Egy nap digitális detox

Most hétvégén volt az első alkalom idén, hogy eljutottam odáig, hogy pihenjek egy kicsit. Ebben az évben eddig rengeteg mindennel foglalkoztam, egyrészt, mert az írás mellett van egy munkám is, amit nem hanyagolhatok, és rengeteget dolgoztam az Edinburgh kék fényein, és az újabb könyvemen, illetve más egyéb futó/pillanatnyi fellángolásból írt blogos történeteken.

Szóval, biztosan kijelenthetem, hogy a pihenés most már tényleg úgy hiányzott, mint egy falat kenyér. Elmondani sem tudom, milyen jól esett 8 órán keresztül nem nyúlni sem telefonhoz (legyen az privát vagy céges), iPad-hez, és legalább ilyen jó érzés volt erre a pár órára lecsatlakozni a különféle közösségi portálokról is. Legalábbis erre a felismerésre jutottam két kör szauna és jópár hossz úszás során.

És igen, a cím és annak az iróniája, hogy most épp a kanapén ülve, és a világról egyáltalán nem lecsatlakozva szedem össze a gondolataimat a digitális detoxól, nem veszett el rajtam. Egyébként nem szeretnék semmi nagy és világmegváltó igazságokat megalkotni a témában, pusztán a saját tapasztalataimat és meglátásaimat fűztem össze egy csokorba.

Az utóbbi időben nagyjából 200%-on pörögtem, mert gőzerővel dolgoztunk az Edinburgh kék fényein, emellett haladok a következő regényemmel is, illetve készültek tartalmak a blogjaimra, és még igyekeztem megfelelő mértékben jelen is lenni minden olyan közösségi oldalon, ahol ott szoktam lenni.

És ezeket továbbra sem tervezem abbahagyni. Egyszerűen csak én is elfáradok néha. Rettenetesen szigorú vagyok magamhoz, mindent igyekszem a lehető legjobban csinálni, mindenhol maximálisan jelen lenni. Ezek mellett hajlamos vagyok alul értékelni mindent, amit csinálok. Napokig tudok agyalni egy-egy rosszabb értékelésen vagy valamelyik közösségi oldalon érkezett negatív megnyilvánuláson. Persze tisztában vagyok azzal is, hogy ez mennyire nem jó irány, hiszen képtelenség mindenki elvárásainak egyszerre megfelelni. Hiába tanultam meg ezt már ezerszer, mindig újra és újra emlékeztetnem kell magam erre.

És akkor még nem is beszéltem arról, hogy a kritikák és értékelések mellett ott van még az állandó kényszer, hogy nyomon kell követni a különböző közösségi oldalak történéseit, hiszen, aki nem teszi kimarad. Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki tapasztalta már ezt az érzést, hogy ha nincs ott időben, és nem reagál valamire, akkor egyszerűen elmennek mellette az események, és ő hátrányba kerül. Jelentsen akármit ez a hátrány… De az igazság az, hogy ez a hátrány csak mesterséges és virtuláis, ami igazából első sorban a saját fejünkben létezik.

Hiszen gondoljunk csak bele! Annyi mindenből épül fel ez a digitális jelenlét. Először is van az a része, hogy az író válaszol a kommentekre, hozzá intézett kérdésekre, és ezeket szívesen is teszi. Én legalábbis nagyon szeretem a kérdéseket, észrevételeket azoktól, akik olvassák a történeteimet. Emellett pedig ott van az is, hogy az író igyekszik folyamatosan újabb és újabb ötletekkel/teaserekkel előállni, amik fenntartják az érdeklődést a munkássága iránt. De tényleg szükséges ez? Vagyis… tényleg olyan gyakorisággal szükséges ez, mint amilyennek a késztetést érezzük épp a fent említett kimaradás érzés miatt? Vagy ezzel csak azt érjük el, hogy ránk unjanak? És természetesen a tartalmainkra…

És akkor arról még nem is esett szó, hogy hiába csinálom én például ezeket nagyon szívesen, mert imádom a blogolást, imádom a folytatásos és egyéb történeteimet, imádok a készülő könyveimmel foglalkozni, ez mind igenis munka.

