Egy kezdő író küzdelmei II. – Az első szótól az utolsóig

Gyakran felmerül a kérdés haladó(bb) íróként, hogy milyen nehézségekkel szembesül valaki, aki írásra adja a fejét. Nagyon sok írással foglalkozó Facebook csoportnak a tagja vagyok, és ezekben is számtalan hasonló kérdéssel lehet találkozni. Ezek közül szedtem össze pár olyat, amik nekem állomásokat és mérföldköveket jelentettek az úton, mire találtam egy kiadót, aki méltónak találta az első regényemet, a Gyufalángot a megjelenésre.

Már azóta írok, hogy az eszemet tudom, kilencévesen írtam az első könyvemet, ami legnagyobb jóindulattal is fanfiction volt csak (a Fecskék és Fruskák regény ihlette), ennek ellenére nagyon büszke voltam rá. Ezt még a szüleimnek mutattam meg, akik úgy voltak vele, hogy addig sem a tévé előtt bambulok, hanem valami értelmeset csinálok. Érdemi tanácsot persze nem tudtak adni, de nem is vártam el, kilencévesen bőven elég volt az, hogy megsimogatták a fejemet, és rácsodálkoztak, hogy „mennyire kreatív ez a gyerek.”

Később egy magyartanárom foglalkozott az írásaimmal, novellákkal, regénynek még nem nevezhető, de már hosszabb történeteimmel. Nagyon sokat segített, és a helyesírásom is rengeteget fejlődött a tanácsainak és útmutatásának köszönhetően. Viszont egy idő után rádöbben az ember, hogy ez nem lesz elég, és kénytelen lesz bétaolvasókat toborozni maga mellé.

Tapasztalataim szerint nem kell, hogy sokan legyenek, ami viszont fontos elvárás feléjük az az, hogy ne simogassák a lelkünket, hanem igenis mondják meg, ha valami nem jó, vagy javításra/módosításra szorul. Ahhoz, hogy a kapcsolatunk a bétaolvasókkal jól működjön, meg kell tanítanunk magunknak, hogy hol húzódik a határ az építő kritika (még akkor is, ha NAGYON negatív) és a kötekedés/beszólogatás közt. Sokszor nagyon vékony ez a határ, ezért sok esetben nem lesz könnyű jól kezelni sem azt, ha kritizálnak, sem azt, ha ekéznek minket. Ezen utóbbit pedig néha még gyakorlattal is nehéz elengedni.

Ezek szintén visszatérő kérdések fórumokon. Én is végigmentem rengeteg zsáneren, rengeteg stíluson és elbeszélés típuson, mire megtaláltam magam az E/3. személyű elbeszélésekben és az LMBTQ+ témaválasztásban. De ez egy nagyon hosszú folyamat volt, ami során írtam romantikus történeteket, sci-fi-t, fantasyt, történelmi ihletésű szösszeneteket, sőt még én-elbeszélésekkel is próbálkoztam. Bár ezt annyira nem érzem a magaménak, ha írok is E/1. személyű történeteket, azok kizárólag csak novellák. Valahogy nagyon fárasztónak és kényelmetlennek érezném, ha egy regényt kellene így megírnom.

A lényeg itt szerintem a kísérletezés, hogy minél több zsánerben, irányzatban kipróbáljuk magunkat, és amellett állapodjunk meg, ami a legjobban „megy”. Lehet, hogy vannak divatos témák és irányzatok, de szerintem ez is olyan, mint a ruhák, nem minden áll egyformán jól mindenkinek. Éppen ezért fontos, hogy ne hagyjuk magunkat eltéríteni attól, ami számunkra komfortos.

Számomra az írói környezet mind a fizikai, mind a virtuális oldala (vagyis a programok és applikációk, amiket használunk) egyaránt fontos. Otthon például berendeztem magamnak egy írósarkot az ablak mellett, ahol a macska is mellém tud feküdni, ha épp ahhoz van kedve, ahonnan a város más pontjaira látok ki, attól függően, hogy melyik oldalra teszem a széket. És persze az is fontos, hogy körbe tudjam magam bástyázni egy jó nagy bögre kávéval és egyéb innivalóval, esetleg nasival. De szeretek például kávézókban is írni, vannak olyan helyek ahova gyakran visszajárok, bár a vírus miatt az utóbbi időben hanyagolni kényszerültem ezeket.

