Tojásvadászat

– Mi lenne, ha letörölnéd ezt a grimaszt a képedről? Halálra rémíted a gyerekeket, aztán utána magyarázkodhatunk, hogy nem akarod megenni őket – rázta fel Dennis hangja, és Davis akkor ismét elhatározta, hogy valami nagyon kemény szívességet kér majd Adriantől ezért a napért cserébe.

Ahogy végignézett a Conifox kalandparkon, mindenfelé színes tömeget, boldogan sikongató gyerekeket és büszke szülőket látott. Az évnek ebben a szakában, amikor már kezdett jó idő lenni, nem ment ritkaságszámba, hogy hétvégenként a kalandpark megtelt emberekkel. De a húsvét hétvége megsokszorozta a számukat.

És mivel még korábban Adrian addig kérlelte őket, hogy vállalják be a lányok felügyeletét erre a hétvégére, mert ő és Emma már időtlen idők óta nem tudtak kettesben időt tölteni, végül beleegyeztek. És így nyerték meg erre két napra a három kishercegnőt, és ennek direkt következményeként így kötöttek ki a kalandparkban is. Hiszen nem lehetett mit tenni, teljesíteniük kellett a három kislány vágyát, vagyis azt, hogy részt vegyenek a húsvéti tojásvadászaton.

– Most épp átkozódom, hogy hagytam magam rádumálni erre – mordulta Davis. – És átkozlak téged is, mert még mindig az hiszed, hogy ez szórakoztató.

– Miért ne lenne az? – villantott rá egy ragyogó mosolyt Dennis, majd pillantását végigfuttatta a közeli bokrokat épp átkutató lányokon.

Abby vidáman felkiáltott, és két fényes papírba csomagolt csokitojást dobott a kosarukba. Ella és Leah legalább olyan lelkes kiáltásokkal válaszoltak, és ketten három fele akartak futni következő célpontot keresve.

Abban a pillanatban Davis kezében megfeszült az egyik póráz. Mona, a megtermett, eredetileg törpenyúlnak eladott, de azóta termetes tacskó méretűre nőtt fehér nyúl boldogan előre ügetett, ameddig a fonott kötél engedte. Aztán ahogy talált egy csomó ízletesnek tűnő füvet – nem mintha nem borította volna a teljes parkot mindenhol ugyanaz a zöld – legelni kezdett.

Nem telt bele szinte semmi idő sem, és már Lisa is csatlakozott hozzá. Méretét tekintve ő sem maradt el semmiben Monától, viszont ellentétben vele őt fekete bunda fedte fehér foltokkal díszítve. Egyébként Abby nevezte el őket így, amikor tavaly épp festő akart lenni, és Leonardo képeit tanulmányozta az egyik könyvben, amit a nagybátyjaitól kapott születésnapjára. Addigra a nyulak már egy tucat nevet viseltek, de Mona és Lisa vágül rajtuk maradt.

Most csak azért hozták magukkal őket, mert a három kislány kitalálta, hogy majd segítenek nekik kiszagolni a húsvéti tojásokat, hiszen ha már a húsvéti nyúl rokonai, ennyit azért csak kellett örökölniük tőle. Természetesen Mona és Lisa teljesen haszontalanoknak bizonyultak, hiszen a növények és az, hogy kedvükre rághatják őket teljesen lekötötte a figyelmüket, és a legkevesebb érdeklődést sem mutatták a tojások megtalálása iránt. Így a három kislány gyorsan le is passzolta őket fogadott nagybátyjainak, hogy ők hatékonyabban tudjanak rész venni a tojások felkutatásában. De legalább a nyulak jól érezték magukat, állapította meg Davis.

– Min gondolkozol ennyire? – lökte meg játékosan a vállával Dennis.

Davis felhorkant, majd vigyorogva válaszolt:

– Azon, hogy nyulak helyett kutyákat kellett volna hoznunk.

– Honnan szereztél volna kutyákat? – vigyorgott Dennis. – Már elfelejtetted, hogy tavaly Adrian már a nyulak miatt meg akart ölni minket?

