– Loire! Ébredj! – Nem ez volt az első alkalom aznap reggel, hogy meghallotta azt a hangot, és megérezte annak a hideg tenyérnek határozott szorítását a vállán.

De nem volt ereje még arra sem igazán, hogy a szemét ki tudja nyitni. Jól esett úgy félálomban lebegni a kemény pince padlón fekve. Akkor talán nem is érezte annyira kényelmetlennek. Fázott, szinte teljesen kihűlt, a ruhái még mindig nedvesen, nyirkosan tapadtak rá. Az előző éjszakai eső miatt Ward nem talált semmit, amiből tüzet gyújthatott volna. Loire pedig a vizes ruháiban úgy elgémberedett, hogy abban sem volt biztos, egyáltalán a szemhéjait meg tudja emelni, nemhogy az egész testét.

Nem válaszolt a szólongatásra. Szűk volt a feje aznap reggel. Feszített. Mintha Bastiont is ott érezte volna benne. Történt már ilyen, többször, mint ahányszor fel tudta volna idézni. Szinte mindig érezték egymást. Aznap reggel mégis amellett döntött, csak képzelődik. Hogy az elkerülhetetlen miatt a bolondját járatják vele az érzékei. Amíg ő próbált visszasüllyedni az álomba, a kéz szorítása nem lazult a vállán. Újból megrázta, csak most még határozottabban.

– Lassan tényleg fel kell kelned – mondta neki kedvesen –, túl hideg van itt a föld alatt, hogy sokáig itt maradjunk.

Loire küzdött, hogy ki tudja nyitni a szemét. A fejét továbbra szűknek érezte úgy, hogy a Lény és Bastion is benne voltak. Bár ebben az utóbbiban egyáltalán nem volt biztos. Győzködte magát, hogy csak a honvágy játszik vele. Nagy nehezen az ébrenlét felé kényszerítette magát. Ahogy ismét felfogta maga körül a teret, látta, ahogy Ward guggolásból letérdel mellé. Ahogy felnézett rá, akaratlanul is szétszaladt egy gyenge mosoly az ajkán.

Kinyújtotta a kezét a férfi felé, aki azonnal értett a ki nem mondott kérésből, és felhúzta Loire-t ülő helyzetbe. Ahogy a lány figyelte, arca ismét elkomorodott. Ward képtelen lett volna megszólalni, mert valami elmondhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába.

Ott térdelt választottja előtt, kezét továbbra is nagy tenyerében fogva, nézte rajta a felrepedt, sebes bőrt. Nem volt elég bátorsága szóvá tenni a tényt, hogy még több hasadás volt rajta, mint mielőtt elaludt volna. A sebeken át lila fény szivárgott, amitől Loire majdnem átlátszónak tűnt.

– Sajnálom, de én innen nem tudok sehova sem tovább menni – vett egy hatalmas levegőt, de inkább csak súgta a szavakat. Figyelte, ahogy a döbbenet felkúszik a férfi vonásaira, azon az általában kifejezéstelen arcon nyíltan leolvashatóvá vált a rettenet.

– Remélem, nem az akarod mondani…

Nem tudta befejezni, mert Loire a szavába vágott. Nem szakította élesen félbe, de elég határozottan ahhoz, hogy Ward elhallgasson.

– Ki akar jönni – sóhajtotta –, már most sem bírom nagyon… Most is ő tart össze… De ha kijön…

Elhallgatott. Csak meredt a férfira, aki változatlan rettenettel a tekintetében nézett vissza rá. Szinte hallotta a szavakat formálódni fejében, még azelőtt, hogy Ward egyáltalán kinyitotta volna a száját, hogy kiengedhesse őket.

– Te most tényleg azt próbálod közölni velem, hogy megöl téged? – Fagyosan nyugodtan csengett a hangja, de a felszín alatt kétségtelenül őrjöngött. – Te végig tudtad, hogy a végén ez lesz? Hogy mehettél bele ebbe?

