Erik legközelebb épp akkor tudott szülői engedéllyel fellátogatni a városba – természetesen előkészítő címen –, amikor Jase-nek is szabadnapja volt a kórházban. Így pedig az idősebb elhatározta, hogy végre bemutatja fogadott nagyszüleinek. Az eltelt évben Erik sokat volt büntetésben a kihágásai, amit természetesen azért kapott, mert az elején még ügyetlenül csinálta a dolgait, és lebukott, amikor megpróbált elszökni, hogy találkozhasson a bátyjával.

Azt egyébként a fiú sosem vallotta volna be otthon, hogy Jase miatt szegte meg az otthoni szigorú szabályokat. Azt „füllentette” a szüleinek, hogy egyetemi nyílt napokra akart szökni, és azért nem említette ezeket, mert kilógtak a számára biztosított lófrálással tölthető idősávból. De azt is felvetette egy másik lebukása alkalmával, hogy csak felkészítőt keresett. Nagyjából akkor találta meg azokat a különórákat, amikre azóta is járt, így pedig a szülei, ha meg nem is bocsátották neki a korábbi vétkeket, de legalább jobban elnézték azokat. És így már nyugodtabb szívvel engedték el a városba, sőt még azt is elhitték neki, hogy korábban is mindent azért tett, hogy tanulhasson.

Szerencsére aznap Floydhoz legalább nem kellett igazodni, hiszen neki az idősotthon dolgozójaként továbbra is majdnem bármikor bejárása volt az idősekhez. A szüneteit mindig arra használta fel, hogy rájuk nézzen. Jase beosztása is úgy jött ki, hogy Erik aznapi óráival és a városban töltendő „kényszerű” szabadidejével is könnyedén össze tudták egyeztetni.

Pár napja már beharangozták az öregeknek, hogy végre össze tudták szervezni ezt a találkozót, és azóta ők is tűkön ültek, hogy megismerhessék fogadott unokájuk testvérét. Amikor nagyjából tavaly ilyenkor Erik teljesen váratlanul felbukkant az életében, nemhogy azt nem tudta elképzelni, hogy valaha a nagyszüleinek bemutassa, de azt sem, hogy valaha önszántából beszéljen a semmiből előkerült, a magát öccsének valló egyénnel. És azóta mennyi minden változott! Már elképzelni sem tudta, hogy ne legyen az élete része. Hálás volt Johnnak és mindenkinek, aki beszélt a fejével, hogy adjon a kamasznak egy esélyt.

– Hé, kész vagy már? Mit álmodozol még? – hatolt el hozzá Floyd hangja. – Tök rövid a hajad, mit lehet ennyit igazgatni rajta?

Észre sem vette, hogy megállt a kezében a fésű, és már talán percek óra a törkörképére bámult a fürdőszobai tükörben. Gyorsan megregulázta rövidre nyírt, ennek ellenére rakoncátlan haját, majd miközben elpakolta a hajzselét és minden egyebet, kikiabált férjének:

– Fél perc és ott vagyok.

– Ajánlom is, hogy csipkedd magad, hacsak nem akarod megvárakoztatni Eriket. Hideg van ahhoz, hogy a buszpályaudvaron fagyoskodjon.

– Nem akarom nagyon váratni, de ha úgy alakul, arra a pár percre be tud menni a váróba – toppant oda Floyd mellé. – De látod? Már kész is vagyok, csak bele kell ugranom a cipőmbe, és felkapnom a kabátomat.

– Remek, akkor induljunk – vette fel a lakás- és kocsikulcsot abból a kis tárolóból, amibe mindig ledobták.

Hamarosan már az autóban ültek, és a buszpályaudvar felé araszoltak a dugóban. Eriknek sikerült azt a buszt kiválasztania, ami a legnagyobb reggeli dugóban ért be a belvárosi pályaudvarra. Csak az vigasztalta őket, hogy ha ők ilyen lassan haladnak, akkor minden bizonnyal a távolsági busz sem lehet gyorsabb. Ennek köszönhetően úgy érték el a parkolót, hogy épp látták befordulni azt a járatot, amin Erik is utazott. Kényelmesen odasétáltak ahhoz a kocsiálláshoz, ahol az érkező buszok le szokták tenni az utasokat, és pont akkor értek oda, amikor a fiú is leszállt.

– Na látod, nem késtünk – jelentette ki diadalmasan Jase.

– Miért, úgy készültetek, hogy megvárakoztattok? – ölelte meg előbb az egyiküket, majd a másikukat Erik.