– Nem ment el az eszem, hogy kutyát akarjak venni a lányoknak – nevetett fel Davis is. – Nincsenek illúzióim, hogy Mona és Lisa is Adrian és Emma elszántságának köszönhetően vannak ilyen jó bőrben, és nem azért mert a lányok annyira figyelnének rájuk. Már az elkényeztetésüket és dédelgetésüket leszámítva.

– Oké, nagyokos, de még mindig nem válaszoltál arra, hogy honnan szereznél kutyákat.

– Arra gondoltam, hogy kölcsönkérhettem volna a rendőr haverjaimtól a drogkereső kutyákat. Vagy sokkal jobb! Rávehettem volna őket, hogy ők is vegyenek részt ebben az emberkínzásban.

– Nem minden emberkínzás, amit te nem szeretsz, Dave – rázta meg a fejét alig palástolt mosollyal Dennis –, egyébként is nézd meg, a lányok imádják. Sőt szerintem te is jól érzed magad, csak sosem ismernéd be.

Davis erre csak vállat vont. Nem volt hajlandó sem tagadni, sem megerősíteni. És mi van akkor, ha egy kicsit élvezi? Az tény, hogy szórakoztató figyelni Abby-t, Ellát és Leah-t. Egyszerűen felemelő nézni a róluk sugárzó gyermeki boldogságot és felszabadultságot. Davis szeretett a nagybátyjuk lenni, szeretett időt tölteni velük. Sőt, több játékukban is részt vett, mint amit valaha beismert volna.

– Nem hiszem, hogy szabályos lenne drogkereső kutyákkal segíteni a verseny résztvevőit – rázta fel Dennis hangja, majd az ezt követő hátbavágás még így is meglepte Davist. Viszont mielőtt tiltakozásba foghatott volna, a másik tovább beszélt: – Különben is a drogkereső kutyák megtalálnák egyáltalán a csoki- és hímestojásokat?

– Szerintem igen, ha kapnak szagmintát – jutott konklúzióra Davis. – De már úgyis későbánat. A lányok kénytelenek lesznek maguk keresni. Mi meg itt ragadtunk Monával és Lisával.

– Na, ők egészen biztosan kiválóan érzik magukat – guggolt le hozzájuk Dennis, hogy megvakargassa a fülük tövét, amit jóllakottságukban nagy kegyesen el is tűrtek.

Fél óra múlva véget ért a keresés, és minden versenyző csapatnak a zsűri elé kellett vinnie a kosarát, hogy kiderüljön, kik találták meg a legtöbb elrejtett tojást. Mint kiderült, a lányok a közelében sem voltak első vagy a második a helynek, de még így is a harmadikok lettek.

Már kifelé tartottak a parkból – ekkor már Dennis vezette pórázon Monát, Lisát Ella átvette tőle, és szabad kezét Abby fogta –, amikor Leah felkéretőzött Davis nyakába. A legkisebb hercegnő leplezni sem tudta, mennyire elszontyolította, hogy csak a harmadikak lettek.

– Szerintem felesleges emiatt itatnod az egereket – mondta neki Davis, miközben hagyta, hogy a kislány elhelyezkedjen a nyakában. – És tudod miért?

Elhallgatott, és addig nem is folytatta, amíg a Leah kissé türelmetlenül meg nem húzta az utóbbi időben pár centivel hosszabbra hagyott haját, és alig hallhatóan suttogva, sürgetően rá nem kérdezett:

– Miért?

– Mert így mind a hármatoknak jut egy helyezés. Ha elsők lettetek volna, azt ki kapná? Vagy ha másodikak, akkor kinek nem jutna?

Leah ezen elgondolkozott, majd nem sokkal később sokkal vidámabban szólalt meg ismét:

– Tudod, mit, Davie bácsi? Igazad van. Így mindenkinek jut. Akkor most megehetjük a csokit?

– Majd csak azután, ha ettetek rendes ebédet is, tücsök – nevetett fel elégedetten Davis. A világ legnagyobb problémája megoldva, és mindenki boldog.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Dessy Dimcheva)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s