– Téged adott cserébe! – Loire olyan halkan suttogott, hogy rendes, emberi fül nem is hallhatta volna.

– Hogy egyezhettél bele? Nézz végig rajtam! Lassan semmi emberi nem marad belőlem! És te ezért képes voltál odaadni az életedet neki? – Meg sem próbálta tovább féken tartani az indulatait.

– Téged adtalak! – Loire szeme lilán felizzott, Ward hideg bőrét szinte égette az a fény, ahogy a Lény átvette az uralmat a lány teste fölött. – Azt ígértem, hogy az ő szikráival visszaadom az életed. Minden hálátlanságod ellenére is.

– Nem! – Amikor felkiáltott, az őszinte pánik robbant ki belőle. – Nem teheted ezt vele! Loire… – Mintha a hangja is megtört volna vele együtt, halkabban folytatta. – Ha hallasz… Én már kétszer meghaltam… És kétszer visszajöttem… Mind a kétszer miattad… Nem akarhatod, hogy most harmadjára nélküled éljek…

A Lény csak meredt rá a maga átható Lila tekintetével. Furcsán ráncolta a lány homlokát. Határozottan úgy tűnt, mintha hallana valamit, amit Ward képtelen.

– Búcsúzz el tőle! – nézett újra mélyen a férfi szemébe a Lény. – Mert ha elhagyom a testét már lehet, hogy késő lesz.

Mielőtt Ward bármit is mondhatott volna neki, Loire szemében kialudt a lila fény, és a lány bizonytalanul pislogva nézett rá. A másik is tudta, most őt látja, teljes egészében, a Lény amennyire tudott, visszahúzódott a tudatából. A lány a nyakába borult, és olyan erővel szorította magához, hogy az bárki halandónak iszonyatosan fájt volna, ő mégis arcát szorosan a férfi nyakába fúrta, úgy kapaszkodott belé.

– Ne haragudj… – Könnyei lefolytak a férfi hideg bőrén. – De nem tudtam, mit tehetnénk. És mikor téged ígért, képtelen voltam nemet mondani.

– És most már nincs mit tenni? – fonta Ward is szorosabbra karjait Loire körül. – Ha engem képes lenne feltámasztani…

– Azt mondta nincs több ereje. Csak egyikünket…

– De… akkor ez nem kérdés. Mentsen meg téged!

– Ward… – Loire még mindig szorosan hozzábújt, a fülébe suttogott. – Megállapodtunk. Nem változtatok ezen.

Párja tiltakozni akart, de nem találta a szavakat. Ráadásul a lány is eltolta magától, mintha valami rosszat tett volna. Pár pillanatig csak nézte őt, szomorú, könnyes tekintettel.

– Ki akar jönni – szólalt meg végül halkan. – Sajnálom, hogy nem tudok semmit mondani, amitől könnyebb lenne…

– Loire! – kapott két keze után Ward. – Én… Nem akarom! Én már elfogadtam, hogy vége… Nem akarok újra élni! Nem akarok nélküled újra élni!

A lány teste megfeszült vele szemben. Nem felelt semmivel a kirohanásra. A Lény ismét átvette fölötte a hatalmat. Ward nem tudta volna megmondani, hogy a türelmetlensége vetett véget annak a tulajdonképpen értelmetlen beszélgetésnek, amit folytattak, vagy a lány meggyengült teste egyszerűen kivetette magából azt a természetfeletti hatalmat. De a lila fény egyre erőteljesebben szivárgott át az őt borító sebeken keresztül. Azok még tovább szakadtak, ahogy a ragyogás tajtékozva zúdult át rajtuk.

Loire karja lecsúszott Ward nyakáról és válláról, erőtlenül lógott teste mellett. A háta mégis mereven, egyenesen hátra feszült a férfi ölelésében. Tekintete kifejezéstelensége, az orrából, szája szélén szivárgó vér, elborzasztó utolsó képet festett róla. Lassan már nemcsak nyirkos ruhái miatt volt nedvesen csúszós az egész teste.

