Ez a cím kissé hatásvadászra sikeredett, nem tagadom. Viszont van az a pár gondolat, ami már régóta kikívánkozik, ezért döntöttem úgy, hogy megpróbálom őket valahogy formába önteni. Éppen ezért ez most egy kifejezetten személyes hangvételű írás lesz.

Egészen pontosan egy dolgot akartam kiírni magamból, mert azt hiszem, ez már túl régóta zavar. A családom nem tudja, hogy írok, azt sem könyvem jelent meg és egy antológiában is helyet kapott egy novellám. Ennek pedig egyetlen nagyon egyszerű oka van; a nézeteik, felfogásuk és a világról alkotott elképzeléseik nem egyeznek azzal, ahogyan én látom a dolgokat. Teljesen más dolgokat tartunk értéknek, vagy fontosnak. Aminek nem kéne problémának lennie… kivéve, ha már az alapvetésekben sincs semmi egyezés.

Ezerszer próbáltam velük beszélni erről, és átadni a saját nézőpontomból valamit, de gondolom, nem árulok el nagy titkot, hogy a legkevésbé sem jártam sikerrel. Egyszerűen nem lehet olyan emberekkel érdemben beszélgetni, akikkel, ahogy már mondtam, a világ alaptéziseiben sem tudunk megegyezni. Nem akarok itt most nagyon mélyen belemenni, de nem csak olyanokra gondolok most, hogyan keletkezett a föld és az univerzum, és hogy kinek hol a helye ebben a teremtett rendben. És bár az is megérne nem kevés sort, hogyan vérzik el a józan ész azokon az érveken, hogy “ha nem lenne igaz, nem írták volna meg/nem mondaná be a tévé és rádió”, mégsem akarom a gondolatmenetemet ebbe az irányba elvinni.

Nem egy olyan alkalom volt, amikor elhatároztam magam, hogy most végre elmondom nekik, hiszem azt tudták, hogy gyerekkoromban írtam. De valami mindig történt, ami megakadályozott abban, hogy végre színt valljak. Rég nincs igényem az elismerésükre, egyszerűen csak jó lenne, ha tudnák, és nem kéne mindig valami kifogással/füllentéssel előállni, amikor rákérdeznek valamire, ami túl közel van az igazsághoz. És itt csak könyvekről és novellákról van szó! És már ez is mennyire nehéz! Mit érezhet az, akinek az életét határozza meg egy vallomás? Vagy azt, hogy a szavak elhangzása után lesz-e még családja. Az enyémbe egész biztosan nem szorult az elfogadás szikrája sem. Ezt tökéletesen le lehetett mérni azon, ahogy egy ártatlan mesekönyvre reagáltak, mert mi ez, ha nem skandalum?

Többször kaptam tőlük olyan megjegyzéseket is, hogy “Miért nem írsz mostanában? Pedig amiket régen írtál, annyira jók voltak. Kár, hogy abbahagytad…”
Legszívesebben a képükbe ordítottam volna, hogy még mindig írok, csak épp semmi olyat, amit ti értéknek tartanátok, vagy ami egyáltalán kompatibilis lenne veletek.

Végtelenül szomorú volt az a kijelentés. Már csak azért is, mert minden benne volt arra vonatkozóan, hogy mennyi mindent (nem) tudnak rólam. Semmi olyat, ami mélységet adna kapcsolatunknak, vagy amitől több lennék, mint egy idegen az utcán. És borzasztóan elkeserítő, hogy igényük sincs többre. Annál a képnél, amit hisznek, hogy én vagyok, amit gondolnak, hogy érdekel, vagy foglalkoztat. Semmi sem motiválja őket arra, hogy ezen változtassanak, mert így hihetik azt, hogy távolról nézve olyan vagyok, amilyennek (szerintük) lennem kell. Persze már nem írok, ami sajnálatos, talán szomorú is, de legalább van min nosztalgiázni, meg sóhajtozni, hogy elfordultam valamitől, ami jó volt nekem.

Legutóbb egyébként karácsonykor akartam nekik megmutatni a Gyufalángot. Végig ott lapult a hátizsákomban egy szamárfüles, saláta példány, amit hurcolni szoktam, amikor valahol, valakiknek bemutattam a könyvet. A karácsony egyébként nagyon jól telt, egészen addig, amíg egy bizonyos fordulatot nem vett a beszélgetés. És én mindig értetlenül állok azelőtt, amikor valaki kereszténynek vallja magát, csak épp a keresztény értékek szerint felejt el élni. Valahogy nekem sosem ment a fejembe az, hogy hivatkozhatnak a szeretet vallására úgy, hogy éppen a szeretet mindig feltételekhez kötik. Vagy zsarolnak vele… Azt kifejezetten szeretem.

Ne legyél olyan.
Ne foglalkozz azzal.
Ne vedd emberszámba azokat az embereket.
Azokat meg kell ölni.
Mi nem ilyennek neveltünk. Majd meglátod, hogy igazunk lesz, mert élni csak így lehet.
Miért foglalkozol ilyenekkel? Mit fognak rólad gondolni? Ez egy kis város, mit fognak rólunk gondolni?

És még sorolhatnám.
Szóval. A Gyufaláng a hátizsákban maradt, én pedig arra jutottam, vannak esetek, amikor egy hegyet könnyebb arrébb mozdítani, mint rávenni valakiket, hogy próbáljanak csak annyira elfogadóak lenni, mint amennyire a könyv megköveteli, ami szerint állítólag élnek.

Ennyi lenne a vallomásom. És talán nem is az fáj, hogy a családom nem tudja. Mitől lenne jobb nekem, ha tudnák? Az fáj, hogy nem is érdekli őket. Mert ami nincs (kimondva), az egészen biztosan nem létezik. Így pedig számukra az életem nagy része nem létezik.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Kasturi Roy)