– Én nem. De nem Jase-en múlt, hogy időben érkeztünk – rázta a fejét Floyd. – Sokkal inkább azon, hogy a te buszod is késett.

A két áruló összenevetett és az áldozat úgy döntött, hogy azzal jön ki a legjobban a helyzetből, ha eltereli magáról a figyelmüket, és elkezdi őket az autó felé tessékelni. Szerencsére nem kellett nagyon győzködnie őket, mert kifejezetten csípős hideg volt az a reggel, és senki sem szerette volna, ha jégcsap nő a hátsó felén a zúzmarától.

– És mondd csak, Erik, izgatott vagy, hogy hamarosan találkozhatsz Jase legendás nagyszüleivel? – kérdezte Floyd egy gyors pillantást vetve a kamaszra a visszapillantóban, miközben kigurultak a parkolóból és irányba állította az autót az idősotthon felé.

– Nem tudom, hogy ezt lehet-e izgatottságnak nevezni – gondolkozott el a fiú –, sokkal inkább lelkes vagyok. És nagyon hálás, hogy segítettek rajta. Ha ők nincsenek, sosem ismerhettem volna meg. Azt hiszem, ezt mindenképp meg kell köszönnöm nekik.

Jase összefonta két karját a mellkasa előtt, de nem azért, mert nem tetszett neki ez a beszélgetés, vagy a hallottak. Erik szívmelengetően őszinte volt mindig, tényleg ami a szívén az a száján, és mindig ügyelt arra, hogy senkit se bánthasson meg. Egyszerűen csak nem szeretett még csak visszagondolni azokra az időkre, amikor az utcán, egyedül kellett boldogulnia.

– Én is örökre hálás leszek nekik, amíg csak élek. Ha ők nincsenek, elképzelni sem tudom, mi lenne velem. Néha én is azon gondolkozom, hogy nem mondom nekik elégszer, hogy nem mutatom ki megfelelően.

– Nem hiszem, hogy ilyen valaha előfordult volna, tudják, hogy a világot jelentik neked – tette Jase combjára a kezét Floyd, majd Erik kuncogását hallva gyorsan vissza is húzta.

– Ugyan miattam nem kell visszafognotok magatokat. Mármint értitek, olyan keretek között nem, amitől még nem sérül az az ártatlan lelkem.

– Ártatlan lélek, mi? – nevetett fel Jase is. – Nem is tudom közülünk ki akar hacker lenni.

– Etikus hacker – javította ki harminckét fogas vigyorral a kamasz. – És ettől még lehet tiszta a lelkem, mint a hó.

– Ha te mondod! – hagyták rá.

Hamarosan pedig megérkeztek az idősek otthona elé. Erik szájtátva szállt ki az autóból, miután Floyd leállította a motort. Csodálkozva fordult körbe a hatalmas kerttel keretezett parkolóban, ahol havas fenyők és kopasz, jeges ágú fák álltak őrt. Mivel ezen utóbbiak ledobták lombkoronájukat, most egészen a hátrébb álló épületekig el lehetett látni. Ha nem is extravagánsak, de jól karbantartottak és hívogatóak voltak.

– Azta! – bukott ki a lenyűgözöttség a fiúból. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen szép helyen van, és ennyire jól néz ki.

– És miért nem? – lépett mellé a bátyja.

– Anyáék szerint ezek szörnyű helyek, ahova az istentelen fiatalok meghalni hozzák a szüleiket. – Erik szégyenkezve fordult félre a másik kettő egymásra pillantásait látva, mintha ezzel elmenekülhetne a kérdések elől.

Jase azonnal érezte, hogy fortyogni és bugyogni kezd az az általában csendes, fekete szurokszerű indulat a bensőjében.

– Vajon miért nem lep ez meg éppen tőlük – morogta inkább csak magának.

– Menjünk, menjünk! – sürgette meg őket Floyd egyrészt azért, mert úgy érezte, hogy odafagy az aszfaltra, másrészt azért, mert sejtette, hogy gyorsan rosszra tud fordulni a helyzet.

Szerencsére a többiek sem akartak a dermesztő hidegben a feltétlenül szükségesnél tovább kint maradni, ezért azonnal kötélnek álltak. A két idősebb férfi természetesen ismerte a járást, de Erik továbbra is csodálkozva követte őket. Mint aki most tanul valami addig teljesen ismeretlen újdonságot a világról. Jase nem kevéssé indulatosan arra jutott, hogy valószínűleg éppen ez a helyzet. De erőt vett magán, és nem tett egyetlen megjegyzést sem a szüleikre. Mert még erre sem voltak méltók. Meg egyébként sem akarta elrontani ezt jónak ígérkező a napot.

Az öregeket Henry és Mark lakrészében találták. Amióta Lily mama eltávozott közülük, Jase nagyszülei kifejezetten ügyeltek arra, hogy harmadik társuk ne maradjon egyedül. Minden alkalommal szívmelengető volt látni ezt az összetartást, amit ennyi év sem tudott megkoptatni. Őket elnézve Jase és Floyd mindig abban reménykedett, hogy az ő barátságaik is kiállják majd az időnek ezt a legnehezebb próbáját, és még ennyi év után is együtt lesznek.

Ahogy beléptek, a sorozatnézés azonnal abbamaradt – az idősek találtak valami rettenetes sitcomot, amik szivárványcsaládokról szóltak, és bár fogadott unokájuk szerint nézhetetlen volt az a szirupos és rossz szóviccekkel teletűzdelt, ripacs műsor, az öregeket semmivel sem lehetett meggyőzni arról, hogy az a műsor tényleg annyira borzasztó. Viszont a vendégek természetesen nagyobb prioritást élveztek, mint egy, a tévében agyon ismételt sorozat, ezért Davie azonnal ki is kapcsolta a készüléket.

Az idősek természetesen éppen akkora szeretettel köszöntötték Eriket is köreikben, mint ahogy annyi évvel ezelőtt befogadták Jase-t. Neki pedig nem kerülte el a figyelmét, hogy az öccsét mennyire könnyekig hatotta ez a kedvesség. Ő sosem ismerte a vérszerinti, anyai nagyszüleit, az apaiakat sem igazán, már a szigorukat leszámítva. A szülei sem tartották fontosnak más hagyományokat is átvenni ettől az eggyel idősebb generációtól. Az anyaiakról viszont nem nagyon beszéltek, de annyira még emlékezett gyerekkorából, hogy a nagyszülők nem értettek egyet a család életmódjával, és ez a nézeteltérés addig súlyosbodott, hogy végül a szülők megszakították velük a kapcsolatot. Jase sejtette, hogy semmi nem változott az ő fiatalkora óta, és Erik sem ismeri őket.

De az ő örökbefogadói a vérszerinti rokonok helyett is maguk közé fogadták az öccsét, és ennél nem is lehetett volna boldogabb. Az sem zavarta, hogy nem egész negyed órával a bemutatkozás után Erik már a gyerekkori fotókat nézegette Markkal és Henryvel azokból az évekből, ami után Jase a családjuk tagja lett. Őt magát lepte meg a leginkább, mennyire nem zavarja ez. Amíg a szüleivel élt, gyűlölte ezeket a fotó mutogatásokat, hiszen mindig arról szóltak ezek az alkalmak, hogy a saját tökéletességüket bizonygassák a hozzájuk hasonlók előtt. De egyetlen pillanatot sem szégyellt a nagyszüleivel töltött időből. Tőle aztán a leggyagyásabb, legelőnytelenebb képeket is előhúzhatták az albumokból, mindet boldog mosollyal nézte ő maga is Floyd kezét szorongatva.

– Mit szólnátok hozzá, ha rendelnénk valami ebédet? – tette vissza az albumokat a polcra Mark. – Ha jól gondolom, Jase-nek két óra múlva mennie kell, addig meg pont megérkezik.

– Én benne vagyok! – kapott az alkalmon Erik, aki tényleg igyekezett minden lehetőséget megragadni, hogy olyan ételeket ehessen, amiket egyébként a szülei nem engednének.

– Azt mindjárt gondoltuk! – nevetett fel Jase is, hiszen talán egy másik világban ő maga is éppen ilyen vállalkozó szellemű lett volna.

– Én csak azt mondom, hogy nekem is még bőven van időm az órámig.

Gyorsan tisztázták, hogy ki mit enne szívesen, és végül abból a csoda-hamburgerezőből rendeltek mindenkinek valami étel-csodát, ami két éve még csak egy bódé volt nem messze onnan, ahol Jase és Floyd laktak. Azóta már egy rendes éttermet is nyitottak, bár a bódét is megtartották nosztalgikus és stratégiai okokból. Szerencsére az étterem nem feküdt messze az otthontól, így a kiszállítást nagyjából negyven perccel későbbre ígérték. Azalatt mindenféléről folyt a diskurzus, és Jase-nek nem egyszer megfordult a fejében, hogy többször megismételné ezt a találkozót, ha nyílna rá mód.

