– Hogyhogy téged hívtak Cook miatt? – kérdezte Paul csendesen, miközben a taxi hátsó ülésén ültek. Egyértelműen nem akarta, hogy sofőrjük is meghallja.

– Ez egy viszonylag régi történet – sóhajtott Peter. – Szerintem meséltem is, akkor, amikor aktuális volt. Még évekkel ezelőtt mindenkinek az étteremből meg kellett adnia valakit, akit vész esetén értesíteni lehet. A főnök úgy volt vele, hogy erre mindenképp szükség van, mert egy étteremben bármi megtörténhet.

– Igen, erre emlékszem – mosolyodott el Paul, ahogy neki is eszébe jutott az emlék –, te akkor adtál meg engem.

– Persze, hogy téged adtalak meg. A családom nagyon messze él, és egyébként is te vagy az, akinek napi szinten táncolok az idegein.

Paul erre lenyelt egy nevetést, majd inkább megpróbálta felidézni azokat az emlékeket, amikor Peter mesélt neki erről még évekkel korábban.

– Ha jól emlékszem, valami olyasmi volt, hogy Cooknak nincs családja, igaz?

– Amennyire tudom, nincs. Nincs sem élettársa, sem felesége, rokonai, de még háziállatot sem tart. Legalábbis soha egyetlen egyszer sem hallottam hozzátartozókról beszélni. Pedig lehetősége bőven lett volna a többiekkel anekdotázni.

– Viszont valamilyen mindenki számára érthetetlen okból kifolyólag téged kedvel annyira, hogy téged választott erre a megtisztelő feladatra – fejezete be helyette Paul.

– Végülis igen. Amikor megkeresett ezzel, hogy én vagyok az egyetlen, akit erre el tud képzelni, még én is meglepődtem, de természetesen, ahogy te is mondtad, megtisztelve is érezte magam. Hiszen sosem gondoltam volna, hogy a Nagy Cook, a ki tudja mennyi díjával és újra meg újra megújított minősítéseivel éppen engem válasszon arra a megtisztelő szerepre, hogy engem keressenek, ha vele történik valami.

– Ez felvetett bennem még két kérdést – dörzsölgette meg az állát Paul.

– Mik lennének azok? – fordult felé érdeklődve Peter. – Ha tudok, válaszolok.

– Eddig még egyszer sem fordult elő semmi, ami miatt téged kerestek volna. Mi történhetett most? És honnan tudta egy kétes hírű bár, hogy éppen téged keressenek?

– Az elsővel kapcsolatban fogalmam sincs. Az az igazság, hogy nem igazán ismerem Cookot. Gondolom, nem árulok el titkot azzal, hogy nem sűrűn szokott beszélni magáról. A második kérdésedre viszont tudok válaszolni. Amikor mindenki megadta, hogy ki legyen az értesítendő személy, a főnök készítetett nekünk olyan kártyákat, amiken rajta van az értesítendő személy neve és elérhetősége.

– Jaj, tényleg erre is emlékszem! – vigyorogott el Paul –, meg arra is, hogy te kitetted az első adandó alkalommal nappaliban a kis asztalra, és ott kallódott hetekig.

– Szerintem Cookot kivéve mindenki kitette valahol. Mármint érted, tök szép gesztus, de az étteremben úgyis egy van egy lista kifüggesztve a személyzeti pihenőben, meg mindenkinek megvan mindenki száma. De persze nem panaszkodom, mert ki tudja, mi történt volna az öreggel, ha most ez nincs a zsebében.

Nagyjából eddig jutott a beszélgetés, mert megérkeztek a bár elé. Peter az applikációval már előre kifizette az utat, így más dolguk nem maradt, mint megköszönni a sofőrnek a segítséget, átvenni tőle a blokkot és kiszállni a kocsiból. Amikor megálltak a töredezett aszfalton, Peternek először nyílt módja jobban szemügyre venni a környéket, ahova jöttek.

Tényleg meglehetősen nyugtalanítóan festett. Viszonylag rossz állapotú épületek között találták magukat. A lámpák sárga fényében is látszott a falakról pattogó vakolat, sok helyen még a téglák is kivillantak alóla. Egy olyan régi városrészbe jöttek, ami sohasem volt elég gazdag ahhoz, hogy a második világháború nyomait teljes mértékben el tudják tűntetni. Az épületek megmaradt részeit újabb stílusokat alkalmazva egészítették ki, hogy ismét teljes építményeket kapjanak, mintha nem akartak volna azzal bíbelődni, hogy a romokat teljesen eltakarítsák, így pedig felhasználták, ami megmaradt.

Elég érdekes utcaképet sikerült ezzel kialakítani, Peter még érdekesnek is nevezte volna, talán még tanulmányozni is kezdi, ha nem lett volna sürgetőbb dolguk is ennél. Na meg, már csak azért sem állhatott meg bámészkodni, mert a hideg futkosott a hátán már a tönkrement boltok, ki tudja mióta kiadásra kínált üzlethelyiségek látványától is. Ahogy jobban körülnézett, szerencsére szinte azonnal észrevette Jonny és Jonas bárját, legalábbis egy vörös neon cégér – a kiégett betűk miatti hiányos felirat ellenére is – büszkén hirdette a szórakozóhelyet.

– Oda kell mennünk – bökött fejével a megfelelő irányba Peter, nem mintha Paul nem vette volna észre magától is, aki egy bólintással nyugtázta a kijelentést.