A lila fény a lábuknál kavargott, Ward viszont annyira élete elveszni látszó értelmét figyelte, észre sem vette, hogy a fény egyre magasabbra kúszott a háta mögött. Lassan már szikrázó füstoszlopra hasonlított mögötte. De ő csak Loire-t látta, ahogy lassan elernyedt a karjaiban, ahogy a lila fénnyel együtt az élet is elszivárgott belőle. A szeme nyitva maradt, de Ward egészen biztos volt benne, semmit sem lát maga körül.

Ami valóban így volt, de azt mindennél határozottabban érezte, ahogy a választottja magához szorítja. Megnyugtatta az érzés, a világot jelentette számára akkor. És a nyugalmat, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell. Annál is inkább, mert akkor, amikor a Lény elhagyta a testét, megnyílt előtte az univerzum. Ő maga volt az a végtelen hatalom, úgy látta a világot, ahogy az a zabolázatlan erő, átszivárgott a rétegei közt. Akkor értette meg, miért van szüksége minél több erőre ahhoz, hogy elhagyhassa azt a vékony leplet, ami Loire valóságát alkotta.

A Mélyben élőknek végig igaza volt. Ami megtörténhet, az meg is történik. Ha nem itt akkor, máshol. Egyértelműen máshol. Loire látta azt a világot, amiben a Aaden megmentette a Lényt, majd belehalt, úgy ahogy ő is bele fog. Látta Kiriket, ahogy Jeff összetartotta, hogy túléljen. Látta, hogy a Lény meggondolta magát, és megmentette Aadent. Látott olyan világokat, ahol semmi sem állt Aaden és Kirik érzéseinek az utjában, ahogy olyan világokat is, ahol sosem léteztek. Ahol soha senki és semmi sem létezett, amit Loire valaha ismert.

– Hova mész innen? – először észre sem vette, hogy ki-kihunyó gondolatai közt megfogalmazódott a kérdés.

– Bárhova, ahol még nem voltam – felelte neki őszintén a Lény. – Azokban a végességekben, ahol valaha megfordultam, megpecsételődött a sorsom. Azokba nem térhetek vissza, különben kialszik a fényem.

– Nem értem… – Annak ellenére is igaz volt ez, hogy őszintén igyekezett felfogni a hatalom szavainak értelmét.

– Túl kicsi vagy ahhoz, hogy megértsd. – Semmi lealacsonyító nem csendült szavaiban. – Emlékszel még, mikor arról beszéltem neked, hogyan fejlődnek a világok? Hát… nem olyan egyszerű. Ha kihunyok, minden világban történik valami, ahol valaha megfordultam, de mindegyik valósága érintetlen marad. De ha valaha úgy döntök, hogy visszatérek egy korábbi világba, megölöm az összes többit, és csak az az egy marad.

– De nem akarsz visszamenni…

– Nem. Csináltam már ilyet, amikor minden mást méltatlannak tartottam. Nagyon megbántam. Megfogadtam, hogy soha többé nem pusztítok el világokat, legyek bármennyire csalódott, vagy dühös. Viszont nem akarok kihunyni sem. Itt pedig nem vár rám más…

– Megértem. – Tényleg hitt benne, hogy igazságot állít.

Amiben viszont egészen biztos volt, az az, hogy megérte az áldozat. Megláthatta azt a rengeteg világot, azt a rengeteg valóságot. Azokat, amiben Kirik és Aaden boldogok lehettek, azokat, amikben Luther csak az apjuk, ők pedig négyen csak testvérek… Kevesebbért is megérte volna.

Eltöltötte az elégedettség és a belenyugvás. Végre megbékélt. Nem tudta, mi történik a testével, a tudatát teljes egészében a lila fény töltötte ki, azon kívül nem látott semmi egyebet. Már a világokat sem látta, a lila ragyogás elfedte előle a végtelen univerzum megszámlálhatatlan rétegét. Már azt sem érezte, hogy Ward még mindig a karjaiban tartotta.

Fogalma sem volt róla, hogy szöknek testéből a szikrák, arról sem, hogy körbelengik Wardot. A fényoszlop még mindig ott tornyosult mögötte. A férfi nem érzékelt semmit a világból, hiszen az ő valósága Loire volt. Vele volt értelme. Nem nélküle. Nem látta a fénycsóvát, ami hátulról a gerincébe robbant, kilökte a karjai közül a lányt, őt pedig a földre szegezte. Az áldozat szikrái a bőre alá hatoltak, csíptek, martak, miközben beékelődtek valahova ismét emberi halandóvá formálva a környező szöveteket.

– Kérlek, ne engem… – nyögte, miközben egyre sodródott az eszméletvesztés felé. Amióta másodjára is felébredt, nem történt vele ilyen, és ez most megijesztette. Rettentette a tudat, hogy mire újra kinyitja a szemét, Loire visszafordíthatatlanul halott lesz.

Aztán másra már képtelen volt gondolni, mert kíméletlenül elnyelte a sötétség. Ez talán még rosszabb, mint meghalni. Nem tudta, meddig feküdt eszméletlenül, de a szeme egyszer csak kipattant, égetett, olyan száraz volt, a könnyei is alig tudták eléggé megnedvesíteni. Hatalmas levegőt vett, de tüdeje mintha össze lett volna tapadva, először fel kellett fújnia a levegőnek, hogy egyáltalán lélegzethez jusson. A húsa fájt, a szíve vadul, szaggatva kalapált. Sosem gondolta volna, hogy feltámadni ennyire nehéz.

Önkéntelenül pislogott, arcán megállíthatatlanul folytak a könnyek, már nemcsak a szeme fájdalmas szárazsága miatt nem látott. Felemelte a karját, kabátja koszos ujjával letörölte a nedvességet, felnyögött, ahogy az érdes anyagról az éles porszemcsék a szemébe kerültek és szúrni kezdték.

Ti jóságos egek! Már nem is emlékezett rá, hogy emberként élni ennyire fájdalmas. Hogy nem érezte korábban? Fájt a bőre a hidegtől. A tüdeje a poros, dohos levegőtől, a szeme a forró, csipő könnyektől, a csontjai a rájuk feszülő izmoktól és hústól. Mintha minden, ami elő, egyszerre gyötörné. Miért akarná bárki ezt akármilyen rövid ideig is?

Loire… A szeme előtt azonnal kitisztult a pince minden körvonala, és bár a félhomályban már csak úgy látott, mint bármelyik élő, a halvány lila derengést azonnal érzékelte maga körül. És abban a derengésben azt is meglátta, hogy Loire ott fekszik mellette. A szeme csukva volt, az arca nyugodt, annak ellenére is, hogy milyen ijesztő kontrasztot alkotott fehér bőrén a sötétlő vér. Az a látvány azonnal feledtetett vele minden fájdalmat, amit a feltámadás miatt érzett. Átadták helyüket valami olyan kínnak, ami össze akarta roppantani még a bordáit is, annyira feszítette a mellkasát.

Ward óvatosan kinyúlt Loire felé. Meg akarta érinteni azt a kihült arcot. Ahogy ujjait elhúzta a lány ajkai előtt, megérezte rajtuk azt a finom, épphogy langyos leheletet. Még élt! A döbbenet hatására megpróbált felülni, de szinte azonnal vissza is zuhant. Az izmainak még szoknia kellett a gravitációt. Tagjainak ismét meg kellett tanulnia, hogy újra áramlik bennük a vér, és emiatt kegyetlenül el tudnak zsibbadni.

Amennyire tudott, közelebb vergődött Loire-hoz, az arcát simogatta, szólongatta, de nem kapott választ. A lány szeme továbbra is csukva maradt. Ward tett még egy kísérletet, hogy felkönyököljön, és szerencséjére sikerült is. Felnézett a fölöttük kavargó lila fényre.

