Gyufaláng – Prológus

Nem sokkal azután, hogy elkezdtem írni a Gyufalángot, kiraktam a HundredMoors nevű blogomra a Prológust, mintegy felmérésként, hogy hogyan reagálnak a történetre az olvasók. Eleinte ugyanis nem voltam biztos benne, hogy mit is szeretnék kezdeni ezzel a történettel. Igaz, az gyorsan kiviláglott számomra, hogy nem novellának szánom, mert azt már az első pár oldal megírása után tudtam, hogy jóval hosszabb lesz.

A részlet nagyon jó fogadtatást kapott, rengeteg pozitív kommentet kaptam rá a blogon is, és különböző Facebook csoportokban is. Arról nem is beszélve, hogy kikerült az Aranymosás oldalára is, amire kifejezetten büszke vagyok.

Most azért emeltem át ide is, mert már elkészültek a nyomdában a könyvek, és hamarosan kézbe is foghatjuk. Éppen ezért szerintem érdekes lesz majd látni, hogy mennyit változott a Prológus azután, hogy elkészült a nulladik verzió belőle. Szándékosan nem javítottam ki benne semmit, még az esetleges elírásokat is, mert ez ábrázolja csak igazán, hogy mennyi munka van a könyvekkel azután, hogy elkészült az író a legelső kézirattal.

Az egyik kedves barátom, aki lektorálást is vállal, szokta mondani, hogy “az első verziót magadnak írtad, a következő lépés megcsinálni úgy, hogy az olvasóknak szóljon.”
Amíg neki nem álltunk a kiadóval komolyan dolgozni a kéziraton, sosem gondoltam volna, hogy ez mennyire igaz. Ahogy azt sem, hogy mekkora kihívás lesz majd mindent tökéletesre, vagy legalább közel tökéletesre csiszolni.

Egyszer talán majd szentelek egy bejegyzést ennek a folyamatnak is. De addig csak annyit mondok, hogy nem kevés egyeztetéssel és szívfájdalommal jár, mikor ki kell venni valamit a szövegből, amihez mi íróként ragaszkodunk, vagy át kell írni valamit, hogy könnyebben érthető és emészthető legyen.

Eredetileg nem akartam ekkora felvezetést írni a Prológushoz, de fontosnak tartottam megosztani az érzéseimet erről. Most viszont fogadjátok szeretettel a Prológust.

Hundredmoors

1945.04.24.

Tudtam, hogy maga a földi pokol lesz az a nap. Sokszor felfogni sem voltam képes, hogyan éltük túl egészen máig. És én ott a többiek közt csatarendben állva egészen biztos voltam abban, hogy az aznap később egy újabb ilyen megmagyarázhatatlan esemény lesz majd a listán. Úgy vártunk a jelre hajnalban, hogy már biztosan tudtuk nemcsak azt, hogy vége a háborúnak, de azt is, hogy csúfosan elvesztettük. A vöröslő fényben várva a százados már nem is győzelemről beszélt – bár tőle sosem lehetett hagymázas, földtől elrugaszkodott vágyálmok megvalósulásáról hallani -, hanem puszta túlélésről.

View original post 1 990 további szó

Üzemelteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