Edinburgh Pride

– Hé, Dave, hogy állsz?

Dennis hangjára egy kissé össze is rezzent, nem számított rá, hogy megzavarják készülődés közben. Épp az utolsó előtti, kék csíkot festette az arcára a szakáll vonala fölött, azzal a készlettel, amit Nat vett neki. Mert Davisnek a leghalványabb fogalma sem volt, hogy mit és honnan kellene beszereznie ehhez. Azzal viszont, hogy Dennis megzavarta sikerült túlhúznia a kék csíkot.

Halkan szentségelt, és megpróbálta eltávolítani a szín felesleges részét. Vastag ujjával viszont csak azt érte el, hogy sikerült belemaszatolnia a korábban olyan tökéletesen felvitt zöld csíkba. A káromkodás közepette majdnem elfelejtette, hogy válaszolnia kellene Dennisnek. Így inkább egy mordulásra sikerült a felelete:

– Mindjárt kész vagyok.

– De mégis mit…?

Kinyílt az ajtó, és a másik belépett a fürdőszobába, a tükörben látott kép pedig a szavát szegte. Davis megpróbálta eltakarni az arcát, miközben a füle csúcsáig elvörösödött. Ezt az árnyalatot viszont sem elleplezni, sem letagadni nem tudta. Dennis arcán boldog mosoly terült szét – tőle nem volt kis gesztus, hogy az összes szorongását félretéve amellett döntött, hogy Pride zászlót fest az arcára –, és ez megnyugtatta Davist, hogy nem volt teljesen hülye ötlet tőle.

– Hadd segítsek – lépett hozzá közelebb Dennis.

Kivette a kezéből az ecsetet, Davis pedig egy szó nélkül hagyta neki. Aztán egészen közel hajolt hozzá, és hüvelykujja egyetlen határozott mozdulatával letörölte a felesleges kék festéket. Kiigazította a két sérült csíkot ott, ahol arra szorultak, majd biztos kézzel felvitte az utolsót, a lilát is.

– Tessék, így más tökéletes.

Dennis egy lépést hátrébb lépett, és így méregette elégedetten a Davis arcán élénk színekben pompázó zászlót. Ezzel neki is módot nyitott arra, hogy alaposan szemügyre vegye szőke párját. Dennis világos, babakék rövidnadrágot viselt, ami pont a térde felett végződött, hozzá ujjatlan pink és fehér csíkos pólót választott, a nyakába transz zászlót kötött, ami a bokájáig ért. Szőke haja vidám csigákba tekeredve keretezte az arcát. És Davisnek még a lélegzete is elakadt a látványtól. Ennek ellenére minden helyett, ami kicsúszhatott volna a száján, annyit sikerült mondania:

– Én nem aggatok magamra zászlót.

Dennis vidáman felnevetett, és az a hang! Minden egyes alkalommal zene volt Davis fülének. A másik ismét közelebb jött hozzá, és egy futó csókot nyomott az ajkára, de arra ügyelt, hogy még véletlenül se maszatolja el a korábban műgonddal befejezett festést. Arra sem tett megjegyzést, hogy már Davis is viselt egyet.

– Senki sem várja el tőled – lépett ismét hátrébb, de azt nem tudta megállni, hogy ne igazgassa el Davis nyári ingének gallérját. A másik persze hagyta, de megszokás kedvéért azért úgy tett, mintha zavarná ez a kitüntetett figyelem.

Mást nem nyílt módjuk mondani egymásnak, mert megszólalt a kapucsengő, jelezve, hogy Adrian megérkezett a családjával. Dennis megfogta Davis kezét, és bátorítóan megszorította.

– Mehetünk? Tudod, hogy nem kötelező. Rengetegen lesznek…

– Igen. Menjünk. Szeretnék. Mert ez az egész fontos. Mert számítunk. És ezt kell, hogy lássák.

Dennis arcán ismét megjelent a korábbi boldog mosoly.

– Rendben, akkor menjünk.

Davis csak bólintott és engedelmesen követte. Lent a ház előtt Adrian és Emma türelmesen várták őket, a három kislány; Abby, Ella és Leah viszont alig bírtak a lelkesedésükkel. Amint meglátták a kapun kilépő Dennist és Davist, azonnal megrohanták őket. Ella és Leah Davis lábába csimpaszkodtak, követelve, hogy vegye fel őket, az hétéves Abby viszont Dennist tüntette ki a figyelmével, mint az első találkozásuk óta mindig.

– Davie bácsi! Vegyél fel! – kiabálta Leah.

– Ne őt, engem! – csicseregte Ella.

Davis pedig megoldotta a helyzetet, mert mind a kettejüket felkapta, a mozdulatot a két kislány vidám sikongatása kísérte. Ezalatt Abby félszegen megfogta Dennis kezét, és húzni kezdte, hogy hajoljon le hozzá, ő pedig engedelmeskedett.

– Denny! – lelkendezett. Dennist egyik kislány sem szólította bácsinak, és neki természetesen nem volt kifogása ez ellen. – Hoztam neked koronát! Felveszed? És akkor lehetünk herceg és hercegnő!

Dennis felnyögött. Nem akart holmi gyerek giccseket magára aggatni. Könyörgő tekintetét Emmára emelte, aki mosolyogva nyomott Abby kezébe egy ezüst színű műanyag koronát. Oké, ez még annyira nem volt vészes. A benne sorakozó világoskék és rózsaszín gyöngyök is passzoltak a megjelenéséhez. Így végül beleegyezett, hogy Abby a fejére tegye, bár elég instabilan állt rajta. Egyértelműen nem felnőttekre készült. De aztán mivel két lépés után leesett róla, inkább a táskája pántjára fűzte, és biztosította róla a kislányt, hogy így mindenki sokkal jobban látja majd, mint a fején.

Davis csak sokatmondóan vigyorogva figyelte a jelenetet, a másik két gyereket még mindig a kezében tartva.

– Egészen ki vagy virulva – jegyezte meg Adrian a barátja mellé lépve. Elvette tőle Abbyt, és szülőként a legkevésbé sem hatotta meg a a tiltakozása.

– Viccelsz? – vigyorgott rá Davis. – Ez az első alkalom, hogy kimegyek a Pride-ra, úgy hogy végre nem dolgozom.

– Úgy érted, hogy végre van kivel kimenned, nem? – kotyogott bele Dennis.

– Igen, pontosan úgy – erősítette meg, és még időben elkapta az arca elől Leah kezét, így a kislánynak nem sikerült elmaszatolnia az arcára festett zászlót.

Adrian, miután lepasszolta Abbyt Emmának, megpróbálta átvenni tőle Leah-t is, de ő erősen kapaszkodott a fogadott nagybácsiba. Így végül kénytelen volt feladni, és megindítani a menetet a Scottish Parliament felé, ahova a gyülekezőt szervezték, és ahonnan a felvonulás elindul majd a nyitó beszédek után egy körül. Legalábbis így tervezték eredetileg, de mivel a lányokkal még fagyizni is kellett, ezért a gyülekező pontig nem jutottak el, hanem becsatlakoztak a Cannongate-nél vonuló tömeghez.


🏳️‍🌈🏳️‍🌈🏳️‍🌈


Már a menet vége féle jártak, és felértek az őket sodró tömeggel a Goerge IV Bridge-re. Rengetegen eljöttek a felvonulásra, egészen idáig sodorta őket a tömeg, egy percre sem tudtak megállni, vagy kijutni belőle. Nem is akartak, remekül érezték magukat, a lányok sikongatva mutogattak minden szivárványra, minden számukra érdekes megjelenésű emberre, akik lelkesen nevettek vissza rájuk, vagy kifejezetten nekik lengették a zászlóikat.

Davis teljesen felszabadultan érezte magát a tömegben, mintha minden teher, amit addig cipelt lehullott volna róla. Persze zavarta a zaj, a rengeteg ember maga körül, de az, hogy Dennis rendületlenül fogta a kezét, távol tudta tartani minden rettegését és a pánikot, ami tömegben mindig el szokta nyelni. Itt végre mind a ketten önmaguk lehettek, nem kellett megrovástól, rosszalló tekintetektől, vagy gyűlölködő megnyilvánulásoktól tartaniuk. Csókokat sem lopva kellett váltaniuk, itt ebben a megértő és elfogadó tömegben nem volt senki, aki előtt bujkálniuk kellett volna.

Nagyjából a híd közepén járhattak, mikor Dennis nagyon forgolódni kezdett. Eddig is időről időre megállt, és lefotózta a hömpölygő tömeget. Most is egyértelműen ezért nézett körül, hogy van-e valami magaslat, amire felléphetne pár fotó erejéig, mert sajnos a saját magassága sem volt elég ahhoz, hogy tisztességes fotót tudjon készíteni a felvonulókról. Olyat legalábbis, amivel elégedett lett volna. Pillantása irigykedve futott végig Leah-n, aki nem sokkal korábban könyörögte fel magát Davis nyakába. Ella akkor épp Emmába csimpaszkodott, Abby cipelése pedig Adrianre jutott.

– Tudod, irigylem most a kis hercegnőt – biccentett Leah felé –, bezzeg engem senki sem vesz a nyakába, amíg lövök egy pár fotót.

– Nem-e? Nagy figyelj!

Davis akkor leemelte a nyakából a kislányt, töredelmesen elnézést kért tőle, és Emmához terelte. Aztán leguggolt Dennis elé úgy, hogy a hátát mutatta neki.

– Gyerünk, ne várass! – sürgette.

– Ne legyél hülye, Dave – tiltakozott Dennis.

– Teljesen komolyan gondoltam. Felmászol magadtól, vagy vegyelek a nyakamba úgy, mint a lányokat?

Mivel látszott rajta, hogy ha sokáig húzza az időt, pontosan ez fog történni, Dennis egy bizonytalan sóhaj kíséretében megadta magát, és a nyakába mászott. Davis megfogta a lábát, a mellkasára nyomta, és óvatosan felegyenesedett vele a nyakában, így pedig Dennis jóval a tömeg felé magasodott. A mutatványt a körülöttük állók lenyűgözött tapsa, harsány éljenzés és füttyszó kísérte. Többen lopva, vagy teljesen nyíltan le is fotózták őket.

Davis először kellemetlenül érezte magát ennyire a figyelem középpontjában, de ahogy utat engedtek nekik, és még mindig elcsodálkozva figyelték őket, gyorsan kiengedett a szorítás a mellkasában. Dennisnek is bőven nyílt módja fényképeket és videókat készíteni a vidám tömegről, és Davis nem kis büszkeséget érzett egy-egy elismerő megnyilvánulás hallatán. Csak akkor tette le Dennist, amikor már kifejezetten hasogatott a válla meg a háta, de addig jó darabon vitte a nyakában.

Dennis nevetve ölelte meg, miközben látták, hogy nem kevés képet készítettek róluk a körülöttük állók. Davis bátran megcsókolta Dennist, mert úgy volt vele, hogy akkor ezt is lássa a világ. Ez volt élete első, mégis legjobb Pride felvonulása. Ez volt élete legboldogabb napja.

Jegyzet

A borítókép innen származik.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s