Általában nem titkolták egymáshoz való viszonyukat, de egy ilyen problémásnak tűnő környéken jobbnak látták elővigyázatosan viselkedni. Így pedig nem fogták meg egymás kezét, sőt illő távolságot is tartottak miközben elindultak a bár bejárata felé. Amint kinyitották az ajtót, megcsapta őket a benti nehéz levegő és söntés szag. Peter mindig is utálta ezt az állott alkoholszagot, amiből leginkább a korsók alján pangó sör gőzét lehetett kiérezni. Még szerencse, hogy évekkel korábban kitiltották a szórakozóhelyekről a dohányzást, különben ebben az ablaktalan, fél-szuterén helyiségben aztán harapni lehetne a nehéz levegőt.

Belépve szinte azonnal észrevették az egyik asztalra borulva alvó Cookot. Azonnal felé indultak, és amikor a megtermett pultos észrevette őket, ős is odasietett. Ujjatlan trikója felszült izmost mellkasán, haját magas lófarokba fogta, és ahogy lenézett a két újonnan érkezett férfire, legalább egy fejjel magasabb volt náluk. Peter már ennyitől sarokba szorítva érezte magát, mindig is irtózott az ilyen helyektől, ezért most kifejezetten hálás volt Paulnak, hogy elkísérte, és pusztán a jelenlétével is bátorságot öntött belé.

– Melyikük Peter? – méregette szúrós tekintettel őket a pultos.

– Én. Velem beszélt – jelentette ki elszántan, még magát is meglepve saját határozottságával.

– Remek – bólintott felé nem kevésbé morózusan, mint ahogy a telefonhívás alatt beszélt vele. – Akkor a számláját is rendezi?

– Gondolom, igen.

Persze felmerült benne a gondolat, hogy mi van akkor, ha már esetleg kiszolgálták magukat a Cooknál levő pénzből, esetleg használták a kártyáit, de mielőtt ezt szóvá is tehette volna, a termetes férfi valószínűleg leolvashatta az arcáról, mert továbbra is barátságtalanul szólalt meg:

– Nem volt nála kártya, a készpénze pedig nem elég. Tizenöt fonttal kevesebb van nála.

Tizenöt? Mennyit ivott az öreg? Vagy talán inkább jobb kérdés, hogy mit. Mi került rajta ennyibe? Mégsem állt le kötekedni, egyszerűbbnek tűnt behajtani Cookon, miután kijózanodott, mint itt húzni az idejüket. Ennek ellenére fájó szívvel vált meg attól a majdnem harminc fonttól, amivel rendezte a szakács tartozását.

Miután ez megvolt, már csak egy újabb taxit kellett hívniuk, felnyalábolni Cookot, kivonszolni a bár elé, és reménykedni, hogy az sofőr engedi majd beszállni őket. Ha hazavitték a szakácsot, utána már jóval egyszerűbb dolguk lesz, csak le kell fektetniük valahova, és hagyni, hogy kialudja ezt a kalandot.

A lásába érve abban maradtak, hogy nem cipelik el a szobájáig, hanem a nappaliban a kanapén helyezik el. Hepehupásnak és kifejezetten kényelmetlennek tűnt, de még mindig ezt ítélték a jobb választásnak, mint átcígölni az egész lakáson, és esetleg belelesni olyan dolgokba, amiket nem akarna megmutatni nekik.

Próbálták annyira kényelmessé tenni számára ezt a fekhelynek alig alkalmas bútordarabot, amennyire csak lehetett. Cook semmire sem rezzent meg, amit csináltak vele. Sem arra, hogy levették a kabátját és cipőjét, sem arra, amikor viszonylag kényelmes pozícióba rendezték a tagjait. Peter még egy plédet is keresett, amivel betakarhatták. Miután ezzel végeztek, menni készültek, de Paul még megállította párját.

– Te láttad ezeket a képeket? – irányította ezekre a másik figyelmét.

Egy vitrines polc előtt álltak, az üveg mögött pedig mindenféle fotók sorakoztak. Nem sok, de épp elég ahhoz, hogy Cook eddig nem ismert élettörténetébe betekintést nyerjenek. Az egyik egy esküvői fotó volt, amin a szakács sokkal fiatalabb énje mosolygott a menyasszonya mellett. Letagadhatatlanul boldognak tűnt, Peter sosem látta még rajta ezt a kifejezést. Egy másik képen a pár már néhány évvel idősebben nézett rájuk a keretből, és egy két-három éves forma kislányt tartottak egymás között. A harmadik képen már csak Cook és az akkor már tizenöt körüli kamasszá cseperedett bakfis mosolygott. Volt viszont valami őszintétlen, valami keserű ebben a kifejezésben. Peter legalábbis úgy látta, mint csak a kamera kedvéért próbálnák palástolni a valódi érzéseiket.

– Nem… még sosem – rázta meg a fejét végül, amikor sikerült kiszabadulni a csodálkozásból. – De azt hiszem, nincs ebben semmi furcsa, sosem szokott beszélni magáról. És még sosem jártam nála. Egyszer-kétszer hazahoztam, amikor kocsival mentem munkába, mert tudtam, hogy nagyon későn végzünk majd. De sem a késői időpont nem tette lehetővé, sem a barátsága nem terjedt addig, hogy beinvitáljon. Mindegy is. Szerintem menjünk.

– És itt hagyjuk nyitott lakásajtóval? – vetett fel Paul egy kifejezetten fontos problémát.

– Elvisszük a kulcsait, úgyis azzal jöttünk be – vonta meg a vállát Peter. – Úgyis tudom, hogy tart legalább két szettet. Holnap meg visszaadom neki ezt – csörgette meg az addig zsebében tartogatott kulcscsomót.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Annie Spratt)