Ez a részlet kimaradt a könyv végleges verziójából, éppen ezért kisebb-nagyobb spoilereket tartalmaz a két főszereplőről. Elsősorban Tamásról. Érdemes akkor elolvasni, amikor már túl vagy a könyv első felén. De akik olvasták a könyvet, szerintem ki fogják tudni találni, hogy honnan lett kinyesve ez a jelenet.

– Hogy van, őrmester? – zökkentette ki Tamást merengéséből Nemessy Sándor százados hangja. Annál is inkább meglepte, hogy megszólította, mert az erdőben történtek után nem számított rá, hogy szóba fog vele állni még egyszer.

– Jól, uram, már a hangom is egész jól visszajött – ez az “egész jól” némiképp túlzás volt, ugyanis még mindig annyira rekedt volt megzúzott hangszálai miatt, hogy alig tudta formálni a szavakat. Erről persze igyekezett elterelni a tiszt figyelmét, ezért inkább felé nyújtotta a zsebéből előhúzott, gyűrött cigarettás dobozt. – Dohányzik, uram?

– Egy szálat elfogadok, köszönöm. – Meglepően könnyed volt ez a beszélgetés köztük.

Pár percig álltak a föld falak rejtekében, csendben dohányozva, és élvezve a melengető füstöt, miközben hallgatták az egyre közeledő gránát tüzet és puskaropogást.

– Nemsokára kezdődik a tánc – állapította meg a százados –, remélem, készenlétben van a puskája, őrmester.

– Igen, uram, mindig készen állunk egy kis mulatságra – vetett egy pillantást a válláról lógó puskára Tamás.

– Remek. És a maga emberei is felkészültek mindenre, tizedes? – sandított a tőlük pár lépésre álló, hirtelen szőke, testes férfire a százados. Persze, hiszen vele beszélt, mielőtt őt megszólította volna, konstatálta Tamás.

– Igenis, uram – taposta el a csikket a sáros földön a tizedes –, engedelmével, megyek is vissza hozzájuk.

Tamás inkább érezte, mint látta, hogy a százados visszafordul hozzá, miután a szőke férfi távozott. A százados valamit mondott neki is, de Tamás nem igazán hallotta, pillantása a távolba révedt, a feje feszített és hasogatott. Majd kirántotta magát a pillanatnyi bénultságból, és előre lendült.

– Vigyázzon, uram! – Vállával úgy mellkason taszította a századost, hogy mindketten leestek a lábukról. Nekizuhantak az árok falának.

Iszonyatos zaj kísérte a becsapódásukat, Tamás nem is értette, hogy lehet ilyen hangos. Nedves, mocsárszagú föld záporozott rájuk, és ő a századoson feküdt, a testével védte, amíg csillapodni nem kezdett a zaj körülöttük és koponyájában is. Csak a fájdalom nem enyhült benne.

– Jól van, uram? – kérdezte, és a torka kaparásából érezte, hogy üvölt, mégis alig tudta kivenni a saját szavait. Sőt a százados zavart pillantásából is arra következtetett, hogy ő sem hallotta igazán.

Tamás felnézett, és a fal, ami mögött nem egész két perce még kényelmesen dohányoztak, szinte teljesen eltűnt. Akármi csapódott is bele, alaposan megrongálta a védelmüket. Kissé távolabb tőlük kezek és lábak álltak ki a nedves föld alól. Úgy látszik, nem mindenki volt olyan szerencsés, mint ők. Ugyan! Tamás már akkor is tudta, hogy ennek semmi köze nem volt a szerencséhez.

– Mondjon valamit! Jól van, uram? – ismételte meg a kérdést Tamás.

– Szálljon le rólam, katona, és akkor teljesen jól leszek, különben itt döglünk meg! – mordulta a százados.

Tamás megpróbált legördülni róla, de a lábai nem mozdultak. Sőt nem is érezte őket. A feje hasogatott, valami meleg folyt le a füle mellett, kába is volt, és a lábai miatt kezdett a legrosszabbra gondolni. A hátába fájdalom nyilalt, mikor megpróbált hátrafordulni, hogy megnézze a végtagjait.

– Nem tudok… – felelte, a pánik sütött a hangjából –, nem érzem a lábaimat… Elvesztettem őket?

A százados nem vesztegette az időt, kigördült alóla, és maga ellenőrizte a helyzetet.

– Kutya baja, őrmester, csak maga alá temette a föld. Maradjon nyugton, visszajövök magáért, amint épp senki nem akar megölni minket.

Azzal felvette a puskát, ami lerepült Tamás válláról, mikor ellökte a robbanás utjából a századost, majd elviharzott abba az irányba, amerről a leghangosabb volt a csatazaj. Tamás pedig ott maradt félig a nedves föld alá temetve. Annyira gyengének érezte magát, annyira magába akarta húzni a hűvös-nyirkos sár, hogy észre sem vette, mikor vesztette el az eszméletét.

Mikor magához tért, a gyengélkedőnek kinevezett sarokban feküdt egymásra pakolt kartondobozokon, egy szakadt pléd alatt. Mégsem fázott, csak a halántéka fájt. Odanyúlt, és vaskos, átázott kötést talált a feje köré tekerve.

– Na végre, hogy magához tért – hallotta meg a százados hangját –, nemsokára mennem kell ellenőrizni az őrségeket, de nem akartam úgy itthagyni, hogy nem tudom, mi van magával.

– Miért, mi van velem? – kérdezte bizonytalanul Tamás.

– Remélem semmi – vont vállat a százados, és most ő tartotta a másik elé a cigarettás dobozát. Tamás bizonytalanul kivett egy szálat, de csak forgatta az ujjai között –, a lábainak kutya baja, egy karcolás nincs rajtuk. A fejét viszont csúnyán eltalálta valami. A doki azt javasolta, hogy az éjszakát töltse itt, az a biztos.

– És fagyjak meg? – vigyorodott el Tamás.

– Nem fog – viszonozta a a vigyort a százados is –, mindenkinek megmondtam, hogy figyeljenek magára.

Jegyzet

Borítókép forrása: Pinterest (a katona német egyenruhát visel, sajnos nem találtam más képet, ami ennyire jól passzolt volna a jelenethez.)