Írói vallomások II.

Az előző Írói vallomások című bejegyzésemre rengeteg bíztató üzenetet és hozzászólást kaptam. Őszintén bevallom, hogy nem is számítottam ennyi visszajelzésre, arra meg kifejezetten nem, hogy Titeket is ennyire megérint az a pár gondolat, amit abban a legutóbbi írásomban összeszedtem.

Igazság szerint ez is megerősített abban, hogy ne halogassam tovább azt, hogy leülök a családommal szemben (igen, ez egy örök szembenállás sajnos…), és végre tisztavizet öntök abba a bizonyos pohárba. Hogy őszinte legyek, ez az elhatározás már akkor érlelődött bennem, amikor azt a korábbi bejegyzést megírtam. Még igazán nem is tudatosult bennem, de már akkor arra készültem, hogy nem hallgatok tovább a félelmeimre, és végre “leteszem az asztalra” (az ő szavaik, nem az enyém), azt a két könyvet, amiért éveken át dolgoztam.

Persze jobb lett volna, ha a harmadik könyvemet is magammal tudom vinni, de a megjelenéséig várni igazából saját magam előtt is halogatásnak tűnt. Nekem pedig többek közt ebből is elegem lett már, az állandó időhúzásból, abból, hogy mindig csak várok a megfelelő alkalomra, holott, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy bármelyik időpont éppen annyira jó vagy rossz, mint a többi. Ismerem őket, sosem lesz különbség, várjak akármeddig.

Amíg viszont meg nem született az elhatározás a tőletek jött utolsó lökés segítségével, nem is éreztem, hogy milyen régóta és mennyire nyomasztott ez az egész. Borzasztó érzés volt, ahogy rágott belülről, hogy nem mondhattam semmit, mert ugye nem tudnak semmit, és ez az állandó tojáshéjon lépkedés alaposan rányomta a bélyegét a hazalátogatásokra is. Ez persze egyáltalán nem újkeletű dolog, mert évek óta változatlanul ez a helyzet.

Éppen ezért már az hihetetlenül nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy egyáltalán elhatároztam, amikor legközelebb hazamegyek, megmutatom a szüleimnek a Gyufalángot és a Stigmát. Illetve az is szerepelt a terveim között, hogy elmondom nekik, számomra mennyire fontos az elfogadás és egymás támogatása. Egy füst alatt arra is meg akartam kérni őket, hogy az én jelenlétemben tartsák tiszteletben az elveimet, és ha olyan a véleményük, akkor tartsák magukban, ahogy én is minden egyes alkalommal tiszteletben tartom az ő nézeteiket. Egyszóval kölcsönösségre akartam rábírni őket.

Tartottam magam ehhez az elhatározáshoz, és amikor legutóbb otthon voltam, meg is mutattam nekik a könyveket. Egyébként abszolút elvárások nélkül mentem neki ennek a feladatnak, mégsem aggódtam, hogy mire fut majd ki ez az egész. Még mondtam is viccesen, hogy legrosszabb esetben a szüleim finoman felhívják a figyelmemet arra, hogy a desszertet már nem kell ott elfogyasztanom.

Két büszkeségem. 🙂

Szóval túlestünk azon, hogy megmutattam a két könyvet, és pontosan az történt, amire számítottam. Miután elmondtam, hogy a Gyufaláng melegregény és hogy a Stigmában is egy meleg novellám szerepel, úgy dobták az ebédlőasztalra a könyveket, mintha csak megégette volna őket. Onnantól kezdve pedig nemhogy hozzányúlni, de ránézni sem voltak hajlandóak. Igazság szerint semmi olyan nem történt ezzel, amire nem számítottam.

És hiába nem tűnik annyira jó eredménynek, én mégis abszolút jól éltem meg a történteket, persze lehet azon vitatkozni, hogy mennyire volt ez pozitív kimenetel. Ha egy külső szemlélőnek kellene röviden összefoglalnia: semennyire. De ha nekem kellene egy kicsit hosszabban kifejtenem: egyrészt sokkal rosszabbra számítottam, másrészt mégis pont erre, innen nézve pedig egész jó a mérleg.

Az igazsághoz hozzátartozik még, hogy ezt az egészet követte egy nagyjából két órás beszélgetés, amikor emeltebb hangon több esetben válogatott gorombaságok is elhangzottak. És természetesen egy jottányit sem sikerült közelebb hozni a világnézetünket a másikéhoz. De akkor mégis hogy mondhatom azt, hogy nekem ez pozitív élmény volt? Egyszerűen azért, mert bár pontosan az történt, amire számítottam, nem durvult el jobban a helyzet. És kifejezetten büszke vagyok magamra, hogy semmivel sem tudtak meg ingatni az elhatározásomban, hogy továbbra is ezt akarom csinálni – nem mintha valaha is benne lett volna a pakliban, hogy megingok –, de nagyon fárasztóak tudnak lenni az összeesküvés elméleteik.

Persze elhangzott azért néhány olyan kijelentés, amik rosszul estek, de ezeket is a helyükre tudtam tenni.

  • Nem gratulálunk olyan “eredményekhez”, amikkel nem értünk egyet.
  • Mindig is tudtuk, hogy tehetséges vagy, de attól még elpazarolt tehetség.
  • Hogy van neked ilyenekre? Nem tudod másba ölni az energiáidat?

