Egy ideje terveztem, hogy megmutatom, hogyan is telik Tamás és SándorHalloweenje az új otthonukban. És mi lenne jobb alkalom erre, mint maga az esemény? Azt hiszem, az sosem volt titok, hogy én mennyire szeretem, és talán éppen ezért lelkesek ennyire ők is, amikor belevetik magukat az ünnepi készülődésbe.

1949.10.31

Tamás engedelmesen segített feldíszíteni a lakást Sándor társaságában a az idős házaspárnak. Sándor eredileg nem tervezte, hogy a szükséges pár hónapnál tovább maradnak majd, de annyira jóban lettek a főbérlőikkel, hogy egyelőre nem akartak elköltözni. Az idős házaspár szinte örökbe fogadta a két idejét megszolgált katonát, sokszor úgy érezték, hogy pajzs voltak köztük és a világ között. Tamás és Sándor pedig mindent megtettek, hogy segíteni tudják őket, amiben éppen rászorultak.

A Halloweeni dekoráció pont egy ilyen dolog volt. Bár Tamás nem igazán értette ezt az ünnepet, hiszen otthon Halottak napja és Mindenszentek volt, és a temetőjárást mindig is hátborzongatónak tartotta, ha akart sem tudott volna vidámságot találni benne. Ellenben az Amerikában tartott ünneppel. A borzongás, a lelkes készülődés, a szomszédos lakásokból átszivárgó boldog gyerek ricsaj őt is fellelkesítette.

Éppen ezért ő maga ajánlotta fel Edith-nek, hogy segít, mikor az öreg hölgy azon sopánkodott, hogy eléggé jól kidekorálni a lakást. Így most az ő útmutatását követve az ablakokra pókháló szerű anyagot aggatott, amibe fonalból készült pókokat tűzött, amiket Edith tökéletes műgonddal pontosan erre az alkalomra készített, sőt még félkészen ott sorakozott a horgolós kosarában nem kevés. Miközben Tamás engedelmesen ebbe a félelmetes ünnepi díszbe öltöztette a lakást, Edith és férje, Benjamin a maguk reszketeg hangján épp azt magyarázták neki, hogyan alakult ki az ünnep. Szerencsére eddigre Tamás már elég jól megtanult angolul, így nem okozott neki semmi nehézséget megérteni az öregeket.

Az előző évben még annyira nem voltak jóban az idős párral, hogy velük töltsék az ünnepet. De amikor pár hete meghívták őket, hogy vegyenek részt a mulatságban velük, azonnal elfogadták a meghívást. Onnantól pedig nem volt megállás a készülődésben. Többször elkísérték Benjamint a piacra, és különböző boltokba megvenni – és természetesen hazacipelni – a kiválasztott, legterebélyesebb tököket és mindenféle változatos édességeket.

Tamás nem is értette, minek kell ennyi, hiszen még egy hegynyi kekszhez és süteményhez is vettek alapanyagokat. Erre Edith mosolyogva csak annyit felelt, hogy majd meglátja, amikor a gyerek hordák ostromolni kezdik a házak ajtajait.

– Ejnye, fiam, ne sajnáld azokat a pókokat az ablakból – szólt rá erélyesen Edith, kirántva a merengéséből –, bőven van még, nem kell lespórolnod őket sehonnan!

Tamás szíve minden egyes alkalommal majd’ kiugrott a mellkasából, mikor az öreg hölgy és a férje fiamnak szólították őket. Mostanában egyre gyakrabban előfordult, és Tamás minden alkalommal úgy érezte, mintha kapott volna egy új családot. Hátrapillantott a válla fölött Sándorra, aki a régi újságpapírokkal leterített nappali asztalnál ült Benjaminnal, és arcán rendíthetetlen elszántsággal mindenféle torz pofákat faragott a korábban megvett tökökbe az öregúrral.

Sándor, mint mindig, most is megérezte, hogy nézi, ezért felpillantott a munkából, és pillantása találkozott Tamás felemás tekintetével. Érezte, hogy pír terül szét az arcán, mint minden alkalommal, amikor Sándor figyelmének középpontjába került, és erre a másik csak fejcsóválással válaszolt. Aztán tekintetét elfordította róla, és Edith-re nézett.

– Granny, hogy is van ez? – kérdezte tőle Sándor, Tamás elmosolyodott, ahogy felidézte, mennyire nehezen szokott rá erre a megszólításra. – Úgy hallottam, hogy a háború alatt nem igazán járhattak a gyereket édességet kérni.

– Igen, igen, így volt – felelte neki érdes hangján Edith, miközben fel sem nézett a munkából, épp egy kifejezetten félelmetesnek szánt pókot horgolt. – Igaz, itt nem volt olyan szigorú elsötétítés, mint odaát, de azért itt is voltak szabályozások. Például éjszakánként sokkal halványabbra vették a közvilágítást a tengerparti városokban, nehogy a német tengeralattjárók célpontot találjanak. Alig pislákoltak ilyenkor fények az utcán. Emiatt pedig a gyerekek is csak napközben mentek édességet vadászni. Aztán a háború után lassan állt csak helyre az élet, mintha az emberek még mindig bombáktól és támadásoktól tartanának.

– Pedig nálunk sosem hullottak bombák az égből – tette hozzá sokatmondóan Benjamin –, a mi fiunk az első nagy háborúban harcolt Európában. Sosem jött haza, csak a leveleiből ismertük meg, hogy milyen volt ott nekik…

– Mi ott voltunk – súgta Tamás –, úgy értem, a másodikban… Mind a ketten tudjuk, milyen, amikor záporoznak a bombák.

– Szerencsére annak már vége – nézett végig rajtuk Benjamin –, és reméljük, hogy a világ tanult annyit belőle, hogy soha többé ne hagyja így elharapózni a gyűlöletet.

– Jaj, ezek a férfiak – sóhajtott Edith –, mindig olyan könnyedén tudnak borongani. Pedig ma ünneplünk. Nemsokára sötétedik, és özönlenek majd a gyerekek. Ti sem akarjátok, hogy ilyen lógó orral lássanak titeket.

– Nem, Granny, tényleg nem akarjuk – mosolygott rá Tamás.

– Helyes. És ne felejtsetek el megijedni tőlük, amikor majd ajtót nyittok nekik.

Ezen viszont Tamás őszintén felnevetett.

– Ha csak feleannyira lesz félelmetes a megjelenésük, mint a jelmezek a boltban, amiket láttunk, azt hiszem, gond nélkül menni fog.

Jegyzet

Borítókép forrása: Pinterest