– Miért vagy még itt? – Nem akart ellenséges lenni, de nem tehetett szavai erejéről.

– Képtelen vagyok elmenni – hallotta a fejében a Lény alaktalan hangját. – Teljesítettem, amit megígértem, de nem maradt erőm. Nem tudok ilyen gyengén átlépni a határokon…

Ward nem sajnálta. Elvette tőle Loire-t. Hiába adta vissza az ő életét, hiába használt fel sokat az erejéből, hogy teljesíthesse a megállapodás rá eső részét. Éppen ezért a férfi hálát sem érzett, ahogy megbocsátani is képtelen volt. Nem tudta, hogy a Lény tudja-e, mit gondol, de nem is érdekelte. Nem szólalt meg, mindent, amit gondolt, megtartott magának.

– Nem akarom, hogy kihunyjon a fényem – Mintha nem is hozzá beszélt volna, de még ha neki is mondja, tőle nem nyert volna semennyi megértést sem. Hiszen a Lény nem érdemelte meg.

De mielőtt bármit kérdezhetett volna, észrevette, hogy a lila derengés Loire körül sűrűsödik. Ward végig sem gondolta, mit tesz, védelmezően közelebb kúszott a lányhoz, mintha tehetett volna bármit, amivel megakadályozhatná, amire készül.

– Nincs mitől tartanod – zúgtak a fejében a szavak –, nem fogok ártani nektek. Viszont elmenni sem tudok innen. És a fényemet sem tudom megmenteni.

Ward érezte, hogy a döbbenettől, dühtől és kétségbeeséstől összeszorul a torka. Magára kellett parancsolnia, hogy ne felejtsen el lélegezni, még határozottan szokatlan volt az érzés, hogy ismét szüksége van levegőre. De a gondolatra, hogy minden hiába volt, úgy összeszorult a tüdeje, hogy a levegőhiánytól szédülni kezdett. Ha a Lény elpusztul, Loire hiába hal meg… felesleges volt elmenniük érte, hiszen a fogságban is lassan kihunyt volna.

Azt kívánta, bárcsak lenne mód, hogy a Lény életben maradhasson. Bármit megtett volna azért, hogy Loire áldozata ne legyen hiába. Ezért különösen megdöbbent, amikor az a hatalom ismét megszólalt a fejében.

– Van rá mód. Én mindenképp elvesztem. De őt meg tudom menteni. Ha egybe olvadok vele, akkor életben marad.

Ward nem hitt a fülének. Szóval van rá mód. Értette, hogy miért nem akarta felajánlani korábban ezt. Az után a kétezer év szenvedés után, amin átment, ő sem akarna meghalni a fajtájáért.

– Mi történik vele, ha egybe olvadsz vele? – kérdezte bizonytalanul.

– Pontosan nem tudom – felelte neki a fény. – Nem sűrűn történik ilyen. Abban vagyok csak biztos, hogy ő lesz a leghatalmasabb mágus, akit valaha látott a világotok. De nem tudom meddig fog élni, nem tudom mire lesz képes, amire a többire mágus nem, hogy képes lesz-e egyáltalán bármi többre… De azt biztosan tudom, hogy élete végéig rejtőzködnie kell majd. A Szigetek mágusai soha sem tudhatják meg, hogy maradt belőlem valahol a világotokban.

Ward óvatosan kifújta a levegőt. Ha ennyi az ára annak, hogy Loire életben maradjon, ő vállalja. Vigyázni fog rá, amíg csak él. Soha senki nem árthat majd neki. Soha senki sem fog a nyomukra jutni.

– Tudom, hogy megtartod a szavad. Tudom, hogy nem hagyod fogságba esni.

Ward nem felelt erre. A Lény tökéletesen látta érzései őszinte, megingathatatlan mivoltát. Megesküdnie sem kellett, hogy amíg rajta múlik, soha, semmi baj nem érheti Loire-t. Soha senki nem árthat neki. Ez volt minden, amit felajánlhatott ezért az utolsó áldozatért cserébe. És a Lény tudta, hogy tartja is a szavát.

Ezután az a kihunyó hatalom egyszerűen körbefogta a lány testét. A sebeken, szétnyílt bőrön át szivárgott vissza a húsába. Loire bőre felragyogott azzal a fényes lila fénnyel, míg az erei tova nem vitték a Lény esszenciáját. Szinte felszívta a gyógyító erőt. Egészen addig, míg a fény tova nem tűnt, és a Lényből nem maradt semmi. A lány bőre derengett még, majd lassan ismét a korábbi sápadtra fakult. Utána egyetlen seb, annyi sem maradt rajta. A soványságán kívül semmi sem mutatta, miken ment keresztül.

Ward egyedül maradt vele a pincében. Loire egyenletesen szuszogott. A férfit pedig megnyugtatta a tudat, hogy csak alszik. Persze alig bírt magával, hogy ne ébressze fel, mégis ellenállt a kísértésnek. Mindkettejükre ráfért egy kis idő, és neki is rendeznie kellett a gondolatait. Közben lassan elálmosodott. Annak, hogy ismét élt, a fáradtság is ismét a velejárója lett.

Később nem tudta volna megmondani, mikor feküdt le választottja mellé, mikor húzta szorosan magához, hogy a lányt átkarolva alhasson el. Olyan jó l esett a mellkasán érezni Loire testének a melegét. Sosem gondolta volna, hogy ezt képes lesz újra értékelni. Mindenesetre akkor mozdulni is képtelen volt, a feltámadás, a fájdalom, és a veszteség, amitől rettegett, annyira kimerítették, hogy órákra maga is álomtalan álomba merült.

Arra ébredt, hogy Loire megmozdult a karjai közt. Átfordult egyik odaláról a másikra, és a mellkasába fúrta az arcát. Egyik vékony kezével átfogta a hátát. Ward tudta, hogy ébredezik, de annyira jól esett neki a közelsége, hogy nem akart megmozdulni, vagy mondani bármit is. Csak még szorosabban szorította magához, mintha bármikor elragadhatnák mellőle.

– Ward? – ütötte meg egyszer csak a lány vékony hangja a fülét, és ő azonnal önkéntelenül enyhített a szorításon. – Hogyhogy élek?

Sóhajtott egy hatalmasat, majd elmesélte, azt ami az eltelt órákban történt. Semmit sem hagyott ki. Miközben beszélt, továbbra is egymás mellett feküdtek. Loire sem adta semmi jelét, hogy szeretne kiszabadulni az őt óvón körülölelő karok közül.

– Szóval… akkor azt mondod, hogy minden, amit tettünk hiába volt? – kérdezte végül elhaló hangon, miután az elbeszélés véget ért.

– Ez nem mondtam – rázta meg a fejét óvatosan. Felkönyökölt, hogy Loire szemébe nézhessen. – Még ha ki is hunyt a fénye, kiszabadult a fogságból. Szerintem már ez is több volt, mint amit valaha remélni mert. Legalább szabadon dönthetett a sorsáról.

– Legalább igen – fújt ki egy hatalmas lélegzetet Loire. – És velünk mi lesz? Gondolom, nem mehetünk haza…

– Nem – Ward megint megrázta a fejét. – Soha senki nem szerezhet tudomást róla, hogy élsz.

– Hova akarsz menni? – A lány is felkönyökölt, teljes elszántsággal nézett Wardra.

– Egy olyan helyre, ahol tartoznak nekünk, és ahova a mágusok soha nem érhetnek el – jelentette ki, miközben óvatosan megcsókolta.

– Csillagfényfokra – súgta Loire az ajkaira, hiszen ő is tudta, ez az egyetlen ilyen hely van csak a világon.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Nastia Petruk)