal észrevette, hogy valami nincs rendben, az ő figyelmét a legkisebb apróságok nem szokták elkerülni. Egyszerűen csak úgy döntött, majd később kérdez rá.

– Azt hiszem, sikerült kart intézni neked – jelentette ki egy halvány mosollyal a szája sarkán, legkisebb fiát figyelve. – Később még visszaszólnak, nem tudták pontosan megmondani, mikorra tudják szállítani.

Espada megvonta a vállát.

– Annyira nem sürgős – jelentette ki halkan –, egy kézzel is boldogulok. Egyébként sem akarok soha többé fegyvert fogni, hogy két karra legyen szükségem.

– Én sem akarom, hogy valaha még egyszer fegyvert fogjatok – jelentette ki Luther homlokráncolva, egy pillanatra Harmadikhoz fordult… talán támogatásért? – De a két kar mégis csak nélkülözhetetlen a normális életvitelhez.

– Milyen normális életvitel? – csattant fel váratlanul Bastion. A széket is kirúgta maga alól, akkora lendülettel pattant fel. Olyan hirtelen jött ez a kirohanása, hogy még Luther is összerándult tőle. – Ezt úgy mondtad, mintha ez az egész nem a te hibád lenne a kezdetektől kezdve! Mintha nem te tehetnél róla, hogy Ward meghalt! Mintha nem te tehetnél róla, hogy valahol Loire is haldoklik! Emellett aztán tényleg nem tűnik soknak egy kar… Csak azt nem értem, hogy jössz ahhoz, hogy arról beszélj, mi a normális!

Teljesen kivörösödött az arca, mire befejezte. Nem értette magát, minden korábbi, amit az apjuk iránt érzett egy pillanat alatt semmivé foszlott. Pedig miután hazajöttek, mennyire hálás volt azért, hogy keresteti Loire-t, hogy tenni akar azért, hogy a kölyök is jobban érezze magát. Akkor szinte szégyellte magát a korábbi hálátlanságáért.

De most? Espada nyomorúságát látta csak, azt a görnyedt hátat, ami csak még görnyedtebbnek tűnt, hogy a kölyöknek hiányzott egy keze. Aztán az a szomorúság, ami áradt a hangjából, mikor azt mondta, nincs szüksége két kézre, mintha az csak megmenthetné attól, hogy ismét Luther játéka legyen. Harmadik pillantása is az elevenébe vágott, az az őszinte szerelem, amivel a fiú minden rezdülését figyelte. Ők ketten képesek voltak megmenteni egymást, de Bastion képtelen volt tenni a húgáért. Ha Simon nincs ott, amikor leugrott a vonatról, azt sem tudná, hova tűnt onnan. És Luther sem tartotta be az ígéretét, kerestette a lányát az igaz, de közben az sem vesztett a fontosságából semmit, hogy a világot a saját elképzelései szerint formálja. Abban a pillanatban Bastion dühe minden korábbi jó érzést elsöpört.

Amint befejezte, nem is hagyott módot apjának, hogy bármit mondhasson, bármivel megvédhesse magát. Kiviharzott az ajtón, azt is olyan erővel vágta be maga után, hogy a zsanérok mellett még az ajtókeret is beleremegett. Espada azt gyanította, bátyja jó adag mágiát is mozdulat mellé küldött.

Jegyzet:

Borítókép forrása: unsplash.com (Blush Pink Studio)