Gyufaláng – Szilveszter éjjel

Ez a részlet a Gyufaláng című regényem történései után játszódik (egészen pontosan az epilógus után), éppen ezért vannak benne spoilerek a könyv eseményeit, végkifejletét illetően. Ha még nem olvastad, de érdekel ez a pillanatszilánk, saját felelősségre haladj tovább.


🎆🎇🎇🎇🎇🎆

1956.12.31-1957.01.01

Hatalmas tömeg volt New Yorkban a Time Square-en. De nem volt ebben semmi meglepő, hiszen minden év legvégén hatalmas esemény volt a visszaszámlálás a téren. A hömpölygő, színes forgatag megállíthatatlanul sodorta magával az embert, és az izgatott várakozás minden alkalommal átragadt rájuk, bármennyire is nem érezték eleinte az ünnepet.

Tamás először 1948. december 31-én jött ki ide az új év első perceit ünnepelni Sándor társaságban. Hiába tartottak attól, hogy milyen hatással lesz rájuk a tömeg, a zajok, vagy a tüzijáték, Sándor tántoríthatatlan volt. Az volt a véleménye, hogy próbára kell tenniük magukat, nem menekülhetnek örökké a félelmeik elől. Halogathatják a szembenézést, de van ugyan értelme? Emellett Sándor azt is mindig elmondta, szeretné saját maga megtapasztalni, hogy ugyanolyan élmény-e az eltelt évek borzalmai után a szilveszter a Time Square-en, mint amire fiatalabb korából emlékezett.

Annak a kitartó győzködésnek pedig nem lehetett ellenállni, így Tamás végül természetesen beadta a derekát. És nemcsak abban az első évben. Hanem azóta az összes többiben is. Az idei év abban különbözött csak az addigiaktól, hogy idén nem ketten jöttek, hanem Karcsit is magukkal hozták. Abban Tamás és Sándor is egyet értettek, hogy valamit tenni kellett érte, hiszen a viszontlátás öröme után gyorsan magába roskadt. Nem volt ezen mit csodálkozni, azok után, amiken keresztülmentek a megmenekülésüket megelőző hetekben.

Tamás lopva Karcsira emelte a pillantását, és némi megkönnyebbüléssel vette észre, hogy csillogó szemmel a tömeg felett fényesen villogó visszaszámlálót figyeli. Karcsi kezében még mindig ott szorongatta a forraltboros poharat, hiába nem volt már benne semmi.

Azt az italt azért vették még akkor, amikor megérkeztek a térre, mert valamivel távol kellett tartaniuk a farkasüvöltő hideget a tagjaikból. Karcsi arca kipirult, Tamás nem tudta volna megmondani, hogy a hideg, vagy az alkohol hatására-e, de azt nem tudta nem észrevenni, mennyire jól állt az a kis szín az arcán.

A lelkes várakozás ellenére is ott bujkált a tekintetében az aggodalom, és a szomorúság. Hiszen hiába menekültek ők meg, ha valaki még hátramaradt. Valaki, akiről semmi hírük nem volt azóta sem. Tamásnak nem kellett rákérdeznie, hogy tökéletesen tudja, mit érez a kölyök. Ha őt szakították volna el a világ történései Sándortól úgy, ahogy Karcsit és Jurit szakították szét az események, ő még annyira sem lett volna képes összekaparni magát, ahogy Karcsinak sikerült. Ő biztos, hogy magába roskadva ücsörögne valahol az élete romjai fölött, és képtelen lenne abban hinni, hogy van még tovább.

De Karcsi… Ő minden fiatalsága több erőről és elszántságról tett tanúbizonyságot, mint a sokat próbált, háborút is megjárt férfiak. Karcsi megtalálta az erőt magában, hogy tovább menjen, és hogy ne adja fel a reményt. Ha addig a fiú nem vívta volna már ki Tamás minden tiszteletét, most szerezte volna meg magának.

Éppen amiatt fájt érte különösen a szíve. Bármit megadott volna, ha tehet bármi többet Karcsiért annál, hogy továbbra is ott volt mellette támaszként. Legszívesebben elmondott volna mindent, amit látott, mindent, amit tudott. De nem tehette. Voltak helyzetek, amikor meg volt kötve a keze. Ahogy most is.

Tamás továbbra is Karcsit figyelte, és legszívesebben megölelte volna, hátha az segít a terhek elhordásában. Mellette ott volt Sándor, akiről tudta, hogy mit tartalmaz majd közös életük minden elkövetkező perce. És ez a bizonyosság elég volt ahhoz, hogy átsegítse mindenen. És hiába tudta, hogy Karcsi is a fél életét odaadná ezért a bizonyosságért, Tamás továbbra is néma maradt. Ez kellett ahhoz, hogy minden úgy alakuljon… Nehéz lecke volt, de megtanulta. Van, hogy azzal tesz a legtöbbet, ha nem tesz semmit.

Az vonta el ezekről a gondolatairól a figyelmét, hogy Karcsi egy hatalmas sóhajt hallatott mellette.

– Sosem láttam még ilyet – mondta –, otthon hiába volt ünnep az újév, valahogy mindig volt benne valami szomorúság… De ez… itt érzem a hitet és a bizakodást abban, hogy az új év csak jobbat hozhat. Szeretném ezt megmutatni Jurinak is.

Tamás átfogta a vállát, és magához húzta. Egyébként is legördült az utolsó szám is a számlálón, hivatalosan is újév volt. És a téren egész csoportok borultak egymás nyakába. Senkinek sem fog feltűnni az az egy ölelés. És Tamás nem mondott semmit. A remény és valami kimondatlan ígéret szavak nélkül is ott lebegett köztük.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Spencer Sembrat)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Üzemelteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt szereti: