Így írok én IV.

Avagy gondolatok az írói válságról

Egy ideje már tervezem, hogy összeszedem a gondolataimat az írói válságról. Mostanában szerencsére nem csapott képen semmilyen írói blokk, de szívesen megosztanám a saját tapasztalataimat, és a módszereimet, ahogy az elakadásaimat kezelem.

Hogy is néz ki nálam az írói válság?

Mivel vezetek egy írói és egy hobby blogot (könyvajánlókkal és saját novellákkal), de emellett hosszabb történeteim/regényeim és folyamatosan készülnek, ezért szerintem mindenképp érdemes külön kezelni a két különböző területen jelentkező válságot.

Olyan ritkán fordul elő, hogy a két blogra ne tudnék találni írással kapcsolatos, vagy egy könyv által felvetett témát, amiről szívesen írnék. Ilyen általában akkor jelentkezik, amikor rengeteg egyéb dolgom van, vagy nagyon kimerülök, és nincs erőm kitalálni semmi olyat, amiről érdekes bejegyzést tudnék készíteni.

Ilyenkor általában napokig merengek témát keresve, ami után sok esetben meg is találom azt, amiről szívesen írnék. Ha nagyon nem megy, akkor viszont nem erőltetem. Volt persze olyan is, hogy pár hétig nem került ki újabb bejegyzés egyik oldalamra sem. Van néhány hónapok óta magam előtt tologatott piszkozatom, ezek esetében elkezdtem írni egy-egy választott témáról, de annyira nem voltam elégedett velük, hogy végül jegeltem vagy töröltem őket. Jelenleg két bejegyzés-kezdeményem várakozik a fagyasztóban, amik megúszták ezt a szellemi tisztogatást.

A másik fajta válság az, mi sokkal súlyosabb. Ahogy fentebb már említettem, rengeteg történetet írok. És nem csak blogra, vagy megjelenésre, néhány ezek közül terápiás jelleggel készül, és sosem kerül olvasók elé. Éppen ezért kifejezetten bosszantó, ha éppen történetírás a területen köszönt be egy kiadós válság.

Szereplői kávészünet

Azt a fajta válságot, amikor a saját történeteimmel nem tudok haladni, “szereplői kávészünetnek” neveztem el. Nemes egyszerűséggel azért, mert ilyenkor a karaktereim sztrájkolnak, és nem hajlandóak együttműködni. Hiába írnék róluk, és haladnék a történettel, bármi, ami kisül az erőfeszítéseimből az szinte használhatatlan, vagy még az sem, mert egyszerűen csak meredek a képernyőre órákon át, és nem jönnek a szavak, vagy gondolatok.
És hogy mikor szoktak a karaktereim kávészünetre menni? Természetesen mindig akkor, amikor a legalkalmatlanabb számomra a dolog, mert éppen lenne módom sokat írni és nagy előrelépéseket tenni.

Tehát általában mondjuk szabadnapokon, amikre íráson kívül eleve nem terveztem semmit.

De ha a szereplőim szemszögéből nézzük? Ők vajon milyen alkalmakkor szoktak sztrájkba kezdeni?

Vegyünk sorra párat:

  • Amikor válaszút előtt állnak, vagy valami visszafordíthatatlan készül történni velük. Mondjuk mielőtt meghalnának. Erre gondolom, nekik is fel kell készülniük…
  • Amikor én elgondoltam valamit, hogy minek kellene törtrénnie velük, vagy milyen személyiségeknek kellene lenniük, de ők másképp gondolják.
  • Amikor valami egyéb beavatkozásra van szükségük, mert önerőből nem boldogulnak.
  • Amikor valakivel a többi szereplő közül nem hajlandók együttműködni.
  • Amikor egyszerűen egy kis kimenőre vágynak, mert nem érzik úgy, hogy ott a helyük az adott jelenetben.
  • Amikor valami miatt nem jó a kapcsolatuk velem.

Hogyan kezelem ezeket a kávészüneteket?

Aki tapasztalt már hasonlót, az tudja, mennyire nem könnyű túllendülni ezeken a helyzeteken. Egyszerűen szólva, amíg vissza nem jönnek kávézásból, addig nem nagyon van mit tenni. De akkor mégis, mihez kezdek magammal addig, amíg rájuk várok?

A legegyszerűbb megoldás az, hogy addig írok valami mást. Ez lehet egy novella a másik blogra, vagy akár egy rövid cikk is megoldhatja a helyzetet. Ha csak egy kis pihenőt szeretnének, és egy-két napig nyugton hagyom őket, akkor utána újra hajlandóak együttműködni. Rosszabb esetben ez egyáltalán nem elég. Ilyenkor, ha van valami más futó történetem, akkor azzal szoktam foglalkozni, hogy eltereljem a gondolataimat arról, amivel elakadtam.

Időről időre persze visszatérek a függőben levő irományhoz, és teszek vele egy próbát. Ha még mindig nem megy, továbbra is pihentetem.

Esetleg írok a történet szereplőiről egy-egy olyan (mini)történetet, ami nem fog bekerülni a végleges verzióba, de mégis valami könnyed kaland, amiben a szereplő is pihenhet, fellélegezhet. És nem utolsó sorban én is. Egyébként ezek akkor is jó gyakorlatok, ha nem válságkezelésként alkalmazza őket az egyszeri író, mert segítenek jobban megismerni az adott karaktert, ami később még nagyon jól jöhet a fő történetnél.

Számomra az is megoldást szokott jelenteni, hogy erőltetem az írást. Ehhez csak akkor folyamodok, ha épp nincsen semmi más történet a tarsolyomban, amivel haladni tudnék. Azt gyanítom, hogy erre leginkább csak a makacsságom kényszerít, és pont emiatt nagyon ritkán működik. Általában azzal zárul ez a próbálkozás, hogy minden ilyen kényszer alatt született szakaszt kitörlök a történetből, sokszor még olyat is, amit a válság előtt írtam. Ez viszont már szokott áttörést hozni, abban az esetben, ha a blokkot valami oda nem illő passzus okozta, aminek az átírására volt szükség.

Ezeken kívül az örök bétáimhoz szoktam fordulni, akik mindig hősiesen átnézik és véleményezik az írásaimat. Ilyenkor nekik panaszolom el, hogy milyen régóta húzódik egy-egy kávészünet. Ezekben az esetekben nem is tanácsra van szükségem, csak arra, hogy kibeszélhessem magamból az aggályokat, és a blokk magától elmúlik. Más esetben azért használ a kibeszélés, mert segít más irányokból is megközelíteni egy-egy problémát.

De ha a fentiek egyike sem működik, akkor marad a tűkön ülve várakozás, és vagy visszajönnek, vagy nem…

Felmerülhet a kérdés, hogy mi volt a leghosszabb idő, amíg nem tudtam tovább haladni egy történettel, mert vártam.

Erre három példát tudok hozni.

Három hónap: az egyik történetem úgy alakult, hogy annak a főszereplőnek, aki addig a hátán vitte az eseményeket és többi karaktert, meg kellett halnia. Gondolom, mondanom sem kell, mennyire nem tetszett neki az ötlet, és mindent megpróbált, hogy elkerülhesse ezt a sorsot. Nemcsak neki volt nehéz meghalni, de nekem is megírni. És utána nagyobb kihívást jelentett tovább vinni a történetet…

Két év: miután befejeztem az egyik regényemet, úgy éreztem, hogy bizonyos részei nem olyanok lettek, amilyennek szerettem volna. Már akkor tudtam, hogy amikor legközelebb átnézem, kíméletlenül újra dolgozom majd. És szegény karaktereim, akik túléltek mindent, ami velük történt, nem álltak készen ismét végigmenni minden tragédián. Nemrég álltam neki újra, és még mindig csak a történet egyharmadánál tartok.

13 év (és még mindig nincs vége): hát mit mondjak… van egy szereplőm, akivel egyáltalán nem vagyunk jóban. Már sok éve gondolkozom azon, hogy ki kéne hajítani a történetből, de mivel egy másik szereplőm élete tőle és a két testvérétől függ, nem olyan egyszerű meghozni ezt a döntést. Megoldásként arra is gondoltam, hogy talán csak elterelem róla a fókuszt, és valamelyik testvérének adok több szerepet.

Záró gondolatok

Szerencsére az évekig tartó elvonulás elég ritka, általában csak egy-két nap, rosszabb esetben egy-két hét várakozás szokott előfordulni szereplői kávézás miatt. Érdekes kihívás egyébként feltárni ezek okát, és próbálni tenni ellenük. És kifejezetten jó érzés, amikor eredményre jutunk, és újra ott tudjuk felvenni a fonalat, ahol eredetileg abbahagytuk.

Remélem, hasznosnak találtátok ezt a pár gondolatot, és pár dolgot tudtok majd alkalmazni, ha hasonló helyzetbe kerültök.

Jegyzetek
  • Borítókép forrása: unsplash.com (Though Catalog)
  • Egyéb képek forrása sorben: unsplash.com (Nathan Dumlao, Emma Matthews Digital Content production, Kevin Ku)

Egy hozzászólás Új írása

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s