01. Részlet egy elképzelt naplóból – Egy nyári nap

Ole egy napja a családjával

Furcsa egy nap volt. Családi látogatás az ország túlsó felére a rokonokhoz. Apai nagyszülők, nagybácsik, nagynénik és unokatestvérek. Rengeteg olyan ember, akiket egyszer, legfeljebb kétszer látsz egy évben. Mivel karácsonykor általában pocsék az idő, ezért akkor legtöbbször megússzuk, de a nyári látogatást szinte sosem. Utálom ezeket az utakat, 5-6 órán át a hátsó ülésen szoronkodni a nővéremmel és az öcsémmel. És persze én ülök középen, mert én vagyok a legkisebb, az én lábaim a legrövidebbek, következésképp én férek el a legjobban ott. Az senkit sem zavar, hogy a kardánbox miatt órákon át terpeszben kell ülnöm, és egy idő után ez pokolian kényelmetlen.

Szóval ha tehettem volna, és rajtam múlik, biztos, hogy el sem indulok. De mint a fenti példa is remekül mutatja, nem rajtam múlott. Hiába leszek holnap tizenhat, a szüleim még mindig úgy gondolják, jó az, ha ők mondják meg, hogy szeretném tölteni a szülinapomat. Természetesen nagycsaládi körben, amikor a nagyi süt majd valami rettenetes vajas-krémes tortát, mint minden évben, mert mindig elfelejti, hogy még mindig utálom… Egyetlen porcikám sem vágyik erre, legszívesebben kihagynám ezt az egész tortúrát.

Per azt mondta, hogy majd meglep valamivel, amikor visszajöttünk. Igazából nem is kellene semmi más ajándék, minthogy vele tölthessem a holnapot. Szerettem volna elmondani otthon, hogy lassan fél éve együtt vagyunk, és inkább nem látogatnám meg a rokonokat… Tényleg készen álltam erre. De Per pár hete elmondta a szüleinek, és ők nagyon rosszul reagáltak. Annyit mondott csak, hogy legalább még lakhat otthon… Nem tudom, mi történt vele pontosan, de lemondta az indulásunk előtti “titkos” randit, állítása szerint azért, mert nem lenne ott fejben… Hát nem tudom, valami furcsa ebben.

Amikor Per elhatározta, hogy előbújik, úgy döntöttem, hogy én is. Mert az a véleményem, hogy együtt kell lennünk ebben. Nem voltam teljesen biztos a szüleimben, de igazán nem is féltem. Talán sokkolnám őket egy kicsit, de nem hiszem, hogy ne tudnának ezzel megbirkózni. Aztán jött a hívás tőle… szinte könyörgött, hogy én ne mondjam el senkinek, nehogy úgy járjak, mint ő… Ennél többet nem tudtam kihúzni belőle. Nagyon megijesztett, ezért hallgattam rá. Azóta úgy tűnik, rendbe jöttek a dolgok náluk, bár gyanúsan nem beszél senkiről a családjából.

Amíg úton voltunk, folyamatosan zizegett a telefonom. A tizedik üzenet után kezdtem attól tartani, hogy valami baj van. Bár… ha az lett volna, biztos felhív. Vagy legalábbis hívott volna valakit, aki nem félúton van az ország másik végébe, és tud neki segíteni. És mivel csak üzenetek jöttek tőle, nem mertem elővenni a telefonom, mert két oldalamról az öcsém és a nővérem pont ráláttak volna, és nem akartam, hogy elolvassák Per üzeneteit. Így várnom kellett, amíg megálltunk tankolni, én pedig kimenekültem a kocsiból.

Erre meg még órákig nem került sor. Apa minél nagyobb távot akart megtenni egyben, de legalább jól haladtunk. Amikor végre kiállt a soron következő benzinkúton már nem éreztem a lábaimat. Miután kinyújtóztam, és megnéztem Per üzeneteit, azonnal megkönnyebbültem, hogy csak a Netflix sorozatot kommentálja, amire pár napja teljesen ráfüggött. Megírtam neki, hogy szégyellje magát, amiért nem várt meg vele, aztán elmeséltem a szenvedéseimet a hátsó ülésen, amire azonnal válaszolt pár szelfivel, hogy ő bizony úgy döntött, tüntetően ágyban tölti a napot. Bárcsak ott lehettem volna vele!

Aztán folytattuk a szoronkodós utat. Útközben voltak ugyan balesetek, amik lassították kicsit a haladást, meg apának ki kellett térnie egy-két érdekes vezetési stílussal megáldott kamionos elől is, de úgy összességében tiszta és jól járható volt a sztráda. Egészen addig, míg a kocsi sztrájkolni nem kezdett. Mondván, öreg is már, kehes is, na meg neki is kijár a szabadság, vagyis hagyjuk már békén. Így történt, hogy az elektromos rendszer egyik másodpercről a másikra mondta fel a szolgálatot. 50 kilométerrel a cél előtt. Óriási.

Ezután jött egy órákon át tartó rostokolás egy benzinkútnál. Igaz, még mindig szerencse a szerencsétlenségben, hogy addig legalább elgurultunk, és nem középső sávban döntött úgy a Ford, hogy innen bizony se előre, se hátra. Többet ennél már nem is kívánhat az ember. Komolyan, miért nem vezetek blogot a kalandjaimról?