Miből gondolod, hogy sikeres a könyved? Írt róla bárki, aki az irodalmi életben releváns? Van neve azoknak, akik állítólag szeretik?

Azt hiszem, ez az utolsó volt az, ami igazán fájt. Mert ebben minden benne van, a teljes gondolkodásmódjuk, minden amit magukról, másokról és rólam az értékeimről tartanak. Vagyis, teljesen mindegy, mit csinálok, addig nincs értéke, amíg valaki olyan nem nyilatkozik elismerően róla, aki szerintük mondjuk irodalmi jelentőségű. És itt teljesen mindegy, hogy milyen céllal készült az a könyv, vagy miről szól, hányan olvasták, és mi volt a véleményük róla.

Az sem számít, hogy nem az ő véleményük szerint szeretnék maradandót alkotni, hanem meg akarom érinteni azokat, akik a történeteimet olvassák. Érzelmeket akarok kiváltani belőlük, esetleg rányitni a szemüket olyasmikre, amiket korábban nem, vagy nem úgy láttak.

A másik pedig, ami világosan kiderül ebből a kijelentésből, az, hogy a szemükben azok sem érnek semmit, akik jó véleménnyel merészelnek lenni ezekről a számukra értéktelen történetekről. Az ő véleményük sem számít, épp ahogy nem számít semmi sem, amit én gondolok. Mert minden alkalommal róluk, az ő világnézetükről és a nekik megfelelésről van szó, akkor is, ha ez önmagunkon vett erőszakot jelent. Másnak pedig nincs hely.

Őszintén megvallva ez dühített. Mert hogy jön bárki ahhoz, hogy döntsön mások értékéről? A gondolataik/véleményük értékéről? Mintha ez vezetett volna valaha is bármi jóra. A történelem is ezerszer bizonyította már, hogy felsőbbrendűnek hinni magunkat mások felett, csakis tragédiákhoz vezet. De mivel pont annyi ráhatásom van a családom világképére, mint nekik az enyémre, rájuk hagytam. Nem én vagyok az, aki megváltoztathatja őket, ha a másik elfogadásának vágya és legalább egy minimális kompromisszumkészség nem jön belülről.

Azért sem érintett meg jobban ez a mélységes elutasítás, mert én tudom, hogy mit gondolnak azok, akik olvasták a könyvet. És bár klisének tűnhet, de ez tényleg elég. Ez elég visszajelzés, hogy tudjam, megérte megírni ezeket a történeteket, és hogy továbbra is megéri.

Igazság szerint ezt szerettem volna megfogalmazni ebben a bejegyzésben. Hogy mennyire hálás vagyok minden támogatásért.
Illetve ma történt még valami, ami miatt tényleg könnyekig hatódtam, és még szilárdabbá vált minden fentebb megfogalmazott meggyőződésem. Legszívesebben felhívtam a szüleimet, hogy elmehetnek a fenébe az irodalmi relevanciájukkal…

Ma, amikor rákerestem a Gyufalángra – időről időre rá szoktam nézni, hogy milyen boltok árulják, mert szeretem megtalálni mindenféle eldugott kis könyvesboltokban –, az első keresési találatok közt feljött egy blogbejegyzés. Egy olyan lány írta, aki az elsők közt olvasta a Gyufalángot a megjelenés után, és az elsők közt írt is róla a Molyon. Nem tudom, hogy kerülhette el a figyelmemet a blogja, de most elolvastam a bejegyzését, és arra jutottam, hogy nem is gond, hogy korábban lemaradtam róla, mert most kellett ezt látnom. Most volt szükségem erre.

Lent a Jegyzetek részben találhatjátok a blogbejegyzés linkjét.

Pontosan ezekért a pillanatokért írok. Nem érdekel a hagyományos értelemben vett irodalmi érték, hogy kétszáz év múlva is tanítsák, és gyötörjék vele a diákokat. Egyébként is, nekem mit fog ez számítani kétszáz év múlva? Az itt és most számít. Az, hogy valaki ilyen őszintén, ilyen szívhez szólóan írjon a könyvemről, a történetemről. Elmondhatatlan büszkeséggel tölt el, hogy ilyen érzéseket hívott életre az olvasóban, és hogy cserébe ezeket a lélekemelő szavakat kaptam vissza.

Ha lett volna kétségem, az ezzel a blog bejegyzéssel foszlott volna szét. Én pedig ezúton is köszönöm. Rengeteget jelent.

Szóval ennyi történt. Tulajdonképpen nem változott semmi, mégis valahogy minden. Sokkal könnyebben érzem magam, megszabadultam attól, hogy titkolóznom kelljen. A véleményük nem zaklatott fel, mert tudtam, hogy ilyenek. És az, hogy Ti mellettem álltok, és szeretitek, amit csinálok ezerszer többet ér minden nem szívből jövő gratulációnál, amit kaphatnék tőlük.

Jegyzet
  • Borítókép forrása: unsplash.com (Kasturi Roy)
  • Könyes képek: saját fotók
  • Az idézetes kép a Pixiz applikációval készült
  • Zsófi blogján a Gyufaláng értékelés itt érthető el

Egy hozzászólás Új írása

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s