Peter nem aludt túl jól azok után, hogy lefektették az öreget a saját nappalijában, majd magára hagyták. Nyugtalanította az is, hogy hiába ébresztgették, egyáltalán nem sikerült magához téríteniük, annyira kiütötte magát. Paul utasítását követve úgy fejtették le, hogy semmi gond se lehessen vele. Attól legalább nem tartott, hogy bárki bemenne hozzá, hiszen az eredeti tervüknek megfelelően rázárták az ajtót, és úgy hagyták magára.

Ennek ellenére aggódott érte. Zavarta, hogy nem tudta, mi történhetett vele, ami miatt olyan állapotba került. Felvetette Paulnak, hogy talán ott kellene maradniuk vele még egy-két órát. Csak addig, amíg megbizonyosodnak róla, hogy minden rendben lesz-e vele. Párja persze azzal érvelt, hogy ennél többet nem tehetnek érte, ki kell aludnia azt a sok alkoholt, illetve neki nem volt szabadnapja másnap, mint Peternek. Ezek miatt pedig arra a döntésre jutott, hogy felkeresi Cookot délelőtt, miután elvitte Pault a Mindenízűbe. Egyébként is vissza kellett juttatnia neki a pótkulcsait.

Így is tett, miután Paul kipattant a kocsiból a kávézó előtt, Peter elautózott Cook lakásához. Azt viszonylag jó jelnek találta, hogy az ajtó még mindig zárva volt. Először bekopogott, bár miután nem érkezett válasz, úgy döntött, hogy beengedi magát a pórkulccsal. Nem is késlekedett, kinyitotta vele az ajtót.

– Cook? – lépett be óvatosan a nappaliba, és legnagyobb megkönnyebbülésre azt látta, hogy az öreg a kanapén ül, és épp próbálja kidörzsölni az álmot a szeméből. – Rendben vagy?

– Peter? – nézett fel ujjai közül, a meglepettséget minden nehézség nélkül le lehetett olvasni róla. – Hogy kerülsz te ide?

– Bejöttem a pótkulcsaiddal – adott magyarázatot, majd tette le elé a dohányzóasztalra. – És mielőtt megkérdezed, hogy kerültek hozzám…

Röviden elmesélte az előző éjszakai kalandot, amire Cook szeme komikusan elkerekedett. Láthatóan erre a fordulatra ő sem számított.

– Azt hiszem, köszönöm… a segítséget – bökte ki végül nem kissé zavarban az öreg. – Nem akartam gondot okozni. Mennyibe került neked rendezni a dolgaimat?

Peter ezt a részét egyelőre megtartotta magának, mert őszintén nem tudta, hogyan hogyan hozza fel. De miután Cook ilyen kerek-perec rákérdezett, ő is könnyebben tudta megmondani neki. Az öreg erre bólintott, feltápászkodott a kanapéról, és az egyik szekrényhez lépdelt némiképp még mindig bizonytalan léptekkel. Kihúzta az egyik fiókot, és egy odakészített pénztárcából kihalászta a szükséges mennyiségű bankót. Ezeket remegő kézzel nyújtotta át, Peter pedig maga is zavarban vette el, és tette zsebre.

– Köszönöm, de ráért volna – bökte ki végül.

– Gondolom… de nem szeretek tartozni – rázta meg a fejét Cook. – És tényleg sajnálom, hogy belekavartam az estétekbe.

Peter bólintott, de egyébként szótlan maradt. Mondhatta volna, hogy nem történt semmi, hiszen már egyébként is az este végére értek, de mégsem vitte rá a lélek, hogy kibökje. Meglett volna anélkül a stressz nélkül, hogy el kellett menniük a szakácsért, és hogy a fél éjszakát végigaggódja a hogyléte felől alvás helyett.

– Hogy vagy egyébként? – kérdezte inkább.

– Rettenetesen másnaposan – dörzsölte meg lüktető halántékát.

– Segítene rajta egy kávé? – lépett egyet a konyha irányába Peter.

– Szerintem igen, de akkor főzz egyet magadnak is.

