Február 16-án került sor a Hősök terén a teljesen civil alapon szerveződő tüntetésre a valódi gyermekvédelemért. Nem voltam biztos benne, hogy el tudok rá menni, lévén pár napja lebetegedtem, és eléggé vacakul vagyok azóta is – az a tegnapi több óra hidegben ácsorgás sem segített –, de végül nem bántam meg, hogy összeszedtem minden erőmet, és részt vettem rajta. Mert a nap végén, ha mi nem állunk ki olyan dolgokért, amik igazán fontosak, akkor senki sem fog. És akkor nem lesz senki, akit okolhatnánk az eredménytelenségéért, csak saját magunkat.

A megmozdulás, ahogy a címből is látszik, az Odakint most szörnyek járnak címet kapta. Ha valaki nem ismerné, honnan jön, ez az egyik dal a Valahol Európában címet viselő musicalből. Iszonyatosan szívfájdító mondanivalóval bír, és a történet is lélekbemaróan szép, melyben röviden összefoglalva, és nagyon leegyszerűsítve a gyerekek a felnőttek tetteinek, kegyetlenségének az áldozatai. Talán másképp, mint amire a mostani tüntetés fel akarta hívni a figyelmet, de semmivel sem szenvedtek ők kevésbé, mint azok az áldozatok, akiknek jelenleg van arra szükségük, hogy kiálljanak értük.

Egyébként, ha nem ismeritek az eredeti dalt, akkor mindenképpen hallgassátok meg itt:

Amikor először láttunk a felhívást, már akkor nem volt kétséges, hogy kimegyünk-e (minden hátráltató tényező figyelmen kívül hagyva). Igaz, kissé naivak voltunk, mert úgy gondoltuk, majd az 1-es metróval megyünk a Hősök terére. Sok emberre számítottunk, de arra azért nem, hogy a Deak Ferenc téren a metró aluljáróban lépni nem lehet majd, annyian lesznek.

A mozgólépcsők feladták a harcot, nem bírták azt a hatalmas embertömeg jelentette terhelést. Mire gyalog feljutottunk, az 1-es metróra már nem engedtek fel senkit. Elhatároztuk, hogy akkor gyalog megyünk a Hősök terére, mert ha eddig eljöttünk, akkor már nem fordulhatunk vissza. De előtte még össze kellett szednünk a csapat többi tagját, azokat, akik már a többi metróra sem jutottak fel.

Végül gyalog odaértünk, és rengetegen meneteltek velünk együtt. Jó volt látni azt az elszántságot. Jó volt látni azt a tömeget. Mire mi elértük a teret – pedig csak nagyjából negyed órával voltunk este hat után –, már teljesen megtelt, szinte lépni sem lehetett. Nem is tudtunk egy pontnál tovább furakodni, de még pont annyira értünk közel, hogy mindent hallottunk. Ami tényleg meglepett, hogy azt a több tíz ezer embert semmi sem tartotta otthon, sem hideg, sem a péntek este, sem a dögrovás. És amit igazán lenyűgözőnek tartottam az az, hogy a szervezők ekkora tömeget tudtak mozgósítani. Úgy látszik, valamiben tényleg van egyetértés.

Én nem tudnám annyira szépen idézni azt a rengeteg fontos és értékes gondolatot, ami tegnap este hangzott el, ezért álljon itt az összes beszéd azok szájából, akik megvalósították ezt az egész összefogást.

Engem tudtak motiválni, annak ellenére is, hogy nincsenek illúzióim. Nem hiszem, hogy azt az erkölcsi és morális rombolást, ami évek óta tart ebben az országban, pár szónoklattal helyre lehet hozni, hogy azt, ami évekkel ezelőtt romlott el, és évtizedekre lett tönkre téve, hamar vissza lehet fordítani. De azt sem hiszem, hogy egy olyan helyen, ahol a hatalmasok gyermekvédelme az, hogy könyveket fóliázunk, embercsoportokat vegzálunk és kiáltunk ki ellenségnek, úgy, hogy az igazi szörnyek szabadon járnak, és élik világukat, sokáig lehet hallgatni. És a tegnap este pontosan azt mutatta meg mindenkinek, hogy igenis vannak dolgok, amiket meg lehet tenni, amikben másnak sem kellene léteznie, mint közös nevezőnek. Ezt mutatta meg annak is, aki már látta, hol rohad a rendszer, és annak is, aki még nem akarja látni, és tagadásban él.

Hiszek abban hogy minden út, minden változás egy kis lépéssel, egy jelentéktelennek tűnő tettel kezdődik. És remélem, a tegnapi volt az a lépés, amit annyira sokan megtettek. És remélem, hogy végre lesznek változások, lesznek következmények. Nem várok nagy dolgokat kezdetnek, csak tényleg azt a minimumot, aminek bárhol természetesnek kellene lennie.

• Azt, hogy a bántalmazottak igazságot kapjanak, függetlenül attól, mennyi idő telt már el bántalmazásuk óta.
• Hogy ne hangozhasson el büntetlenül, hogy miért hallgatott eddig? Ugyan mitől félt? Ha igaz lenne, nem várt volna ennyi ideig az „őszinteséggel”.
• Hogy a szörnyeknek kelljen félnie, rettegésben élnie, és ne az áldozataiknak.
• Hogy a családtagok zsigeri válasza ne az legyen, hogy biztos túlreagálod, biztos nem történt ilyen, ő sosem tenne ilyet.
• Hogy végre egyetértsünk azon, mik azok a bűnök, amik nem relativizálhatók. És ha úgy érzed, hogy az oldal, amin állsz feljogosít téged, hogy lenézz mást a kiállásért, vagy elbagatellizáld, akkor sajnos az a rossz hírem van, hogy a te fejed felett szép ívben elrepült minden, amiről annyian beszéltek, ami miatt annyian ott voltak tegnap este. Abban az esetben sajnos te vagy az, aki nem látja a szörnyeket.

Végezetül azt is kifejezésre kell juttatnom, hogy igazán és elmondhatatlanul hálás vagyok azoknak az youtubereknek, influenszereknek, embereknek, akik hozzájárultak a tegnap este megvalósításához. Akármi lesz is a következménye, folyománya a Hősök terén elhangzottaknak, ők már megvalósítottak valami olyat, ami után nagyon sokan csak sóvárogtunk, és azt sem tudtuk, hogyan kellene belefogni.

Azt hiszem, ennyit terveztem elmondani a tegnap estéről. Ha olvasnál tőlem még hasonló témában, akkor az alábbi bejegyzésemet javaslom:

Vélemény a könyvfóliázásról

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Clark Tibbs)