Gyufaláng: Vasárnap délután

1956.12.23

Sándor kényelmes fotelében ült szemben a kedvenc fotójával. Őt és Tamást ábrázolta, egy közös barátjuk fotózta le őket. Sugárzott a boldogság a képről. Még otthon készült, nem sokkal azelőtt, hogy Amerikába menekültek volna. Hogy azokká váltak volna, akiknek a szomszédaik ismerték őket: Alexander Noble és Thomas Bel.

Nem sok vidám emléket tudott felidézni a korábbi évekből, vagy ‘48-ból, amikor a fotó készült. De az a pillanat volt az egyik. Megtalálni valakit – Tamást -, aki a fronton és az árkokban végig mellette volt. Az a bizonyos csepp józanság a vérzivataros évek alatt.

Ferdinánd, a maga pompázatos vörös valójában felugrott az ölébe, zöld szemeivel vizslatta egy kicsit, majd hangosan dorombolni kezdett, és éles karmait Sándor combjába mélyesztve kényelmesen elhelyezkedett rajta. A férfi felszisszent. Ötlete sem volt, hogy lehetne a macskát leszoktatni erről. Végül is csak egy oktalan állat volt, aki valószínüleg azzal sincs tisztában, hogy az eltartójának ez fájt. Ilyenkor kicsit mérges volt rá, de soha meg sem fordult a fejében, hogy talán jobb lett volna, ha otthon, Magyarországon marad.

Észre sem vette, hogy simogatni kezdte a macska busa fejét, miközben zajok után hallgatózott. Tamás lépéseit próbálta kivenni a régi ház csendjében, a fa lépcső, korlát, ódon szerkezet nyikordulásai közt. A ház néha mintha játszott volna velük. Olyan hangokat adott, mintha a másik lépései lettek volna. Vagy csak a képzelete alakította így a zajokat?

Várta, hogy Tamás visszajöjjön a folyosó végi könyvtárból, ahova azért ment, hogy olvasmányt válasszon magának erre a vásárnap délutánra. Könyvtár! Sándor szórakozottan felhorkant, és a fejét ingatta. Igazából egy kamra volt, amit ők ketten – első közös döntésükkel az új otthonukban – átalakítottak könyvtárrá. Egyelőre a polcok voltak kész benne, és néhány antikváriumból beszerzett könyv árválkodott rajtuk, amiket ő helyezett el a polcokon a minap.

Hamarosan meghallotta azokat az ismerős lépéseket. És nem csak ő, hanem Ferdinánd is. Felemelte a fejét, kíváncsian fordult az ajtó felé. Sándor szerette, hogy ott van velük a macska. Amikor néha elvesztek a rossz emlékekben, az állat volt az, ki rávezette őket, hogy csak a képzeletük játszik velük.

Tamás belépett a nappaliba. Üres kézzel. Fürkésző tekintettel.

— Nem találtál semmit?

Sándor figyelte, ahogy Tamás pillantása a szomszédos kis asztalra siklik.

— De, a Kétévi vakációt — biccentett az asztalon fekvő könyv felé Tamás. — Csak meglepődtem, hogy nem volt többi Verne között.

— Tudom, hogy a kedvenced, ezért gondoltam, hogy elolvasom.

— Azt hiszem, ezt át kell még beszélnünk. Én akartam nekiállni.

Sándor figyelte, ahogy Tamás szeme megvillant. Nem ismert más embert, aki annyiszor olvasta volna a Kétévi vakációt, mint ő. Sándor nem véletlenül adott le rá rendelést az antikváriumban, ahol szerencsére gyorsan beszerezték.

— Hányadszor mennél most neki? Milliomodszor? Egyébként is meg fogod érteni? — cukkolta Tamást. — Angolul van.

— Nagyon vicces vagy, mondhatom — vigyorgott vissza rá a másik —, meglepődtem volna, ha magyarul találod meg.

— Amennyi távolba szakadt magyar él a környéken, én még ezen sem lepődnék meg.

— Na jó, én sem. De visszatérve. Tudom, hogy az én angolom a tiéd mögött kullog. Viszont olvasni azért tudok. Ha mégsem menne, itt vagy te, nem igaz?

— Mindig. Nem is kérdés.

Jegyzet

Borítókép forrása: Pexels

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Üzemelteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt szereti: