Cook Marianna mellett állt a karácsonyi, Északi Sarknak berendezett játszótér szélén, és néma csodálattal figyelte a manók vezérletével két csapatba osztott gyerekek ténykedését. Akkor épp hócsatára készültek. Az volt a feladat, hogy megszerezzék a másik csapat zászlóját, és közben ne veszítsék el a sajátjukat. A vidám sikongatást, ami a csatára szánt hógolyók készítését és az utóbbi napokban hullott hóból védelmi vonalak építését kísérte, akár fülsüketítőnek is lehetett volna nevezni, de az öreg szakács mégis úgy érezte, nem sokszor volt része ennyire szívmelengető látványban.

Azok a kipirult arcocskák, azok a boldogságtól csillogó szemek, és az az elszántság, olyan érzéseket és emlékeket hívott életre benne is, amikről azt hitte, rég elvesztette őket. Figyelte a színes kabátos és sapkás gyerekforgatagot, és próbált kiigazodni a káoszon. Közben pedig ismét hálát adott a jó szerencséjének, hogy a Mindenízűben történt beszélgetésük azzal végződhetett, hogy Marianna felajánlotta, találkozhat a feleségével és a két ikergyerekükkel. Ezért volt most itt.

A megbeszéltek szerint eljött erre a karácsonyi játszótérre. A reggeli zord időjárás miatt viszont késett majdnem húsz percet. És mire sikerült megérkeznie, már akkora volt a tömeg, hogy kezdett attól tartani, sosem veszi észre a lányát ebben káoszban. Vagy ha meg is találja őket, nem lesz szívélyes a fogadtatás, hiszen még arra sem volt képes, hogy időben érkezzen. De szerencsére semmi ilyesmi nem történt. Marianna látta meg előtt, ahogy zavarban ide-oda fordult, ahogy utánuk kutatott a tömegben, és a nő végül mosolyogva lépett oda hozzá. Elmondta, hogy a felesége, Zelia nem tud most csatlakozni hozzájuk, mert a gyerekeknek segít a megtalálni a számukra kijelölt csapatokat, és a lehető legjobban felkészíteni az „ellenségeket” az ostromra. De amint tud, csatlakozik hozzájuk.

– Nézd, ő ott Cloé – mutatott egy királykék kabátos, színes-szarvakkal díszített sapkás kislányra. – És igen, azok szarvak. Nem tudom, ismered-e azt a rettenetes mesét, de most a legjobb képzeletbeli barátja Sully a Szörny RT-ből.

Cook bólintott, viszont nem mondhatta el magáról, hogy a a leghalványabb fogalma lett volna róla, hogy az melyik mese lehet. De gondolta, majd otthon az internetet használva kiművelődik, hogy ne tűnjön teljesen ostobának az unokái előtt.

– Theo viszont most nem látszik, ő a másik csapatban van – beszélt tovább mosolyogva Marianna. – Majd ha előkerül, akkor őt is megmutatom.

Hamarosan befejeződni látszottak az előkészületek, és a csapatokat segítő felnőttek levonultak a kijelölt csatatérről.

– Nézd, ott van Zee – mutatott egy magas, erős felépítésű nő irányába. Abban a pillanatban, ahogy rámutatott, a másik is észrevette őket, és arcán széles mosollyal indult el az öreg és lánya felé. Tömött fonatba regulázott barna haja vidáman himbálózott alakja körül.

Hamarosan odatoppant melléjük, és továbbra is boldogan vigyorogva vonta karjába Mariannát. Ő pedig szinte elolvadt abban az ölelésben. A Zee nevű pedig támadásba lendült ellene, apró csókokkal borította el a másik hidegtől kipirult arcát, aki erre halk, de mégis meglepett sikkantással felelt, utána pedig csak tűrte a rohamot. Cook mosolyogva fordult kissé félre, úgy érezte, ez a jelenet nem neki van szánva, hiszen még azt is alig érdemelte ki, hogy most itt lehessen velük.

Marianna hamarosan kifejtette magát felesége karjai közül, kézen fogta, és az öreg felé fordította.

– Zee, ő itt az apám – mutatta be választottjának.

A megszólított nő arcán egy pillanatra megkeményedtek a vonások, a korábbi barátságos kifejezés tovatűnt róla. Kétség kívül azon dolgok miatt, amiket Marianna korábban mesélhetett róla. Cook mellkasát ez a felismerés jégkésként járta át, de nem tehetett semmit ellene. Pont azt kapta Zee-től, amit megérdemelt. De legnagyobb döbbenetére a korábbi ellenséges nézés szinte azonnal tovatűnt a nő arcáról, és ismét a korábbi kedvesség terült szét rajta. A szakács mellkasában is enyhült a szorítás. Talán mérnek neki még egy esélyt.