Mark Twaintől származik az a mondás:

Találj olyan munkát, amit szívesen csinálsz, és többet egy napot sem kell dolgoznod az életedben.
(Find a job you enjoy doing, and you will never have to work a day in your life.)

Rengeteget gondolkoztam ezen a kijelentésen. És arra jutottam, hogy ez sajnos nem igaz. Mert ha az ember szeret és szívesen csinál valamit, akkor igenis rengeteg munkát és erőfeszítést kell beletenni, hogy tényleg a lehetető legtökéletesebb legyen, hogy a lehető legközelebb kerüljön ahhoz, amit megálmodott. És ez bizony rengeteg munka. A különbség eközött és a kenyérkereső tevékenység között annyi, hogy ezt a lelke táplálására is végzi mindenki. Én legalábbis megőrülnék, ha nem foglalkozhatnék írással.

Ennek ellenére nagyon is el lehet fáradni ebben. A szövegek javításában, az egyes témák megkövetelte utánajárásban, a folyamatos tervezésben, hogy mit hogyan írok majd, mit hogyan kellene javítanom, hogy azt a hatást érje el a szöveg végső verziója, amit az első billentyűzet leütésektől kezdve el akartam érni. És persze, hogy mi milyen időzítéssel kerüljön ki ide vagy oda. Amíg a nagy íróknak van stábjuk, aki ezt intézi helyettük, szerintem a magyar írók nagytöbbségének ezeket mind magának kell megszerveznie.

Abban Mark Twainnek tökéletesen igaza van, hogy ez a munka elvileg nem kényszer, nem azért végezzük, mint a másikat, hogy legyen, amivel megteremtjük lehetőséget arra, amit tényleg csinálni akarunk. A gondok akkor kezdődnek, ha ebből a szeretetből és lelkesedésből végzett tevékenységből is kötelesség lesz. És sajnos óhatatlanul és észrevétlenül át lehet billenni a túloldalra, amikor már minden amit addig szerettünk teherré válik. Mert még válaszolni kell valakinek (mintha nem érne rá pár órát, esetleg egy egész vagy több napot), mert ezt még meg kell írnom (de miért? miért nem jó mondjuk pár nappal, esetleg egy héttel később?), mert ezt még ki kell raknom (de miért épp akkor? miért nem lehet arrébb tenni a kirakást, ha egyértelműen már csak küszködés, hogy elkészüljünk vele?).

És ez az a pont, ahova ha elérkezik nemcsak az író, hanem bárki emberfia/lánya bármivel, amit szívesen csinál, akkor bizony be kell vonulni egy pár órára/napra (amennyi időt szükségesnek érzünk) a digitális detoxba. Le kell tenni a telefont, ki kell kapcsolni a gépet, és meggyőzni, vagy legalábbis minden erőnkkel győzködni magunkat, hogy a világ nem megy messzire nélkülünk, ha egy kis időre kilépünk belőle róla. Mert ha nem tesszük, az egyenes út a kiégés felé. Más területen próbáltam már, és hát annyira nem buli…

Ez persze nagyon jól hangzik, és könnyűnek tűnik így, de egyáltalán nem az. Már önmagában azt sem könnyű felismerni, hogy mikor billentünk át a túloldalra, arról nem is beszélve, hogy mennyire nehéz megfogadni ezt a fenti, önmagamnak is szánt tanácsot. Mert senkinek sem szeretnék csalódást okozni azzal, hogy válaszra/új tartalomra vár, de az csak nem érkezik meg.

Szóval igen, arra a felismerésre jutottam tegnap, hogy a virtuális detox épp annyira tud fontos lenni, mint egy hét szabadság a civil foglalkozásunkban. Nekem az a tegnapi nyolc óra most elégnek bizonyult, úgy érzem, hogy teljesen feltöltődtem, és van erőm tovább folytatni mindent, amit csinálok. Van egy halom ötletem, amiket szeretnék megírni akár ide, akár a HundredMoors-ra, vannak a feladataim, amikkel szintén úgy érzem, hogy tudok majd haladni.

Ennyit szerettem volna elmondani erről, remélem, tudtam segíteni nektek is pár észrevétellel és gondolattal, ha esetleg úgy érzitek, hasonló cipőben jártok.