Gyufaláng: Volt egy tánc

1950.07.04

– Mi ez a sütemény itt a konyhában? – kiáltott be a nappaliba Sándor után Tamás, aki vigyorogva fordult felé, majd ő is belépett a szűk helyiségbe.

Megállt az egyik fiók előtt, kihúzta, és kivett belőle egy gyertyát, amit még ő rejtett az egyik csücskébe pár napja. Ezzel a kezében fordult vissza az asztal felé, de nem nézett Tamásra.

– Mintha nem tudnád, hogy ez csokis-diós muffin. A kedvenced – morogta vigyorogva maga elé, miközben igyekezett a gyertyát a megtermett édesség közepébe szúrni. Kissé ügyetlen volt durva kezeivel, de csak megoldotta, majd a zsebéből előhúzott egy gyufásdobozt, és végül meggyújtotta a gyertyát. Közben végig magán érezte Tamás kíváncsi tekintetét.

– A kérdésem igazából arra irányult, hogy miért van itt? – villantott egy huncut mosolyt Sándorra.

– Mert ma, amikor felkeltünk, eszembe jutott, hogy még soha nem ünnepeltük meg a születésnapod. – Sándor egy lépést közelebb lépett Tamáshoz, magához húzta, a másik pedig engedelmesen simult a mellkasához.

Tamás csillogó szemekkel nézett fel rá, és kiolvasott abból a mélykék tekintetéből mindent, amit Sándor nem mondott ki. Soha nem ünnepeltük meg, mert a fronton minden újabb nap egy újabb születésnap volt. Miután a háború végetért, nem volt helye ünneplésnek, később pedig annyi minden történt velük, hogy abban a forgatagban egyszerűen módjuk sem nyílt rá.

– A tiédet sem ünnepeltük meg – súgta a fülébe Tamás, majd a nyakába fúrta az arcát.

– Nem, de neked ma van a negyvenedik, és ez különleges.

Tamás ezt hallva olyan rajongással nézett Sándor szemébe, hogy ő egyenesen úgy érezte, elolvad annak a pillantásnak a kereszttüzében. A szíve úgy kalapált a maga boldogságában, mintha akkor először szorította volna magához Tamást, aki lélegzetelállítóan gyönyörű volt a függönyök résein beszűrődő napfényben.

A nyári meleg és verőfényes időjárás miatt nyitva tartották az ablakokat. Estefelé valamennyi frissebb levegő is szökött be a feltámadó szelekkel. Valahonnan kintről aznap délután zenét is hozott magával. Egész New Square július negyedikét ünnepelte. Az ő környékükön annyiféle ember élt, a világ minden részéről összeverődve, és mindannyian magukkal hoztak valamit, amit hozzáadtak az ünnepléshez.

Ki sem kellett nézniük az ablakon, hogy tudják, kint színes forgatagban táncolnak az emberek a zenére az utcabálon. Sándor bármit megadott volna, ha ők is ott lehetnének abban a vidám tömegben, ha ők is táncolhatnak egymással, mint bárki más. Mégsem érzett keserűséget afölött, ami akkor nem lehetett az övé. Így is mindene megvolt; a világot, egy teljes életet tartott a karjaiban.

Keze Tamás derekára siklott, és miközben gyengéden megcsókolta, az ajkaira súgta a kérdést:

– Szabad egy táncot?

Tamás idegesen felnevetett, ennek ellenére Sándor vállára tette a kezét, és ő is ugyanolyan halkan súgta:

– Nem tudok táncolni. Sosem táncoltam. Sosem volt miért.

– Én meg tudom mutatni, hogyan kell – húzta közelebb magához, és kitartotta az egyik kezüket, ahogy azt illett, majd kilépett –, ha hagyod, hogy vezesselek.

– Bárhova vezethetsz – most Tamás volt az, aki megcsókolta, aminek hatására Sándor megtorpant, lábaik összeakadtak egy pillanatra, de még időben vissza tudták nyerni az egyensúlyukat.

Felnevettek, Sándor még határozottabban fogta magához Tamást, aki engedelmesen simult hozzá, és együtt andalogtak a félhomály rejtekében a kintről beszűrődő lágy melódiákra. A sütemény pedig ott maradt elfeledve az asztalon, miután egy jótékony szellő elfújta rajta gyertyát.