Luther pislogva nézett a fia után. Majd amikor pár pillanat múlva elhalt a fülében az ajtó becsapódását kísérő döndülés, szemöldök ráncolva megszólalt:

– Őt meg mi a fene lelte?

Espada előbb az apjára majd Harmadikra emelte a tekintetét. Sóhajtott egy hatalmasat. Ő tökéletesen értette Bastion kirohanását. Bár jobban belegondolva, Luthert leszámítva ezek szerint mind tudták, mi okozta. Kissé talán szégyellte is magát, amiért eredetileg azt hitte, a mágus nem érez semmit. Hogy nem akar tenni semmit. Akkor már belátta, ő is épp olyan rosszul viselte a tehetetlenséget, mint bármelyikük. Luthert kifejezetten bosszantotta, ahogy Espada mustrálta. Épp erre megjegyzést tenni készült, de legkisebb fia megelőzte.

– Tudod, apa… – Egy pillanatra elhallgatott, csakhogy sóhajthasson egy hatalmasat. – Van valami, amit nem mondtunk el neked. Azt hiszem… talán Bastionnak kellene… de ő nem tud beszélni róla. Attól viszont még jogod van tudni.

– Kezdesz megijeszteni, fiam – nézett rá az idősebb, a fiú pedig, bár nem sokszor tudott bármit kiolvasni apja tekintetéből, de akkor tisztán látta rajta a nyugtalanságot.

– Azt hiszem, jobb, ha leülsz, és úgy hallgatod meg – jelentette ki halkan Espada, mintha csak le akarná rombolni Luther higgadtságának utolsó maradványait is. Aztán amikor rádöbbent, hogy ez is elég rosszul hangzott, megpróbálta oldani a feszültséget. – Nem is feltétlenül azért, amit hallani fogsz, hanem azért, mert hosszú lesz.

Miután Luther kényelembe helyezkedett, ő is így tett. Megvárta, hogy Harmadik is mellé húzzon egy széket, és miután megfogták egymás kezét, a fiú vett egy hatalmas levegőt, és belekezdett, hogy mindent elmeséljen Csillagfényfok ostromától kezdve.

– Szóval akkor, ha jól értem – összegezte végül a hallottakat Luther –, Bastion azóta tud valamennyire gyógyítani, hogy feltámadt Csillagfényfokon?

– Igen – bólintott Espada –, valami történt vele, de hogy mi, azt csak Loire tudja. Viszont ahogy elnézlek, nem nagyon bízol benne… vagyis, abban, amire képes…

– Láttam és tapasztaltam én is, mire képes – erősítette meg az Espada által elmesélteket Harmadik is. Az értelmezést nyitva hagyta, nem fejtette ki jobban, hogy a Régi-Kontinensen történtekre vagy gyártelepen meghívott csatára gondol-e.

– Épp neked kellene bizalmatlannak lenned vele – vetett rá egy sanda oldalpillantást Luther – azok után, amit veled csinált. Nem azt mondom, hogy nem alkalmas a gyógyításra, csak azt, fogalma sincs, hogyan működik az emberi test. Lehetett volna nagyon rossz vége is annak, ahogy téged rendbe szedett.

– De hát megmentett! – vette védelmébe a mágust Simon.

– Meg – hagyta rá a Magister, nem akart erről több szót ejteni. – Inkább arról beszéljünk, amit mondtál, fiam! Mi ez a dolog, hogy érzi Loire-t? Ez is Csillagfényfok óta van?

– Azt hiszem nem – rázta meg a fejét. – Erre mindig is képesek voltak – figyelte, ahogy apjának magasra szalad a szemöldöke a döbbent csodálkozástól. – Szerintem te azért nem tudtál róla, mert gyerekkorunkban mindig közel voltak egymáshoz, és nem volt szükségük erre a „képességre”. De odaát… Loire mindig tudta, Bastion hogy van a sebesülése után. Minket át tudott verni, úgy értem, Harmadikot és engem. De őt nem… Meg talán Wardot sem.

Elhallgatott. Luthert figyelte, ahogy homlokráncolva gondolkozik. A legkisebb tudott két fogadott testvére apjuk által tűzzel-vassal tiltott viszonyáról. De mivel nem akarta terhelni őket, megtartotta magának ezt a tudást. Most is csak azért vetett gyanakvó pillantásokat az örökbefogadójukra, mert attól tartott, ennyiből kitalálja a titkot. Viszont ahogy alaposabban szemügyre vette az apjuk vonásait, összeráncolt homlokát, arra jutott, hogy az idősebb csak a lehetőségeiket igyekszik fejben sorra venni. Talán épp mentőtervet igyekezett kidolgozni abból, amit Espadától megtudott. És a fiú azt is látta rajta, ahogy egyre frusztráltabb lett, mivel semmi használható megoldásra sem jutott.

– Szóval, azt tudja, hogy itt van valahol a kontinensen – fújta ki a levegőt idegesen Luther, inkább csak magával beszélt, nem várt egyiküktől sem választ. – Meg azt, hogy haldoklik… Ez így édeskevés. A semmiből nem tudok csodát tenni…

Espada figyelmét nem kerülte el, ahogy leengedte a vállait. Eltűnt belőle a magisteri tartás, akkor csak egy kétségbe esett apa volt, akinek semmi ötlete sem maradt, hogyan induljon eltűnt gyereke után. A fiú elmerengett azon, vajon a többiek látták-e valaha ilyennek. Vele sokszor viselkedett így, kedvesebben, türelmesebben, mint a testvéreivel. Sosem értette ennek az okát.

– Megpróbálhatok beszélni vele – szólalt meg ismét óvatosan – , mármint Bastionnal. Hátha azóta többet tud… vagy talán mond valami olyat, amit ő nem tart fontosnak, de neked hasznos lehet.

– Rendben. Beszélj vele! – egyezett bele Luther. – Én addig megpróbálom megsürgetni a karodat.

Espada felemelkedett a konyhaasztal mellől, annyit várt csak, hogy Harmadik kövesse. A fiú nem mondott semmit Luther utolsó megjegyzésére. Továbbra sem érezte úgy, hogy szeretne új kart. Félt, hogy Loire nélkül nem fogja tudni még az egyszer az uralma alá hajtani. És nem volt kedve másodjára egyedül megküzdeni ezzel. Nem akarta, hogy arca elárulja a gondolatait, ezért inkább egy újabb próbálkozás helyett az emeletre vezető lépcső felé indult Simonnal a nyomában.

Halkan lépdelt fel a fokokon Harmadikkal a nyomában, és megállt Bastion szobája előtt. Azt ajtót behajtva találta, de nem volt becsukva. Be sem kellett lépnie, anélkül is biztos volt benne, hogy bátyja idegesen járkál fel-alá a szobájában. Espada állt egy pár pillanatig a küszöbön. Mérlegelte, hogy szeretne-e egyáltalán belépni. De miután Simon bíztatóan a vállára tette a kezét, erőt vett magán, és bekopogott.

Alig ütötte meg kétszer az ajtólapot az ujjaival, azonnal meghallotta, hogy Bastion abbahagyta bent a járkálást. Látta lelki szemei előtt, ahogy a bátya azon tépelődik, adjon-e engedélyt a belépésre. Hallott egy kényelmetlenül nagy sóhajtást, majd a bent lévő kiszólt nekik.

– Gyere.

Espada azonnal sarkig tárta az ajtót, és belépett. Amikor megérezte, hogy Harmadik nem követi, hátrafordult hozzá. Legnagyobb megdöbbenésére zavart és bizonytalanság áradt belőle, mint aki nem tudja, mennyire látják szívesen. A fiú épp megfogta volna a kezét, hogy maga után húzza, de Bastion gyorsabb volt, és rá is kiterjesztette az engedélyt. Espada esélyt sem akart adni Harmadiknak, hogy meggondolhassa magát. Sőt, hogy a bátyja se menekülhessen, miután berántotta Simont a szobába, becsukta mögötte az ajtót. Ezután fordult csak Bastion felé, és nem tudta megfejteni a kifejezést az arcán, de a hangja határozottan ellenséges volt, amikor megszólalt:

– Remélem, nem apa küldött utánam – dörrent az öccsére.

– Nem – rázta meg a fejét Espada, és nem egyáltalán nem vette magára Bastion rossz hangulatát –, én ajánlottam fel neki, hogy utánad jövök, és beszélek veled.

– Mégis miről? – meredt a másik kettőre elutasítóan, mintha vallatni próbálnák.

– A megérzéseidről – próbálkozott halkan az öccse.

– Ezek nem megérzések – dörzsölte meg ingerülten a szemét Bastion. – Ez bizonyosság. Tudom, hogy amit érzek, az úgy van. Csak vannak dolgok, amiket nem tudok… Tudom, hogy apa azt akarja, próbálj belőlem kiszedni többet. De nincs semmi több, amit mondhatnék.

Hatalmas sóhaj kíséretében levetette magát a bevetetlen ágyra. Hátra dőlt rajta, és csak meredt fel a plafonra. Espadának fogalma sem volt, mit láthat rajta, de Bastion hosszú, kínos percekig nem fordult újra vissza felé. Ezért inkább anélkül, hogy megzavarta volna a gondolataiban, leült az ablak melletti kényelmes fotelba – Harmadik a lábához telepedett és nekidőlt –, majd csak vártak.

Onnan, ahol ültek, nem láthatták, hogy Bastion tekintete milyen idegesen pásztázza a plafont, amin egyetlen repedés sem volt. Öccse nem tudhatott arról sem, hogy bár annak ellenére, amit az imént mondott, mégiscsak kinyúlt még egyszer Loire felé. Próbálta megtalálni, próbálta elérni, hátha a véletlen segít neki rálelni. De továbbra sem talált semmit. Loire továbbra is iszonyatos távolságra volt tőle. Nem érzett semmit, csak a végtelen távolságot kettejük közt. És az erőtlenséget.

Azt viszont tudta, hogy Loire fekszik valahol. Ahogy megpróbált nézni a lány szemével, először lecsukott szemhéjak mögött találta magát. Aztán hangokat hallott. Valaki a húgát szólongatta. Furcsa volt, mintha a világ végéről érkezett volna, nem ismerte fel. Loire lassan kinyitotta a szemét engedelmeskedve az unszolásnak. És Bastion egy pár hatalmas bakancsot látott, ahogy az a valaki megállt nem messze tőlük, aztán szinte azonnal térdre ereszkedett a lány mellett. Bastion erős kezet érzett meg a vállukon. Hideg volt az érintés. Szinte élettelenül ideg. Oldalukról a hátukra fordították őket.

A másik szemébe néztek. Bastion ezer közül felismerte volna azt a termetet, azt a rőt hajjal keretezett arcot, minden sápadtság ellenére is. Azt a borostyán tekintetet a lila kavargás ellenére is.

– Ward… – ült fel döbbenten. Azonnal kiszakadt a korábbi látomásból, és az ágya szélén kuporogva találta magát.

– Hogy micsoda? – ugrott azonnal Bastion mellé Espada is, szerencsétlen Harmadikot csak a csoda folytán nem lökte fel. Kezét bátyja vállára tette, amikor látta, hogy mennyire remeg a másik. – Mi történt? Mit láttál?

– Azt hiszem, hallucinálok… – nyögte ijedten. – Loire szemével láttam… Azt hiszem… Ward ott volt mellette…

– Azt nem lehet… – Espada alig volt képes kipréselni a szavakat, majdnem bent szakadtak a lélegzetével együtt.

– Tudom, hogy nem lehet! – emelte meg idegesen a hangját Bastion, nem akart hisztérikusnak hangzani, de tartott tőle, minden igyekezete ellenére is elárulják az érzései. – Azt is tudom, hogy ez mit jelent… Semmit sem lehet komolyan venni abból, amit mondtam… Abból, amiről azt hiszem, hogy érzek vagy látok… Valószínűleg egyszerűen csak megbolondultam…

– Bastion… – próbálkozott Espada, de a másik keze elutasító intésével a torkára forrasztotta a szót, majd a szobájából is kizavarta a másik kettőt.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Kyle Loftus)