Gyufaláng – interjú a főszereplőkkel

Az egyik ismerősöm küldött nekem egy listát 110 kérdéssel, ami arra szolgál, hogy íróként jobban meg tudjuk ismerni a főszereplőinket. Erről a listáról szemezgettem pár kérdést, összesen ötöt, és interjút készítettem Nemessy Sándorral és Szép Tamással, hogy ti is többet tudhassatok meg róluk, amíg a megjelenésre várakozunk.
Ezeket a kérdéseket úgy igyekeztem kiválasztani, hogy olyan dolgokra feleljenek, amik nincsenek benne a könyvben.
Jó olvasást hozzá. 😉

Kezdjük akkor egy egyszerű kérdéssel a gyerekkorotokról. Mi volt a számotokra legértékesebb vagy legdrágább tárgy, ami valaha a tiétek volt? Hogyan jutottatok hozzá? Mit jelentett ez nektek a pénzbeli értékén túl?

Sándor: A húgom, Ilona nagyon szerette a Sherlock Holmes könyveket, detektív akart lenni. Egyik karácsonyra kaptunk a szüleinktől egy könyvet, ami arról szólt, hogy hogyan lehet ügyesen titkos üzeneteket írni, amit mások nem fognak tudni megfejteni. Onnantól kezdve az egyik titkosírást és nyelvet találtuk ki a másik után. Fogalmam sincs, honnan és mennyiért szerezték a szüleim azt a könyvet, de Ilona tényleg a világ detektívjének érezte magát tőle. Minden üzenetemet meg tudta fejteni, nekem pedig nem egyszer jó nagy fejtörést okoztak az övéi.

Tamás: Szerintem sokat fejlődtél ebben, mert a fronton végig a te módszereiddel küldtük az üzeneteinket, és soha egyszer sem került tőlünk információ rossz kezekbe.

Sándor: Inkább csak szerencsénk volt. Én nem hiszem, hogy egy valamire való kódfejtő ne tudta volna könnyedén visszafejteni, hogy mit jelentett egy-egy üzenet. De kár is ezen vitatkozni. Neked volt valami különösen kedves tárgyad?

Tamás: Az apám nagyon értett a fához, asztalos munkákat vállalt Debrecenben. A legtöbb játékunkat ő csinálta, mivel sosem voltunk jómódúak, és nem lett volna pénzünk rá. A nővéremmel eléggé se vele, se nélküle testvérek voltunk, és mindig az kellett nekünk, ami épp a másiknál volt. Egyik születésnapjára Lilla hintalovat kért, és az apám tudta, hogy amint ő kap egyet, nekem is azonnal kelleni fog. Kettő viszont nem fért volna el abban a szűkös házban. Ezért készített nekünk egyet, amire egyszerre ketten is fel tudunk ülni. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a fél gyerekkorunkat azon töltöttük. Mindkettőnknek a legkedvesebb ajándéka volt, amit valaha kaptunk tőle. Mikor eljöttem otthonról, még mindig megvolt a Lillával közös szobánkban.

Ha már előjött az, hogy a titkos nyelvet használtátok a fronton, mondanátok pár szót arról, hogy ismerkedtetek meg, mi volt a véleményetek a másikról?

Sándor: Elég gyorsan cserélődtek az emberek akkoriban. Az őrmester, aki Tamás előtt a jobb kezem volt, elesett a harcokban. Nekem pedig a legkisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy kik az új emberek, akik a szakaszomba kerültek. Napokig arra sem nyílt módom, hogy tisztességesen elbeszélgessek velük, és legalább valamennyire megismerjem őket. De Tamás valahogy mindig ráérzett, hogy mivel tud a legjobban a kezem alá dolgozni. És végül is ez volt az, ami miatt felfigyeltem rá.

Tamás: Én kicsit másképp éltem meg ezt az egészet. Én annyit láttam csak belőle, hogy van ez a százados, a háború minden terhével a vállán. És emellett még a katonák ügyes bajos dolgaival is foglalkozott. Majdnem mindenkit névről ismert, akiket viszont nem, őket is ismerte rangról és arcról. Mi pedig még annyira újak voltunk az irányítása alatt, hogy igazán el sem vártuk, hogy annyi gond mellett még a mi anyánk is legyen a fronton. Az más kérdés, hogy az volt. Mindannyiunkra gondot viselt.

Beszéljetek egy kicsit a szexuális irányultságotokról. Kételkedtetek valaha magatokban? Vagy magabiztosak voltatok afelől, hogy mire vágytok?