A szőke férfi elmosolyodott. Ennyit Cookról, meg a sajátos stílusáról, hogy maradásra invitálja. Igaz, nem bánta, mert szeretett volna rákérdezni a történtekre, csak még nem találta ki, hogyan. Ezért inkább a konyhába ment és főzött annyi kávét, amiből akár repetázhatnak is, ha úgy alakul. Ahogy a lakást kezdte kellemes kávéillat belengeni, Cook is megjelent az ajtóban. Arca még kissé nedvesen csillogott, de látszott, hogy megpróbálta rendbe szedni magát az előző nap után. Talán még a fejfájására is volt némi hatása a víznek. Peter eddigre kitöltötte a kávékat két megtermett bögrébe, és a magáét ízesítette cukorral, de Cook porciójába csak tejet öntött.

– Mikor kérdezel rá, hogy mi történt? Ezt kerülgeted már egy ideje, nem? – mérte végig egy sokat mondó pillantással az öreg, amikor átvette a saját adag kávéját.

– I-igen… de nem akartam tolakodó lenni – mentegetőzött.

– Dehogynem – legyintett Cook, de szavaiból még hiányzott a szokásos ingerültség. – Megesz a kíváncsiság, amit próbálsz annak álcázni, hogy te csak segíteni akarsz.

– Ebben van valami. – Nem látta értelmét egyiket sem tagadni, ha már így átláttak rajta. – Akkor kapok választ? Miért ütötted ki ennyire magad?

– Nem hiszem, hogy közöd van hozzá, de a körülmények miatt azt hiszem, kénytelen leszek kivételt tenni veled. Tudod, vannak olyan évfordulók, amik nehezebbek, mint a többi – felelte letörten az öreg.

Peter pár pillanatig az alsó ajkát harapdálta, próbálta eldönteni, hogy rá merjen-e kérdezni. Mert hát a szakács még mindig kiválónak bizonyult abban, hogy úgy adjon választ, hogy szinte nem mond vele semmit. De ahogy Cook is kijelentette az imént, tényleg kifúrta az oldalát a kíváncsiság, és úgy volt vele, hogy legfeljebb nem válaszol neki. Így pedig csak rászánta magát, hogy kibökje.

– Köze van ennek azokhoz a fényképekhez, amiket a vitrinben láttunk?

Cook először elsápadt, majd szemöldöke dühtől szaladt össze, mielőtt megszólalt volna.

– Az egy dolog, hogy kisegítesz a bajban, de az egy egészen más dolog, hogy kutatsz is a lakásomban – mordulta.

– Mentségünkre szóljon, de nem kutakodtunk. Azok a képek elég központi helyen vannak a polcokon, a nappalidban. Egyszerűen csak észrevettük, amikor menni készültünk. És mivel sosem beszéltél…

– Mert semmi közötök hozzá! – robban ki végül Cookból.

– Igazad van – tette le a bögréjét végül Peter, dühösen magára, hogy hagyta, hogy a meglepően nyugodt öreg viselkedése hamis biztonságérzetbe ringassa. De a szakács természetesen nem tartozott neki semmivel, és neki sem kellett volna mást hinnie. És ha már itt tartunk, ő sem tartozott Cooknak azzal, hogy elviselje akkor, amikor a legpuskaporosabb volt a hangulata. – Azt hiszem, hiba volt idejönnöm. De azért örülök, hogy jól vagy.

Menni készült, és először észre sem vette, hogy Cook némiképp megváltozott tekintettel néz utána.

– Ülj vissza! – utasította egy sóhaj kíséretében. – Vannak olyan dolgok, amikről nem szívesen beszélek, mert nem vagyok rájuk büszke. De azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjam valakinek. Viszonylag korán elvesztettem a feleségemet. De azt hiszem, ezt lehetett sejteni a fotókból. Utána pedig egyedül kellett megküzdenem a nyakamba szakadt szülőséggel… Addig sem végeztem jó munkát, de utána egyenesen… hát… szerintem tragikusan teljesítettem. Alig jöttünk ki a lányommal, minden napunkat megkeserítettem.