Ez a mostani naplóbejegyzés kifejezetten jó lenne kezdésnek. A családi programjainkat és szerencsétlenkedéseinket is tanítani kéne, mert más egyszerű halandók ezt nem tudnák utánunk csinálni, abban egészen biztos vagyok.

Például azt, mikor a családfő odasétál az egyik együttes kisbuszához, ahova nekem is el kell kísérnem, mert csak, és amiről először azt hiszed, csak azért virít rajta csupa nagy betűkkel a „FALCONER” felirat, mert valami fanatikus tulajdonát képezi… és erre mi derül ki? Az is felülmúlhatatlan élmény, hogy még véletlenül sem tippeltem helyesen, mert ők TÉNYLEG az együttes.

És amikor apa elmondta nekik, hogy mi is a harci helyzet, és hogy csupán egy bikakábellel (ami épp van nála), meg egy járó motorral meg tudnának menteni minket, a sofőr lekoptatja. Méghozzá nem is akárhogyan. Azt mondja, koncertre sietnek, egy óra múlva ott kell lenniük. Remek, mivel átéreztük a helyzet és a sietségük súlyát, természetesen mi kértünk elnézést. Utána még azért elgondolkoztam azon, hogy valamire való előadó mindig késik egy kicsit, és mi lesz így a Falconerrel, hogy fogják a végtelenségig csigázni a rájuk váró közönséget?

Aztán gyorsan kiderült, hogy felesleges volt aggódni értük, ugyanis, az oly’ rettenetesen igyekvő együttes kisbusza még fél óra elteltével is a parkolóban áll, igaz, némiképp arrébb, mint mikor segítségül fordultunk hozzájuk. És mivel a tagok nagyban kávéznak, egyre erősebbé vált a gyanúm, hogy a koncertjük sajnos, nem sajnos, de nem fog időben kezdődni… Ha van egyáltalán az a koncert valahol… Egyébként is hol lépnének fel itt a semmi közepén, egy birkanyáj előtt?

Ezt az egész kabarét megírtam Pernek is, ő pedig azt válaszolta, hogy ezzel feldobtam a napját, és bárcsak itt lehetne. Én is ezt kívántam, biztos hogy fetrengtünk volna a röhögéstől az egész helyzet lehetetlenségén. De így be kellett érnem azzal, hogy csináltam pár szelfit, és azokat küldtem el neki. Persze az öcsém és a nővérem észrevették, és azonnal kérdezgetni is kezdtek a “barátnőmről”, alig tudtam kitérni a faggatózásuk elől.

De nézzük, mi is történt még. Ja, igen. Összefutottam egy általános iskolás osztálytársammal, szintén itt a parkolóban, az isten háta mögöttől nem messze. Nem láttam már vagy négy éve. És… beszéltem vele vagy négy szót. Mert siettek. Azt nem mondta hova. De elég kínos volt az egész. Anya és az ő anyja jóban vannak, mi meg legnagyobb jóindulattal sem voltunk soha még csak beszélő viszonyban sem. Per ezen is jót nevetett, azt mondta, megnézné, ahogy próbálok társasági lénynek tűnni, amikor egyértelműen nem vagyok az. Meg is írtam neki, hogy látta már elégszer, mert amikor vele először találkoztam, állítólag pont az esetlenkedésemmel sikerült levennem a lábáról. Szóval, van előnye annak, hogy valaki olyan, mint én.

Apa közben órákon át próbálta elérni valamelyik testvérét, de Murphy törvénye alapján senki sem vette fel. Azzal is próbálkozott, hogy mindenkit, aki behajtott a benzinkútra, próbált megfűzni, hogy bikázzanak rá az ősrégi Fordra. Aztán csak talált valakit, aki hajlandó volt egy próbát tenni vele… De abban meg nem volt köszönet, mert hát sikerült fordítva felcsiptetni a kábel csipeszeket a sarukra. Ez aztán csontszárazra sütötte a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes aksit a kocsinkban. Bár, mint utóbb kiderült, úgyis mindegy volt már neki.

Per indulás előtt azt mondta, bármi lesz is az elkövetkező pár napban, az a fontos, hogy nevessek. És én nevettem. Ezek után? Mit kellett volna? Sírnom? Néha egynesen a könnyeim potyogtak a nevetéstől, amikor elolvastam egy-egy válaszát arra, ahogy alakult ez a tragikomédia. Szóval végül remekül szórakoztam.

Összesen egyébként 4-5 órát vártunk az autópálya mellett, mire apa elérte az egyik testvérét, és ő értünk is tudott jönni. És ekkor következett a finálé, amikor megérkezett az új…. SUZUKIjával! Ami egyébként egy taxi.

Ebben tettük meg az utolsó pár kilométert. Szépséghiba a dologban? Naná, hogy van! A Suzuki Limuzin (komolyan rá van írva, lefotóztam, Per különben nem hitte volna el…) 5 személyes… és mi hatan voltunk. De azért behajtogattuk magunkat. Mivel én vagyok a legkisebb, a kicsi a rakás elven én kerültem a rakás legaljára. Nekem kellett bemásznom a hátul ülők lábához, hogy ne látszódjon, hogy eggyel többen ülünk a kocsiban… senkinek sem hiányzott, hogy ennek a rettenetes napnak a végén még egy rendőr is megállítson minket.

És én még a középső kardánbox miatt panaszkodtam…