– Örvendek – nyújtott kezet neki Zee, és Cook nem tette szóvá, hogy a szükségesnél jobban összenyomta az ujjait. – Menjünk nézzük meg a hócsatát!

Az öreg hagyta, hogy a két nő odaterelje, ahonnan a legjobban látni. Idejét sem tudta, mikor látott utoljára ilyen vidám küzdelmet gyerek között. Talán Marianna gyerekkorában sem vett részt ilyenekben, a felesége elvesztése miatti fájdalom megakadályozta ebben. Azóta persze már tudta, hogy mindez mindig is kifogás volt, de sajnos nem állt hatalmában visszatekerni az idő kerekét, és megmásítani az összes rosszul meghozott döntését. Ezért inkább fogadalmat tett élete hátra levő részére. Ha Marianna és Zee amellett döntenek, hogy újra az életük legyen, egyetlen pillanatot sem enged kicsúszni ezentúl az ujjai közül.

Ilyen gondolatok jártak a fejében, miközben a gyerekek küzdelmét nézték. Mivel két unokája ellentétes csapatokba került, így nem is tudta, kinek drukkoljon. Ezért inkább arra bíztatta őket, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt. Az eredménye ennek végülis meglett, mert elég érdekesen zárult a csata. Mindkét csapatnak sikerült megszereznie az ellenfél zászlóját, következésképp elveszíteni a sajátját is. Ez pedig a döntőbírókat is meglepte, és ezért úgy döntöttek, hogy mindkét csapatot győztesként hirdetik ki. A jutalom pedig karácsonyi sütemények és forrócsoki volt, amire minden gyerek kapott egy maréknyi kupont.

Cloé és Théo boldogan és büszkén nyomták nyereményeiket a szüleik kezébe, lelkesedésükben észre sem vették, hogy van velük még valaki. Egészen addig nem siklott Cookra a pillantásuk, nem koncentrálták rá a figyelmüket, amíg Marianna be nem mutatta őt a gyerekeknek.

– Ő nagypapátok – terelte maga elé mosolyogva az akkor kifejezetten zavarban levő öreget. – Azért jött, hogy találkozzon veletek.

Erre a két gyerek égzengő, boldog sikongatásban tört ki, ami nemcsak Cookot lepte meg, hanem Mariannát és Zee-t is.

– Belétek meg mi ütött? – kérdezte tőlük értetlenkedve az utóbbi.

Cloé és Théo sokatmondóan néztek össze, majd a kislány megragadta az öreg egyik kezét, a kisfiú pedig a másikat, és úgy csimpaszkodtak bele, mintha fel akarnának kapaszkodni rá. Cook természetesen értette a célzást, és felkapta az ikreket, akik ebből a magaslatból egymás szavába vágva kezdték magyarázni a szüleiknek örömük okát:

– Emlékeztek, amikor elmentünk a Télapóhoz a plázába? – nézett két anyjára Cloé.

– Igen! Igen! – kiabált bele Théo. – Elmondtuk a Mikulásnak, hogy nagymamát vagy nagypapát szeretnénk, mert az összes barátunknak van, csak nekünk nincs.

– És nekünk nem is mondtátok? – szaladt fel Marianna szemöldöke. – Mi azt hittük, hogy a Playstation 5-öt szeretnétek, mint a barátaitok.

– Az nem fontos! – ingatta fejét a kislány. – A nagypapa fontosabb!

– De ez még nem magyarázza, hogy nekünk miért nem mondtátok – próbálkozott Zee.

– Mert a Mikulás azt mondta, hogy ne beszéljünk róla senkinek – gesztikulált Théo.

– Miért mondott volna ilyet? – értetlenkedett Cook is.

– Mert azt ígérte, megpróbál mindent megtenni, de lehet, hogy nem jár sikerrel, mert nincs sok idő – magyarázta Cloé.

– És attól félt, hogy anya és anyu szomorúak lesznek, ha nem sikerül… – csatlakozott hozzá a kisfiú. – De… nem értem, anya mégis szomorú…

– Nem, dehogy – törölte meg a szemét szipogva Marianna. – Csak a hideg. Örülök, hogy a télapó sikerrel járt.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Aaron Burden)