Elhallgatott egy pillanatra, láthatólag erőt gyűjtött, így pedig Peter sem szúrta közbe a saját kérdéseit, amikkel megsürgette volna. Cook magától is tovább beszélt.

– Elég komoly problémáim voltak… az alkohollal. És hiába próbáltak a barátaim, mert akkor még voltak olyanok – ezen a ponton Peter ismét csak megtartotta magának, hogy most is vannak, hiszen nem jött volna ide, ha nem tartaná valamennyire barátoknak magukat –, vagy épp a lányom jobb irányba terelni nem hagytam magam. Egyre rosszabb társaságokba keveredtem a különböző kocsmákban. Azt nem mondom, hogy az ő hibájuk volt, hogy egyre radikálisabbá váltak a nézeteim mindennel kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy ezeknek a szélsőségeknek eleve ott kellett lennie bennem, másképp nem jött elő.

Aztán… akkor ment végleg tönkre minden, amikor Marianna mesélni próbált a barátnőjéről. Akkor sem voltam józan, és nagyon rosszul reagáltam… És ő faképnél hagyott. Egyetlen szó nélkül. Még azt sem vágta a fejemhez, hogy soha többé nem akar látni. De enélkül is megértettem, amint másnap kijózanodva felfogtam, mi történt. Úgy eltűnt, hogy azóta sem sikerült a nyomára bukkannom. De legalább annyit elért, hogy utána megküzdöttem a legnagyobb démonommal. Azóta nem ittam… tegnap estéig… – fejezte egy hatalmas sóhajjal, és a tenyerébe temette az arcát.

– Mi történt tegnap este, ami miatt ismét…? – Peter nem tudta befejezni a csendesen feltett kérdést, de Cook enélkül is értette, mert válaszolt rá.

– Tudatosult bennem, hogy… tegnap volt húsz éve, hogy utoljára láttam. És… talán most fogtam fel igazán, hogy minél több idő telik el, egyre csökken az esélyem, hogy viszont lássam, és elmondjam neki, mennyire sajnálom… Egyre kevesebb időm marad rendbe hozni… már ha még lehet egyáltalán. Nem vagyok biztos benne, hogy én fordított helyzetben megbocsátanék magamnak.

Peter érezte, hogy a hallottaktól gombóc nőtt a torkában. Egyrészt mert már értette, miért gyűlöli olyan hévvel Cook a decembert és a karácsonyt. Másrészt azért, mert elképzelni sem tudta a töredékét sem annak az öreg szakácsról, amit mesélt magáról. Úgy feltételezte, ő már jóval azután ismerte meg, hogy ahogy fogalmazott, megszabadult a démonától. Azt sosem állította volna, hogy az öreg modora nem hagyott rengeteg kívánni valót maga után, de az egészen biztos, hogy kevés olyan embert ismert, aki olyan elszántsággal állt volna ki a barátaiért és segítette ki őket akármilyen bajban, mint Cook.

Sőt, az öreg mindig teljes mellszélességgel támogatta a kisebbségek jogait, olyan is előfordult, hogy nemes egyszerűséggel nem volt hajlandó kiszolgálni valakit, aki degradáló megjegyzést tett az akkor még főpincér Peterre. Nem elég, hogy nem készítette el az ételt, amit rendelt, de ő maga utasította ki az étteremből, arra hivatkozva, hogy az Északi Csillag zéró toleranciát tanúsít a gyűlölködők irányába. Peter meg tudta volna magát védeni, sőt ő maga is épp kidobatni készült az illetőt, ennek ellenére jól esett neki, hogy Cook így kiállt mellette. Mindezek ismeretében pedig kifejezetten nehéz volt összeegyeztetni az elhangzottakat a saját tapasztalatival, és a múltbeli szakácsot az általa megismert öreggel.

– Sajnálom – bökte ki végül, és kifejezetten ügyetlennek érezte magát.

– Nem mondom, hogy bármit segített, hogy ennyi idő után valamennyit beszéltem róla – vonta meg a vállát Cook –, de talán ez egy első lépés. Bár azt sem hiszem, hogy ettől bármi más vagy könnyebb lesz…

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Phil Hearing)