A vasárnapi ebéd után kimentem a teraszra, annyira teleettem magam, hogy levegőt is alig kaptam. Sokkal inkább kigurultam, olyan nehezen ment a mozgás. Már a saját családomnál sem értettem, hogy lehet egy nekifutásra ennyit enni, és Patrikéknál sem volt ez sosem kérdés. Amint kiürült a tányérod, valaki azonnal előzékenyen újra teleszedte. De ha elég gyors voltál, meg lehetett akadályozni, kivéve az első repetát, azt mindig Patrick anyja szedte.

Erről eszembe jutottak az ebédek a saját családommal. A legnagyobb különbség velük az volt, hogy nálunk minden alkalommal feszülten teltek ezek a kötelesség-ebédek. De itt, Patrik szüleinél egyszer sem éreztem, hogy mindenki csak a legjobb arcát igyekszik mutatni, itt sosem volt görcsös megfelelési kényszer. Évek óta nem tört rám ilyen melankólia az ebédek alatt. Miért is gyötörtek volna ilyen gondolatok, amikor köztük jobban otthon voltam, mint a vér szerinti családomban?

Ma ebédkor viszont egy rádióműsort hallgattunk, amiben valaki olyannal beszélgetett a műsorvezető, aki akár én is lehettem volna. Túl sok hasonlóságot fedeztem fel az ő élete és a sajátom között. Igaz, a műsorban szereplő férfi nem volt sem vega, sem meleg, csak nagyon hasonló kártyákat osztott neki a sors, már ami a családunkat illeti. Felhorkantam a gondolatra. Eddig még nem sikerült megfejtenem, hogy a férfiak iránti vágyakozás vagy a hús nem evés volt-e az utolsó csepp a poharukban. Azt mindig is tudtam, hogy a szemükben nincs kis vagy nagy bűn. Gondolom, néha, ha eszükbe jutok, még mindig azt kérdezgetik az égre meredve, hogy mivel érdemelték ki ezt a csapást. Megráztam a fejem, hátha ettől kihullanak belőle ezek a gondolatok. Túl szép volt ez a vasárnap ahhoz, hogy ilyen merengésekkel tegyem tönkre.