Tamás: Én mindig is teljes bizonyossággal tudtam, hogy nem érdekelnek a nők. Azt viszont nem tudtam, hogyan lehet ezzel együttélni. Vagy hogy a családom hogyan fogadja majd. Nagyon sokáig titkolóztam előttük, de persze nem lehetett a végtelenségig. Az apám és a nagyanyám is észrevették, hogy valami nem olyan velem, mint másokkal. Nem mondom, hogy értették, hogy mi vagyok, vagy miért vagyok olyan, de rosszat sem akartak nekem soha. A maguk módján mindent megtettek, hogy megvédjenek a világtól.

Sándor: Én sosem gondolkoztam ilyeneken. Soha nem volt kérdés, hogy azt csinálom majd, amit az apám dönt. A mi családunkban szigorú választással történt minden házasság, minden üzlet volt és szövetség más családokkal. Tudtam, hogy nekem is ennek megfelelően választanak majd. Ennél jobban pedig nem érdekelt a dolog. Nem vonzódtam senkihez, nem vágytam senkire. Egészen addig, amíg meg nem ismertem Tamást. De sokáig még akkor sem tudtam…

Ez most egy érdekes kérdés lesz. Annyi mindenen vagytok túl eddig. Mit gondoltok, meddig élnétek túl egy lakatlan szigeten?

Tamás: Jó kérdés. Bár én kifejezetten bízom magunkban. Ha már a fronton annyi borzalmat túléltünk, akkor kétségkívül ez is menne. Megtanultunk a minimumon, csak a legszükségesebbekkel létezni. Ráadásul van egy-két trükk a tarsolyunkban, ami hatalmas előnyt jelentene számunkra.

Sándor: Ha ő azt mondja, hogy megcsináljuk, én hiszek neki. A fronton is mindig igaza volt. Mindig arcátlanul jók voltak a megérzései. De viccet félretéve, én is optimista vagyok ebben a kérdésben. Rengeteg mindent megtanultunk a túlélésről, amit akár egy lakatlan szigeten is tudnánk hasznosítani.

Mennyire főztök jól? Kinek a feladata lenne ez a lakatlan szigeteteken? Korábban kellett főznötök magatokra?

Sándor: Nálunk mindig teljes személyzet volt a szülői házban. Otthon nem voltam rászorulva arra, hogy ellássam magam. Mindig kiszolgáltak. De a fronton sok mindent megtanul az ember. Nemcsak megfőzni, hanem megenni is. De a legnagyobb lecke, amit ott kaptam, az az volt, hogy ne legyek finnyás. Ezért nem hiszem, hogy bármi gondunk lenne önmagunk ellátásával.

Tamás: Igen, szerintem is megoldanánk. Ahhoz viszont kétség sem fér, hogy Sándor főz jobban, én csak egyszerűen összeöntök és megmelegítek dolgokat. Sándornak pedig a haja égnek áll a tudományomtól. Gondolom ebből az is kiderült, hogy ő a finnyásabb. Például utálja a tejet, mert nyálkásnak tartja. A kávéjába sem hajlandó tenni. De ugyanilyen hévvel utálja a tojásport is…

Sándor: Ne is mondd, sokáig rá sem bírtam nézni még a tojásra sem. De ki nem állhatom a frontról a tömblekvárt sem. És a hagymát… Hogy utálom szeletelni…. Ki találta ki, hogy az ételekben legyen hagyma? És miért?

Tamás: Ezért szoktam felajánlani, hogy megcsinálom.

Sándor: Amit még nézni is rossz. De szerencsére te nem vagy finnyás.

Tamás: Nem, én megeszek majdnem mindent, ami elém tesznek. A tojásport én is utálom. Meg a konzerveket, de egy lakatlan szigeten az biztos nincs. Viszont mivel szerinted az én főző tudományom inzultus az étel ellen, ezért biztosan egy egész érdekes munkamegosztás alakulna ki köztünk. Te főznél, én meg nézném.

Sándor: Ez most is van, Tamás.

Ennyi lenne ez a rövid kis interjú Sándorral és Tamással. Ha tetszett, és olvasnátok még róluk egy kicsit, akkor nézzetek be a Galériába, ahol mindenféle szívhez szóló idézeteket találhattok a könyvből.

Jegyzet

Borítókép: unsplash.com (Rishabh Sharma)

Gyufaláng – interjú a főszereplőkkel” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s