A virtuális környezet is hasonlóan fontos, én például azt szeretem, ha kedvem szerint testreszabhatom a programokat és applikációkat, hogy minden úgy és ott legyen, ahol nekem a legkényelmesebb. Eleinte Word-öt használtam, de mivel nekem nagyon rugalmatlan volt, ezért átálltam egy Scrivener nevű programra, és azóta is minden történetem ezzel íródik.

És ha már benne vagyunk az írásban, előbb-utóbb szembe kell néznünk minden író legnagyobb mumusával is, vagyis az írói válsággal. Én ezt „kávészünetnek” hívom, hiszen olyan, mintha ilyenkor a történeteim szereplői kimennének szünetre, és nem állnának szóba velem, amíg le nem jár a pihenőidejük. Így gondolva rá, én is könnyebben birkózom meg vele, hiszen tudom, hogy előbb-utóbb úgyis visszajönnek, csak fel kell készülniük arra, ami vár még rájuk, esetleg nem tetszik nekik, ami addig történt velük. Általában úgy kezelem ezeket az időszakokat, hogy vagy írok addig mást, vagy átnézem a korábbi szakaszokat, amikkel elkészültem, hátha azokban bujkál a blokkoló tényező.

Ha már elkészült a mű, felmerül a kérdés, hogyan is tudjuk eljuttatni a regényünket/történeteinket az olvasókhoz. Jó lehetőség például irodalmi pályázatokra, versenyekre beküldeni az írásokat. Ezeken valószínűleg nem fogunk nyerni eleinte, mármint tapasztalaton kívül mást. Én többször jutottam el döntőkig, de aztán – legtöbbször a témaválasztásom miatt – kiestem a célegyenesben.

A pályázatokon kívül érdemes még megpróbálkozni kiadókkal is, biztos lesz olyan, amelyik szimpatikus, és nem annyira megközelíthetetlen. Az persze más kérdés, hogy nem kis bátorság és elszántság kell a levélfogalmazáshoz – önmagunk promózása sosem egy könnyű sport –, de megéri. Nekem is volt olyan, hogy fél napokat kotlottam egy-egy e-mail fölött.

Nem fogok hazudni, a fent vázolt próbálkozásokat sok esetben csalódások is követik majd. Éppen ezért meg kell tanulni jól viselni ezeket, ahogy az is fontos, hogy tudjunk profitálni az elutasításból. Mert ugye kell benne lennie valaminek, amit a későbbiek folyamán tudunk majd alkalmazni és hasznosítani. Ha mást nem is, hát azt, hogy minden alkalommal egy kicsit jobban kezeljük, ha valami nem sikerül. Bevallom, hogy én eleinte nagyon rosszul viseltem, ezerszer megfogadtam, hogy nem írok többet. De mindig rá kellett döbbennem, hogy ez valami olyan késztetés, amitől nem könnyű szabadulni.

Mostanra eljutottam odáig, hogy „csak” dühös vagyok, ha valami nem sikerül, mert hát ki ne lenne az, ha elutasítják, de aztán néhány óra (néhány nap) pufogás után végiggondolom, hogy miért is alakult így, aztán eltárolom belőle, amit el kell. És utána természetesen csinálom tovább, de lehetőleg jobban.

Ezek lennének véleményem szerint azok a dolgok, amiken minden kezdő írónak át kell esnie. Mégis egészen biztos vagyok benne, hogy rengeteg hasznos dolgot lehet tanulni a felhalmozott tapasztalatokból, amik lassan, de biztosan minden alkalommal egy kissé közelebb visznek a célhoz.

Jegyzetek
  • Borítókép forrása: saját fotó
  • Kérdésekhez használt képek: unsplash.com (Art Lasovsky)
  • A kérdések a Quotes creator applikációval készültek.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Üzemelteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt szereti: