“Álmomban másképp volt.” Sóhajtotta észrevétlenül Antony, majd köhögni kezdett, a tüdejét még feszítette a hajnali füst.

Kényelmetlen volt a teherautó platón ülve, a fagyos őszi szél már órákkal ezelőtt berágta magát a csontjai mélyére. Alacsonyan suhantak a nehéz, szürke felhők, hajnal óta lógott az eső lába.

Edinburgh már alig látszott a távolban, az éjszakai bombázás emlékét köpködő fekete füst még mindig háborítatlanul szállt fel az égre, úgy tűnt még sötétebbre festi a szomorú felhőket. Nemsokára a füst sem fog látszódni a horizont távoli csücskén. Ha már nem látja, tehet majd úgy, minta minden rendben lenne ezzel a beteg világgal? Csak amíg meg nem érkeznek Doverbe, ahonnan Franciaországba hajóznak…

A jobb oldalán szorosan hozzá préselődve a többi katona közt Sinclair keze az ő jobb karjának súrlódott, ahogy kissé előre hajolt, hogy eligazgassa a lábához támasztott fegyverét. Sinclair volt a legjobb lövész, akit valaha ismert – nem mintha ismert volna egyet is ezelőtt az őrület előtt. Tony nem bánta, hogy az, mert templomtornyokból és magaslatokról őrködve pásztázni a vidéket, vigyázva a menetelő szakaszt még mindig biztonságosabbnak tűnt, mint utászként előre settenkedni az ellenséges vonalak felé, ahogy ő tette.

Szerette a tarkóján érezni Sinclair mindent látó pillantását a puskájára szerelt távcső mögül, amikor előre nyomult akár romos épületek közt, akár üresnek tűnő utakon. Békeidőben sem érezhette volna nagyobb biztonságban magát, mint mikor Sinclair vigyázta minden lépését rezzenetlen, biztos kézzel.

Ahogy Tony felé fordult, összevigyorogtak, sőt Sinclair még oldalba is könyökölte játékosan, hogy menjen már arrébb. Mintha bármelyikük tudott volna mozdulni a tömött teherautó platón. Tony elveszett abban a zöldes pillantásban, ezerszer próbálta már megfejteni az aranyszínű szeplők mintázatát azon a sápadt arcon.

“Álmomban másképp volt” jutott ismét eszébe.

Akkor nem hullott pusztítás és halál az égből, egyiküknek sem nyomtak fegyvert a kezébe. Sinclairnek nem kellett templomtornyokból és magaslatokról lesnie a szakasz biztonságát. Tonynak sem kellett törmelék közt, vagy ragacsos sárral fedett utakon előrenyomakodnia… a miért is? Nem talált választ erre a kérdésre.

Álmaiban mindent megvallott Sinclairnek, aki az összes érzését felderülő arccal fogadta, bőre a boldogságtól szinte ragyogott az arany szeplők alatt, zöld szeme beteljesült boldogságtól volt homályos. Azokban az álmaiban leülhettek egymás mellett és kézenfogva a kedvenc kávézójában a vasútállomás mellett. Azokban az álmokban nem szállt fel fanyar, fekete füst az épületekből, nem állt ki a kávézó törött gerince a romok alól. Az emberek mindig gratuláltak nekik, de nem a bátorságukhoz, mert nem volt szükség bátorságra. Egyszerűen csak a választásukhoz és az elköteleződéshez jártak a jó kívánságok.

– Mi az? – rántotta vissza a valóságba Sinclair hangja.

– Semmi – rázta meg a fejét Tony –, csak hiányzik a kávézó…

– Nekem is – bólintott együttérzőn Sinclair –, de amikor vége ennek az egésznek, majd ott leszünk, és segítünk újjá építeni.

Amikor. Nem ha. Sinclair sosem beszélt feltételekben. Tony álmaiban sosem szerepelt amikor, sem pedig ha, mert nem volt egyikre sem szükség.

– Igen – mosolygott rá Sinclairre –, amikor majd vége.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Alexander Andrews)