– És hogy tervezitek a karácsonyt, fiatalok? – kérdezte Henry, amikor már megérkeztek a hamburgerek, és mindannyian a konyhában ültek, ki-ki maga elé húzva a választott étel-költeményt.

– Most nem terveztünk semmi nagyszabásút – jelentette ki azonnal Floyd –, nem úgy, mint tavaly, meg tavaly előtt. De arra gondultunk, hogy ünnepelhetnénk együtt. Átjönnénk főzni, aztán a vacsora után nézhetnénk milliószor látott karácsonyi filmeket, amíg el nem alszunk a kanapén.

– Ez egy kiváló ötlet! – csapott le Mark a lehetőségre.

– Épp mint a régi szép időkben – fűzte hozzá Davie, és látszott rajta, mennyire nagy erőfeszítést kíván tőle, hogy ne tegye hozzá, hogy „amikor még Lily is velük volt.” Valószínűleg nem akarta elrontani a hangulatot, de az magától is megfeneklett.

Nem vették észre azonnal, de Erik burkolózott a legnagyobb szótlanságba, és onnantól kezdve semmivel sem tett hozzá a beszélgetéshez. Nem is nagyon tudta volna mivel kiegészíteni a többiek tervezgetését. Egyedül Jase figyelmét nem kerülte el ez a változás, a vidáman újra éledő diskurálásban. De ő felismertre a jeleket, azt, hogy talán még a hamburger is megkeseredett a kamasz szájában. És neki is hosszú percekig kellett még keresnie a megfelelő pillanatot, hogy közbe tudjon szólni. Nem találta meg addig, amíg ketten nem maradtak a konyhában vállalva a rendrakást.

– Hé, minden rendben? – szólította meg Eriket mosogatás közben.

A fiú összerezzent, végig kerülte Jase tekintetét, ahogy válaszolt.

– Persze… csak belegondoltam, hogy én anyáékkal leszek. Nem panaszkodom… csak irigy vagyok egy kicsit… hogy ti jól fogjátok érezni magatokat.

Bátyja tökéletesen értette. Ahogy azt is, hogy a szüleik közül az anyjuk volt a kisebb rossz, ő még tudott adni valami minimális ünnepi hangulatot a családnak, ha éppen erre hajló kedvében találta a karácsony. Az apjuk végtelenül pogány dolognak tartotta a modern világ ünneplését, ezért bármivel próbálkoztak is, csak a háta mögött lehetett esély rá. És hát… voltak azok az esetek, amikor nem érte meg a kockázat.

Jase érezte, hogy gombóc nő a torkában. Bármit megtett volna, hogy szebbé tegye az ünnepet Eriknek. De ő is tudta, az a három nap olyan kötelesség, ami alól lehetetlen kibújni.

– Mit szólsz ahhoz, ha azt füllented, hogy vannak korrepetációk a két ünnep között, és felszöksz hozzánk? – Nehéz szívvel bíztatta hazugságra az öccsét, de azt is tudta, talán ez a kisebbik rossz. – Nem azt mondom, hogy pont olyan lesz majd akkor, mint karácsonykor, de ha rajtunk múlik, mindent megteszünk, hogy újraalkossuk neked az ünnepet.

– Ez egész jól hangzik – derült fel valamennyire Erik arca. – Mesélsz nekem arról, milyenek szoktak lenni a közös karácsonyaitok?

– Persze, örömmel. – Azzal neki is kezdett az anekdotázásnak, ami miatt csak jóval lassabban tudtak haladni a rendrakással.

– Nem akarom elrontani az idillt, de lassan mennetek kellene, nem? – lépett a konyhába olyan huszonöt perc elteltével Floyd.

– Ó, már ennyi az idő? – pillantott fel a falon ketyegő órára Jase, majd elkerekedett a szeme, amikor azt látta, hogy majdnem késésben van.

Párja leolvasta arcáról a gondolatait, és ennek megfelelően tárta elé a megoldást:

– Vidd el a kocsit, és akkor útba tudjátok ejteni az egyetemet is. Én meg maradok még egy kicsit, aztán én is ledolgozom a műszakom. Majd hazamegyek tömegközlekedéssel.

– Köszi, imádlak – csókolta meg sietősen Jase, majd beviharzott a nappaliba, hogy az öregektől is el tudjon köszönni.

Erik pedig végig ott loholt a nyomában.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Matt Collamer)